2012. július 9.
Minden, amit tudni akartál a Glassjaw-ról? Ilyen alcímet még a legtájékozottabb rajongó sem merne adni egy biográfiának, annyi apró információt lehet összegyűjteni a csapattal kapcsolatban – főleg, mióta az internet a mindennapok részévé vált. Jól jelzi a tényleges történetük részleteinek mennyiségét, hogy még az ilyen szinten mindig alapos Wiki-adatlapjuk is rendkívül felületes, az utóbbi néhány évüket tekintve pedig több mint kaotikus, viszont egy lassan húsz éve együtt zenélő, több kontinensen is meghatározó poszt-hardcore csapat megérdemli azt, hogy magyar nyelven is kellően részletekbe mélyülő tájékoztatást kaphasson róluk az érdeklődő. Sajnos a helyi színtér van annyira belterjes, és kesze-kusza, hogy a rengeteg átfedés miatt kissé követhetetlen legyen, hogy ki, miben és mikor zenélt, de reméljük, hogy ha nem is elsőre, de azért alaposan elolvasva minden érthetővé válik.
Ahogy azt pl. a csapat sapkája, vagy egyes pólói jelzik, 1993-ig nyúlik vissza a banda története, ekkor találkozott egymással Daryl Palumbo énekes és Justin Beck gitáros egy táborban (ekkor 14-15 évesek voltak), és eldöntötték, hogy Glassjaw néven zenekart alapítanak. Sok banda története kezdődik ilyen sorsszerű találkozásokkal, esetükben a miként is ismert: Darylen egy Bad Brains, Justinon pedig egy Anthrax póló volt – mindkettő imádta a másik pólóján lévő bandát, innentől meg a bandaalapítás pár nap kérdése volt csak. A furcsa név semmilyen mögöttes tartalmat nem rejt, egy jól hangzó szót kerestek, és a könnyen kiüthető ökölvívókra használt szleng kifejezés pont kapóra jött (Palumbo apja bokszoló volt). Akkoriban Long Island hardcore színteréből olyan csapatok emelkedtek ki, mint az egy évvel korábban alakult Mind Over Matter és a Silent Majority – ahogy ezek sem épp tradicionális hardcore punk bandák voltak, úgy azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a korszak is igen izgalmas volt a műfaj szempontjából. 1993-ra már megjelentek az olyan nagyszerű, a stílus számára igen meghatározó albumok, mint a Fugazitól a 13 Songs (1989), Supertouch The Earth Is Flatje (1990), a Burn[1] és a Fuel[2] self-titled albumai (1990), a Headfirst The Enemy-je (1991), és mindezt megkoronázandó az év februárjában a Quicksand korszakalkotó Slipje. A műfaj határait nem csak ez a progresszív, később poszt-hardcore-nak nevezett vonulat kavarta fel, hanem az is, ahogy a ’80-as évek közepétől kialakult, majd folyamatosan eltávolodott tőle az emo (egyfajta melléktermékként a Rites of Spring és a Sunny Day Real Estate közti időszakban született meg a screamo olyan bandákkal, mint a Honeywell, a Navio Forge[2], a Portraits of Past és az Angel Hair), és ez az átmenetiség, ez a felhívás kísérletezésre Long Islandet is új hangzások keresésére buzdította.
