2011. július 27.
Bizonyára hihetetlennek tűnik azoknak, akik mondjuk a Big Casino-val ismerték meg a bandát, hogy a Jimmy Eat World 1993-ban alakult. Pedig ez volt az az év, amikor Jim Adkins, Tom Linton, Mitch Porter és Zach Lind úgy döntöttek, hogy együtt fognak zenélni, a nevet a projekthez pedig Linton egyik öccsének a rajza adta. Tom két fiatalabb testvére, Jim és Ed ugyanis állandóan verekedtek, amit többnyire Jimmy nyert meg, Ed pedig bosszúból gúnyos képeket rajzolt, pl. azt, ahogy bátyja megeszi a Földet – ennek a képnek a feliratából jött a Jimmy Eat World (és nem, nem direkt lett a monogramjuk JEW (zsidó)). Még ’93-ban kiadtak egy demót, majd 1994-ben futott be az első hivatalos kiadvány, a Wooden Blue-nál kiadott One, Two, Three, Four EP, ami még punk/hardcore vonalon mozgott. Szintén a helyi (arizonai) kiadónál jelent meg a self-titled debütlemez, a borítón a két névadóval, Linton testvéreivel, a mikrofon mögött pedig magával Lintonnal (kiv. Usery), a korai Jimmy Eat World anyagokon ugyanis többnyire Linton énekelt, és nem a későbbi énekes, Adkins.
A fiúk a lemez kiadása után kezdtek el megismerkedni az akkor kibontakozó második emo hullámmal, illetve az éllovas Sunny Day Real Estate munkásságával: 1994-95 körül még születőben volt az emo/indie színtér, de a bandának nagyon tetszett ez az új vonal, és hamar társra leltek olyan bandákban, mint a Christie Front Drive, a Blueprint, a Jejune, a Sense Field vagy épp a Mineral. 1995-ben így már egy egészen új banda ragadta meg a nagykiadó Capitol füleit, és ennek az új Jimmy Eat Worldnek kínáltak szerződést, akik egy gyors tagcsere (a basszeros Portert váltotta Rick Burch) után el is fogadták azt. Amíg a Static Prevails dalait írták, lehetőséget kaptak arra, hogy split kiadványaik legyenek, így még ’95-ben megjelent a Wooden Blue-nál a Christie Front Drive-val közös split, amit egy, Emery-vel (nem a keresztény emo-/metalcore bandával) osztott lemez követett. A zenekar megtalálta a lehetetlent, avagy az egyensúlyt a nagykiadó és az indie szellem közt (pl. producernek is a Drive Like Jehu-ban igen meghatározó lemezeket feldoboló Mark Trombinót választották), a Static Prevails pedig erre még rátett egy lapáttal: az album ugyan nem lett hatalmas siker, de az ébredező emo hullám egyik meghatározó lemeze lett. ’96-ban befutott még két split, az egyik 7”-en a Blueprinttel, a másik kazettán a Capitoltól a Less Than Jake-kel. A következő éveket kisebb kiadványok megjelentetésével és koncertezéssel töltötték: 1997-ben egy 3-way split jelent meg a Minerallal és a Sense Fielddel, ’98-ban pedig a Jejune-nel adtak ki egy 7”-et, és jött még egy self-titled anyaguk is egy EP képében. Mivel a Capitollal csak a nagylemezekre szerződtek le, így az ötdalos CD a Fueled by Ramennél jelenhetett meg, és három korábbi, ki nem adott dal mellett már megmutatott két nótát a Clarity-ről: a Lucky Denver Mint és a For Me This Is Heaven került a korongra. Ekkor már véglegessé vált, hogy Linton átadja Atkinsnek a mikrofont, és a ’99-ben megjelent Clarity dalaiban (kiv. Blister) már ő énekelt, Linton pedig háttérvokálozott. Az ismét Trombino által producelt album ugyan nem teljesített a legjobban a boltokban, de később elég jelentős kultstátuszra tett szert, illetve a kritikusok is egyöntetűen elismerték hatását a műfajra – ugyan az első single, a Lucky Denver Mint bekerült a Never Been Kissed (A bambanő) nevű filmbe, de nem lett a legnépszerűbb, így a Capitol dobta a bandát, pedig gyakorltilag a legtöbb emo/indie bandára hatást gyakorolt az album dinamizmusa, Atkins és Linton szövegei. 2009-ben a Get Up Kids-hez hasonlóan ők is megejtettek egy tízéves újrakiadást, illetve egy ünnepi, tízállomásos turnét, valamint kiadtak egy Clarity Live c., ingyenes élő lemezt, ami azt a Tempében adott koncertet örökítette meg, amivel a turnét zárták, és ahol teljes hosszában el is hangzott a Clarity (illetve a Goodbye Sky Harbor után még a Jejune-ös spliten szereplő What Would I Say to You Now és a Jebediah-val közös korongon lévő No Sensitivity is a setlist része volt).
