#Hírek
december 10.
2011. július 25.
Floridából sok remek dolog érkezett az utóbbi évtizedekben, és az egyik legnagyobb múltú ottani zenekar a Hot Water Music. A dallamos punk egyik legmeghatározóbb zenekara 1993-ban alakult meg Gainesville városában, és azóta is az akkori négy fiatal alkotja a bandát: Chuck Ragan és Chris Wollard énekes-gitárosok, Jason Black basszusgitáros, George Rebelo dobos. A négy srác összhangja elsőként 1995-ben került hanghordozóra a Push For Coin kazetta képében, amit gyorsan követett is az EP kiadása CD-n a Happy Days Records jóvoltából. A bandára jellemző munkatempó is kialakult már ekkor, ugyanis még ebben az évben megjelent első 7”-ük, az Eating the Filler a Toyboxnál, majd jött is a második, ami egy split volt a Swivel Stick nevű zenekarral a Tuesday Morningnál. Még mindig 1995-öt írunk, mikor megjelent a Tomorrow-val közös 11”-es splitjük, ami már csak azért is igen fontos a banda életében, mivel ez volt első kiadványuk a No Ideánál, ami később a fiúk szinte állandó bakelitkiadója lett. 1996-ot a You Can’t Take the Boy Out of Brandenton 7”-csel kezdték (ez még a Schematics-nál jött ki), és első nagylemezükkel, a Toybox által CD-n, a No Idea által pedig bakeliten kiadott Finding the Rhythms-szel fejezték be, ami nem volt más, mint korai dalaik gyűjteménye. Fura, de náluk is igaz volt, hogy az összegző lemez megjelenése a feloszlást előzte meg, ’96-ban ugyanis egy időre szétment a banda, de a következő évben már újra össze is álltak, és jöhetett az aranykorszak.
Valószínűleg elhagyhatták a nagy feloszlásban a No Idea telefonszámát, ugyanis az 1997-es Alachua 7” az Alliednál jelent meg, a következő nagylemezt, a még abban az évben kiadott Forever and Countingot pedig a Doghouse adta ki – igaz, később a No Idea mindkettőt kihozta újra. A F&C idején pár héten keresztül a banda neve The Hot Water Music band volt, ugyanis az Elektra kiadónál is volt egy banda, akik a Bukowski kötetről nevezték el magukat, de feloszlásuk után Raganék ismét HWM lettek. Időközben Wollardnak és Rebelonak még arra is jutott ideje, hogy Blacktop Cadence nevű zenekarukkal kiadjanak egy kiváló nagylemezt (Chemistry for Changing Times) a No Ideánál. Miközben megállás nélkül koncerteztek, 1998 újabb kiadványokat hozott, köztük ismét egy nagylemezzel: nem kevesebb, mint négy split korongjuk jelent meg (sorban a partnerek: Clairmel, Screaming Fat Rat, Six Going on Seven, Rydell), miközben megjelent első igazán kultikus lemezük, a Fuel for the Hate Game. Ezen a többek közt emonak is kikiáltott lemezen kezdett el Wollard egyre inkább betársulni Ragan mellé az éneklésben, és az album igen sikeres is lett underground körökben köszönhetően az olyan daloknak, mint a Turnstile, vagy a Freightliner. A banda híre gyorsan terjedt, ők pedig rendkívül keményen dolgoztak, és 1999-re is foglaltak maguknak stúdiót: megjelent két 7”-ük a No Ideánál (Moments Pass, Where We Belong), majd ezek együtt is kijöttek CD-n Moonpies for Misfits néven; érkezett egy split a Leatherface-szel, ami a Better Youth Organization számára elkészített splitsorozat első darabja volt; megjelent az 1997-es újjáalakuláskor adott koncert hanganyaga Live at the Hardback címmel; illetve befutott a negyedik nagylemez, a No Division is. Az előző korong híre eljutott közben az akkor épp a Rival Schools-t szervező Walter Schreifels-hez, aki elvállalta, hogy produceli a srácok nagylemezét, így nem véletlen, hogy az Avail és az Ann Beretta énekesei mellett ő is vendégeskedik az albumon (a Free Radio Gainesville-ben háttérvokálozik).