A GJ tényleges indulása 1994-re tehető, ám ekkor még közel sem teljes gőzzel rontottak neki a szigetnek, hiszen a frontember Palumbo még érdékelt volt egy XbustedX nevű straight edge hardcore zenekarban, Justin Beck pedig gitározott a Sons of Abraham nevű zsidó, és szintén straight-edge hardcore csapatban. A kettő közül elsősorban a SoA igazán érdekes, méghozzá több okból is: egyfelől a banda másik gitárosa, Todd Weinstock későbbi állandó Glassjaw tag lett, az énekes, Neil Rubinstein pedig a SoA 1998-as feloszlása után tagja volt a Hot Rod Circuittal is „splitelő” This Years Modelnek[3], illetve háttérvokálját hallani a Taking Back Sunday első két lemezén is (a dobos, Stephen Linde 2002-ben a Classic Case-ben bukkant fel). A GJ és a SoA négy éven át párhuzamosan működött, utóbbi egy demo után splitet adott ki az Indecisionnel 1995-ben, három évvel később pedig egy nagylemezük is megjelent Termites in His Smiles[4] címmel, ami bizonyos szempontból ugyanolyan meghatározó volt a későbbi GJ számára, mint magának a GJ-nak a korai anyagai – ennek az oka meglehetősen egyszerű, ugyanis Justin Beck gitározott a SoA-ban, míg 1998-ig „csupán” dobolt a GJ-ban. Persze Darylék nem henyéltek addig sem, 1994-ben megtartották első koncertjüket (Nick Yulico gitárossal és Dave Buchta bőgőssel), és még ebben az évben, ezzel a felállással felvettek egy négydalos (Hypocrite/Powertool/Kira/I’m Caught) demót. Már Ariel Telford basszusgitárossal készült el az Our Color Green in 6/8 Time demo három dala 1995-ben, ami végül a tervekkel ellentétben nem jelent meg a Sunnyside Records-nál a következő évben – jól jelzi a korai demo erősségét, hogy a harmadik, Star Above My Bed (Call of the Tiger Woman) c. dal 14 évvel később Stars név alatt a GJ egyik új kislemeze lett. Időközben Yulicót Kris Baldwin váltotta, és belépett a fent említett Todd Weinstock is.
Ez 1996-ban a hatdalos The Impossible Shot demót hozta, rajta a Faustra keresztelt Hypocrite-tal és az első demo többi dalával (állítólag a TIS nyolcdalos volt, mert volt rajta egy Shadows Fall és egy To Roosevelt nevű szám is). Még ebben az évben kiadták első és egyetlen split lemezüket is: partnerük egy Motive nevű vegan straight edge csapat volt a helyi színtérről. Róluk annyit érdemes tudni, hogy a split idején még Al Carter volt az énekesük, és még csak enyhén voltak jelen a metalos ízek, melyek később olyannyira teret nyertek a hangzásukban, hogy annak, valamint a legtöbb tag edgebreakjének köszönhetően rájuk unt a színtér. 1996-ban mind a GJ, mind a Motive felbukkant egy 516 nevű válogatáson[5], de ennél fontosabb is történt Palumboval, ugyanis kisegíthette a számára két legmeghatározóbb bandát: a Silent Majority-ban basszusgitáron játszott, a Stillsuitban pedig Julian Vasquez után vette át rövid időre a mikrofont. 1997 hozta meg az első „igazi” GJ kiadványt, a Kiss Kiss Bang Bang EP-t, amelyet a Brass Giraffe stúdióban rögzítettek és a Two Cents A Pop adott ki – az új dalok mellett az ötszámos anyag egyik érdekessége az volt, hogy az újravett Star Above My Bedben felbukkant Brian Meehan, a Kill Your Idols gitárosa, aki egyes források szerint az ezt követő évben beállt a zenekarba is. Az EP utáni évben kilépett Kris Baldwin gitáros és Ariel Telford basszusgitáros – előbbi helyére Mike Caleo került, utóbbit pedig Manuel Carrero, a Stillsuit korábbi bőgőse váltotta. Mike nem vált be, így Justin inkább úgy döntött, hogy átveszi a Sons of Abrahamben megszokott pozícióját, és a dobokat gitárra cseréli, viszont így dobost kellett keresniük, és miután sem Scottie Redix[6], sem Stephen Linde[7] nem volt alkalmas a pozíció hosszútávú betöltésére, a korábbi Side by Side/CIV/Youth of Today/Judge dobos, Sammy Siegler került a bandába (illetve valamikor ekkor már Durijah Lang is játszott a többiekkel).