Miután megváltak a nagykiadótól, a zenekar önellátó lett: turnézásból tartották fenn a zenekart, illetve kihoztak a Big Wheel Recreation nevű, kisebb cégnél egy Singles című gyűjtést is a korábbi ritkaságaikból, B-oldalaikból. A srácok még 2000-ben kihoztak szintén a Big Wheelnél egy splitet (pontosabban utolsó splitjüket) a Jebediah-val, és nekiláttak az új albumnak, ami azzal kezdődött, hogy állást kerestek, és minden félretett pénzüket a lemez felvételeibe ölték – még Trombino is belement abba, hogy majd az album kiadása után fizessék ki. Az elkészült, Bleed Americanra keresztelt anyaggal körbejártak pár kiadónál, és a pénzemberek hamar felismerték az albumban rejlő lehetőségeket, a licitet pedig végül a DreamWorks nyerte meg (többek közt a Capitollal szemben), és náluk jelent meg az album 2001 júliusában. A szeptemberi terrortámadás miatt az albumot ősszel újra kiadták, immár Jimmy Eat World címmel (ez lett a harmadik(!) self-titled anyaguk így), és a címadó dalt is átkereszelték Salt Sweat Sugarra. A lemez hatalmas siker lett kritikailag és anyagilag is, több, mint egymillió példány kelt el belőle az Egyesült Államokban, ezzel platinum minősítést kiérdemelve – ebben nagy szerepe volt az olyan slágereknek, mint a Middle, vagy a Sweetness. 2008 áprilisában az album kapott egy deluxe újrakiadást, melyre visszakapta eredeti címét, és kapott egy kettes lemezt is, mely tele volt demókkal, élő felvételekkel és ki nem adott dalokkal (szám szerint huszonegy darabbal). Mivel megvolt a nagy áttörés, így ezután kiadós turnézás következett egészen 2004 elejéig, amit csak két EP kiadása szakított meg: a Last Christmas-ön a címadó Wham! sláger átdolgozása mellett a Prodigy Firestarterének újraértelmezése szerepelt, a 2002-es Good to Go-n pedig hét darab akusztikus, demo, és élő dal kapott helyett. 2004-ben újfent nekiláttak az albumírásnak – ismét Trombinóval akartak dolgozni, de mikor kiderült, hogy nincs még elég dal a tarsolyukban, és több idő kell nekik, világossá vált, hogy Mark időbeosztása nem engedi az újabb közös munkát. Így aztán új producer után néztek, és Gil Nortonra esett a választásuk, aki korábban a Pixies oldalán már beírta magát az amerikai alternatív rockzene történetébe, és vele folytatták a Futures munkálatait, miközben a Firestarter EP képében újabb rókabőr került lenyúzásra. Az album októberben jelent meg rajta olyan nagysikerű dalokkal, mint a Pain vagy a Work, és végül 620.000 példánnyal lett aranylemez.
A forgatókönyv ismét a szokásos volt, és kiadós turnézás, valamint egy EP (Stay on My Side Tonight, rajta három Futures B-oldallal, meg egy fel-, és átdolgozással) után következhetett a stúdiózás, melynél ki akarták próbálni, milyen is az, ha önmaguk producelik a készülő lemezt. Persze hiába volt ez már a hatodik lemezük, azért rájuk fért a segítség, így került a munkálatokba Butch Vig, a Garbage dobosa, és többek közt a Nirvana, valamint a Green Day és a Foo Fighters producere. A Chase This Light elődjeihez hasonlóan sikeres lett anyagilag és kritikailag is, bár már elmaradt a Billboard ostroma és a „klasszikus” jelzők is, viszont a Big Casino vagy épp az Always Be ugyanúgy slágerek lettek. A lemezre a Futures kihagyása után ismét került Go Big Casino dal (ez Adkins hálószobaprojektje) a Carry You képében – korábban a 12.23.95. volt ilyen a Clarity-n, valamint a Hear You Me és a My Sundown a Bleed Americanon. A megszokott három évet kellett kivárni, hogy hallhassuk a folytatást, az Inventedre pedig visszatért Mark Trombino producer, hogy segítse az otthon stúdiózó srácokat, akik 2008 júniusától 2010 májusáig dolgoztak az Inventeden. Hiába tartottak 2009-ben Clarity turnét, a kultlemez nem hatott vissza a srácokra, és maradtak a Chase This Light vonalán, valamint visszatért Rachel Haden is, a Bleed American háttérvokálosa (a Futures-ön Liz Phair, a Chase’-en Eva Lind és Amy Ross énekeltek), aki mellé betársult Courtney Marie Andrews is. Nem csak Rachel és Mark tértek vissza, hanem először a Blister óta az Action Needs an Audience-ben Jim átadta a mikrofont Tomnak, így a dalt ő énekli végig. A banda már kiadta a szokásos két kislemezt, és most is turnézással próbálják fenntartani az emberek érdeklődését. (Jávorkúti Ádám)