Ez a tempó tarthatatlannak bizonyult, így a banda nagyon okosan behúzta egy kicsit a kéziféket ahelyett, hogy túlhajtották volna magukat, és a koncertezés közben leültek tárgyalni egyik igen fontos példaképükkel, az Epitaph-elnök (és Bad Religion gitáros-dalszerző) Brett Gurewitz-cel, aki szerződést ajánlott a bandának. A 2000-es év így tehát HWM kiadvány nélkül telt el, de az A Flight and a Crash megjelenése valószínűleg kárpótolta a rajongókat – ahogy a hiánypótló, Never Ender című válogatás is, ami elsősorban a 7”-ek és splitek hanganyagából szemezgetett számos demo és kiadatlan dal mellett. Az ötödik nagylemezt már idő hiányában nem is tudta volna Schreifels vinni, így nem véletlen, hogy a produceri székben már nem ő, hanem Brian McTernan csücsült, aki további két nagylemezükön is segítette őket. 2001 volt annak is az éve, hogy Jason Black projektje nagylemezt szüljön: a Unitas-ban Discount tagokkal játszott együtt, az album címe pedig Porch Life volt. 2002-re újabb albumot ígért a ‘Music, de előtte még kiadtak két splitet, a Leatherface után ismét ismertebb bandákkal: az Alkaline Trioval közös lemezen egymás dalait dolgozta át a két zenekar, míg a Casket Lottery-vel közös Colors, Words and Dreams már csak egy „egyszerű” split volt. Október hozta meg a hatodik nagylemezt, a Cautionön pedig Wollard immár több dalban énekelt, mint Ragan, bár továbbra is szinte minden nótán ketten osztoztak: olyan dalok sorakoztak a lemezen, mint a klipes Remedy, vagy épp a Trusty Chords. Wollard persze nem elégedett meg azzal, hogy 2002-ben csupán egy kiváló lemezen játszon, és ekkorra időzítették a Cro(w)s album kiadását is, melyen Radon és As Friends Rust tagokkal játszott a HWM-nál némileg gyorsabb punkot. 2003 egy splitet hozott nekik a Muff Potterrel, 2004 pedig eddigi utolsó nagylemezüket, a The New What Nextet. Két évvel később feltételezhetően jött volna a nyolcadik album, de az élet közbeszólt: Chuck úgy döntött, hogy több időt akar a családjával tölteni, nélküle pedig a banda nem kívánta folytatni, így 2006-ban feloszlottak. Előtte egy évvel viszont még nagyon örülhettek a rajongók, hiszen sokévnyi csúszás után végül megjelent Ragan és Wollard (valamint Samantha Jones énekesnő) akusztikus projektjének, a Rumbleseatnek a lemeze – már 1998-ban megvolt a formáció, ám addig csupán 7″-ek jelentek meg.
Természetesen Chuck Ragan nem egy olyan ember, aki hosszútávon kibírná zenélés nélkül, így egyből bele is kezdett szólókarrierjébe, amellyel előbb 2007-ben, majd 2009-ben is kiadott egy nagylemezt számot 7” és split társaságában. A többiek sem pihentek, és Draft néven zenéltek tovább, és még 2006 októberében kiadtak egy lemezt In a Million Pieces címmel. Ahogy az első feloszlásnál, úgy itt sem kellett sokat várni az újjáalakulásra, amit 2007 novembere hozott meg végül: az együttzenélés ekkor még csak koncertekből állt, illetve a No Idea kihasználta azt, hogy a banda újra aktuális, és kihozott egy Till the Wheels Fall Off című gyűjtést a banda ritkább dalaiból. A srácok hosszú ideig „csak” élőben zenéltek, és még hanganyaguk is csak erről volt két évig: a Live in Chicago 7”-sorozat 2010-ben indult el, és idén érkezett meg az ötödik részéhez. Időközben Rebelo belépett az Against Me-be (valamint dobolt a Planes Mistaken For Stars énekesének, Gared O’Donnellnek a szólólemezén, a Hawks and Doves név alatt kiadott Year One-on), Jason Black pedig a Senses Failbe, de a banda idén magasabb fordulatszámra kapcsolt, leszerződtek a Rise-zal, 2004 után első új dalaik (a szintén ’11-es, Bouncing Souls-szal közös spliten egymást dolgozta fel a két banda) pedig már meg is jelentek a The Fire The Steel The Tread/Up to Nothing 7” képében. Magyarországon Hot Water Music-ként augusztusban játszottak először, bár Chuck Ragan egyedül már járt itt 2009-ben a szóló produkciójával. A zenekar 2012 elején bejelentette, hogy Rise-os debütálásuk, és egyben új albumuk Exister névre hallgat, és május 15-én jelenik majd meg, márciusban pedig közzé is tették róla az első dalt, a Drag My Body-t. (Jávorkúti Ádám)