1999-ben tehát a Palumbo (ének), Beck, Weinstock (gitárok), Carrero (basszusgitár), Siegler (dobok) felállású ötös kezdett közös munkába a hardcore punk producerpápájával, Don Fury-vel (Agnostic Front, Quicksand, stb.), és a vele rögzített dalok később kulcsfontosságú szerepet kaptak. Ezeket hallotta ugyanis Ross Robinson, a Roadrunner producere és a kiadón belüli I AM alvállalat tulajdonosa, aki véletlenül volt csak New Yorkban, hogy az Amen akkori anyagát mixelje, ám közben épp egy új felfuttatható bandát keresett, és ezt a Glassjaw demojában meg is találta, lement egy próbájukra, és 30 másodperc után szerződést ajánlott nekik. Még 1999-ben el is kezdték az album felvételeit a malibui Indigo Ranch-en, 2000 májusában pedig megjelent az Everything You Ever Wanted to Know About Silence. Ezek után jött az árnyoldal: a kiadó magasról tett a lemez promóciójára, így az nem is teljesített megfelelően az eladások terén, ráadásul borzasztóan erőltett a menedzsment egy-két turnét, miközben a koncertek mennyiség elmaradt az elvárttól, és nem érdekelte őket sem az, hogy Darylnek Crohn-szindrómája van, vagy az, hogy Manny nem ér rá egy-két koncertre. Gond nélkül kirúgta a kiadó Carrerót (ő rögtön neki is látott a Burn újjáalakulásához asszisztálni), illetve távozott Siegler is, így a ritmusszekció ismét megújult: az új dobos a frissen feloszlott Orange 9mm-ből volt Larry Gorman, a basszusgitáros poszton pedig újraindult a szenvedés, és előbb Matt Brown, majd Mitchell Marlow[7] bőgőzött a zenekarban, de a második lemez basszustémáit végül Justin Beck írta és játszotta fel.
Miután végeztek az EYEWTKAS turnéival (többek közt a Deftones és a Soulfly társaságában), ismét stúdióba vonultak, hogy a 2000-ben és 2001-ben megírt dalaikat felvegyék újfent Ross Robinson társaságában – érdekes, hogy a lemezen nem Gorman játszott időbeosztási okokból, hanem Shannon Larkin, az Amen akkori és a Godsmack későbbi dobosa (a témákat Gorman írta meg). Mivel nem tetszett nekik a Roadrunner hozzáállása, új kiadót kerestek, és végül a Warner adta ki az új albumot. A Worship & Tribute júliusi megjelenése után végre kerestek egy állandónak tűnő basszusgitárost, akit Dave Allenben találtak meg, és vele szépen keresztül is turnézták a világot egészen addig, amíg Daryl Palumbót kórházba nem kellett szállítani Párizsban a betegsége miatt, ami 2003 tavaszán újra megtörtént, ezúttal Glasgow-ban. 2004-ben huzamosabb időre abba is hagyták a közös zenélést, Weinstock ekkor kilépett[8], Daryl pedig elkezdett a pár hónappal korábban megalapított, Head Automatica nevű pop-rock bandájára koncentrálni, melynek Gorman is tagja volt (a második album után Siegler is turnézott velük, aki amúgy máig tagja a Rival Schools-nak is). Beck eközben szépen elkezdte felfuttatni a ’99-ben létrehozott MerchDirect nevű cégét, ami máig az egyik legnépszerűbb internetes webshophálózat. Amikor 2005-ben újra tartottak három koncertet, kialakult a jelenlegi felállás, Allent ugyanis felváltotta a korábbi tag Carrero, Gorman helyére pedig Durijah Lang került, ám az aktív koncertezésben továbbra is akadályozta őket Daryl betegsége. Októberben megjelent El Mark nevű B-oldalas, digitális EP-jük, 2006-ban pedig fokozatosan újra turnézni kezdtek, majd elindult a bandának az az időszaka, ami máig is tart.
Azt, hogy az aktivitásuk milyen fokú, jól jelzi, hogy Darylnek egy tucatnyi projektre volt ideje (lásd a törzscikkben), vagy hogy Manny 2005-től, Durijah pedig 2007-től volt három évvel ezelőttig a Saves the Day teljesjogú tagja volt (Durijah ráadásul úgy lépett be, hogy közben maradt a Classic Case tagja 2007-ig). 2005-től 2008-ig évi néhány koncertet adtak, és persze nem gátolták azon pletykák terjedését, hogy érkezik a harmadik nagylemez: először 2007-re lett bejelentve, majd ez folyton csúszott, 2007 novemberében például még csak hat kész dalról nyilatkoztak, és a dátum átkerült 2008 végére, majd 2009 elejére. Gyakorlatilag minden tagot megkérdezett a sajtó az albumról, sőt még Tommy Corrigan is megszólalt, miután három új dalt is meghallgathatott. Az első füllel fogható eredmény 2008 novemberében a You Think You’re (John Fucking Lennon) streamje volt a banda oldalán, majd 2009 nyarán jött a bejelentés, hogy egy EP-re érdemes számítani, ami sokkal agresszívebb lesz a csapat korábbi számainál (időközben egyébként megszületett az első Glassjaw-baba, Beck és felesége, a korábbi reality sztár és komikus Melissa Howard közös gyermeke). Ősszel jött a legérdekesebb fordulat, sok rajongó szerint arra céloztak egy interjúban egy bizonyos 21 éves korukban meghozott rossz döntés kapcsán, hogy leszerződtek anno a Roadrunnerrel vagy a Warnerrel arról, hogy bizonyos ideig csak náluk adnak ki anyagokat, és mivel mindkét kiadóban csalódtak, így inkább nem adtak ki semmit sem. A Roadrunnerrel kapcsolatos ellenérzéseik olyan mértékűek voltak, hogy mindenkit az első album letöltésére kértek, ráadásul a 2009-es bakelitkiadás kapcsán is arra kérték az embereket, hogy ne vegyék meg a kiadást, amiről nem is tudtak a tagok (nem véletlen, hogy a Kiss Kiss Bang Bang EP-t is inkább saját maguk adták ki újra 2001-ben, pedig akkor még kiadónál voltak).
Ehhez az elképzeléshez passzol az is, hogy 2011. január 1-ig csak streamek és hétcolos bakelitek formájában jelentek meg az új dalok, és csak ezután lehetett online megvásárolni az új dalokat, illetve februárban koncerteken beszerezni a Coloring Book EP-t. A dolgok 2010 augusztusában vettek „rohamtempót”, ekkor kezdtek el havonta (a hó és a nap sorszámának együttállásakor) egy-egy új dalt hallgathatóvá tenni az oldalukon: az All Good Junkies Go to Heaven, a Jesus Glue, a Natural Born Farmer, a Stars új formája és a You Think You’re (John Fucking Lennon) mind korábbi, koncerteken már megismert dalok voltak, valószínűleg ezek voltak azok a bizonyos „agresszívebb” dalok, amelyekből végül nem lett harmadik nagylemez. A NBF kivételével mindegyikhez készült egy dogma stílusú felvétel is, 2011 első napján pedig elérhetővé vált az öt dal együtt, mint Our Color Green (The Singles), amellyel a banda első, végül meg sem jelent kiadványára utaltak (amin már helyet kapott a Stars, ezzel mintegy 15 éves keretbe foglalva a csapat munkásságát). A banda titokzatosságára jó példa a Stars bakelit megjelenése: azok, akik meg kívánták vásárolni a lemezt, november 11-én el kellett, hogy fáradjanak este 11:11-kor egy seafordi pizzériába, ahol 11.11 $-ért meg kellett vásárolniuk a Glassjaw nevű pizzát, amelyhez megkapták a kislemezt. Mikor máskor, mint 2011. január 11-én (novemberig nem akartak várni) délelőtt 11:11-kor egy új dal került fel a zenekar honlapjára, a Gold, és ehhez társítva egy üzenet is, mely szerint a banda februári-márciusi turnéállomásain ingyenesen beszerezhető egy új EP. A csapat a Coloring Book megjelenése óta sem viszi túlzásba a koncertezést, idén például adtak egy koncertet a Rise Against előzenekaraként, majd volt két koncertjük New Yorkban a W&T évfordulójának megünneplése gyanánt, fellépnek az angol Hevy fesztiválon, és visszatérnek barlangjukba, hogy ki tudja, mivel és mikor lepjenek meg minket.
1.: a Burn énekese, Chaka Malik a zenekar 1994-es felosztása után alapította meg az Orange 9mm-t, amelynek alapító felállásában a dobok mögött Larry Gorman, a Glassjaw és a Head Automatica későbbi dobosa ült. Nem ez az egyetlen kapocs a Burn és a GJ közt, mivel az új évezredben a csapat Manuel Carreroval, a GJ addigi bőgősével alakult újjá.
2.: a Fuel és a Navio Forge közti kapocs a nyughatatlan Sarah Kirsch (pár évvel ezelőtti nemváltoztató műtétje előtt Mike Kirsch), aki Bay Area punkszínterének talán legmeghatározóbb alakja volt. Olyan bandákban játszott még, mint a Sawhorse, a Pinhead Gunpowder (a Green Day énekesének, Billy Joe Armstrongnak a másik zenekara, ahonnan Kirsch a Dookie miatt lépett ki), a Torches to Rome és a Please Inform the Captain This Is A Hijack.
3.: a This Years Model (gyakran Thisyearsmodel) 2000-ben kiadott EP-jének, a Wanted: New Best Friends-nek az egyik dalában, a Leopard Prints and Studded Belts-ben közreműködik Daryl Palumbo. További kapocs a GJ és a TYM közt, hogy mindkét zenekar tagja volt a Wave-szerű Lost in Space-nek, ami a GJ, a TYM, a Silent Majority, a Movielife és a One King Down baráti társasága volt. Nem a TYM volt az egyetlen, hogy Justin Beck két énekese, Palumbo és Rubinstein egy dalban szerepeltek: Daryl korábban, 1995 és 1998 közt gitározott Neil SoA melletti zenekarában, az Irony of Lightfootban.
4.: az album címe utalás Theodore „Dr. Seuss” Geisel How the Grinch Stole the Christmas! c. gyermekkönyvének egyik sorára, melynek magyarázata az album erős zsidó vallási mondanivalója (pl. a címadó dalban felbukkanó „You took the Christ out of Christmas and tried selling him to us instead (in eggs)” sor).
5.: a válogatáson a GJ a Fausttal és a spliten is helyet kapó Pravadoval vett részt. Olyan bandák voltak még a lemezen, mint az Inside (benne a későbbi Movielife, jelenlegi Taking Back Sunday tag Eddie Reyes-szel és a Blood Redből ismert Vinnie Corrigannel), a Silent Majority (ez Vinnie egyik testvérének, Tommy-nak volt a zenekara) és a Neglect (a velük közös split volt a Hatebreed első kiadványa, és a dobosuk a Mind Over Matterben is tag John Lafata volt, akivel később a Madball a Look My Way és Hold It Down albumokat megírta).
6.: Redix korábban a Yearly nevű emo zenekarban játszott, ahol társa volt Peter Toh és a Saves the Day-ből ismeretes Eben D’Amico – nem értek meg túl sok kiadványt, egy válogatás mellett csupán az inkább kultikus, mint klasszikus Rookie Lottal (Jesse Lacey, Brian Lane és Garrett Tierney a Brand New-ból, Brandon Reily a Movielife-ból és Alex Dunne a Crime In Stereoból) közös splitet adták ki. Toh és Redix a banda feloszlása után azonban megalapították az Equal Vision kiadós The Strydert, amellyel két albumot is kiadtak, a másodikat ráadásul Durijah Lang korábbi és későbbi Glassjaw (és Saves the Day) dobossal.
7.: Stephen Linde és Mitchell Marlow mindketten játszottak a Sound of Speedben, rövid ideig a Glassjaw-ban, majd huzamosabb ideig az észak-karolinai Classic Case-ben. Lindét az első EP után Durijah Lang váltotta 2005-ben, és vele megírták a kiváló Dress to Depress albumot, majd folytatását, a Losing At Life-ot is, amelynél már a belovedos Josh Moore is velük volt, és amit a Helmet legendája, Page Hamilton producelt. 2007-ben Marlow kilépett a bandából, és ahhoz a He Is Legendhez csatlakozott, akikkel a CC 2006-ban kiadott egy Black Unicorn nevű splitet, ám velük nem vonult stúdióba, hanem átugrott a Filterbe, ahol egy nagylemez megíárásban vett részt.
8.: Weinstock megalapította TJ Penzone-nal a Men, Women & Children nevű electropop zenekarát, mely 2008-ig volt aktív. Nemrég Daryl azt tweetelte, hogy Rick Penzone-nal, a MWaC volt basszusgitárosával közös albumot írtak, mely már a keverés állapotában van. Egyébként állítólag Weinstock, Gorman és Allen is ki lettek rúgva, és utóbbi távozásával kapcsolatban a Reading fesztiválon adott interjúban Beck azt a feltehetőleg nem teljesen komolyan gondolt történetet osztotta meg, hogy a bőgősnek azért kellett távoznia, mert annyira rossznak találta, hogy „megátkozta” a Drowning Pool énekesét, Dave Williams-et az Ozfesten, aki másnap elhunyt egy szívbetegségben. Természetesen ez nem igaz, mivel Allen 2004-ben távozott, Williams viszont 2002-ben halt meg.
