Evergreen Terrace

Bár a nemzetközi zenei élet Floridát sokkal inkább az amerikai death metal fellegváraként, semmint hardcore-központjaként jegyezte meg magának, attól még itt is történt annyi izgalmas kezdeményezés, hogy a végtelen kánikula kitermelje a maga elitjét. A teljesség igénye nélkül itt alakult meg a Shai Hulud, itt bontogatta szárnyait a New Found Glory, manapság a Mediaskare innen fedezi fel a legtöbb elsőlemezes szerződtetett újoncát, és az Evergreen Terrace is innen indult el saját útjára.

A jacksonville-i formáció – amely a Simpson család utcájáról nevezte el magát – a gitáros Josh James, az énekes Andrew Carey, a gitáros Josh Willis, a későbbi Casey Jones-alapító basszer Josh Smith és a dobos Christopher Brown által lett megalapítva teljesen baráti indíttatásból. A srácok működésük első nyolc hónapjában már demóztak is, sőt, teljesen DIY alapon egy splitet is kiadtak a Cordelle-lel, ami a ‘Terrace dobosának másik zenekara volt. Chris – aki a Panama becenévre hallgatott – itt már együtt zenélt azzal a Craig Chaney-vel, aki mindmáig az Evergreen Terrace feltehetően legmeghatározóbb orgánuma, hiszen a gitáros/énekes Josh Willist váltotta az első nagylemez írása közben (ahogy Jason Southwell basszusgitáros is ekkor csatlakozott). Eddigre a srácok már tudtak annyit mozgolódni, hogy az 1998-ban még stúdióként alapított kiadó, az Indianola is felfigyeljen rájuk, így már itt jelenhetett meg a megszilárdult tagságú banda első lemeze, a Losing All Hope is Freedom.

Az Indianola kötelékében

A címével is árulkodó Losing All Hope is Freedom pedig kulcsfontosságú lemezzé vált már a megjelenését követően, hiszen a kiadó (ahol később az A Day To Remember, az Across Five Aprils és a Life In Your Way is megfordult) ezzel vívhatta ki a nemzetközi elismertségét. Az Evergreen Terrace bemutatkozó nagylemeze ugyanis pimasz, erőteljes és kiforrott volt: zenei oldalát tekintve bátran összesítette a kilencvenes évek metalos hardcore-jának minden lehetőségét, így a kaotikus és nyers váltások mellett disszonáns témák, felezős tempóváltások, és alkalmi dallamos énektémák is felütötték a fejüket a dallamos szólók és a püfölős hardcore-verzék között. A lemez igazi különlegessége a hagyományegyesítésen túl abból fakadt (hiszen egy-egy csontdallam már meg is előzte a korát, beilleszkedve abba a tendenciába, amit a Shadows Fall, az Unearth és az As I Lay Dying formált át végérvényesen), hogy a dalszövegek számtalan popkulturális kikacsintással tették megjegyezhetővé az amúgy is erőtől duzzadó dalokat. Már a lemezcím is Chuck Palahniuk klasszikus könyvére, a filmadaptációként is páratlan Harcosok klubjára utal, ám ez a referencia több dalban is visszaköszön, ahogy a Mátrix is felelevenítésre kerül a népszerű WWJD-val karöltve. A lemezre az Ignite által is újragondolt Sunday Bloody Sunday is felfért a U2-tól, ami egy későbbi gyakorlatot vetített elő a feldolgozások fontosságára hivatkozva: ugyanakkor a ‘Freedom épp ezzel lett igazán teljes. A srácok a megjelenést követően turnézni is kezdtek, majd kiadtak egy splitet a turnépartnerükkel, a Tallahassee-beli xOne Fifthx-szel, ami a Kids Like Us elődje volt, ami ezen a spliten túl egy EP-t és egy demót élt meg: a két zenekar olyan jó viszonyt ápolt egymással, hogy egy ideig még a dalszerző gitáros Josh James is beszállt ide, majd együtt oszlatták fel a reményteli straight edge zenekart. Ennek azonban más oka is volt, ugyanis az Evergreen Terrace-ra felfigyelt az Eulogy, ami már méltán fémjelezte, hogy a bandát komolyabban kell venni, mint valaha.

Az áttörés lemezei

Ezt pedig a tagok is érezték, így a 2002-es Burned Alive By Time-mal az is volt a szándékuk, hogy megugorják mindazon elvárásokat, melyeket a bemutatkozás támasztott a zenekarral szemben. És bár manapság logikus gondolatmenetnek tűnhet, hogy egy nagykiadó hogyan rontja meg egy szép reményű üdvöskéjét, itt épp az igazi kiforrás szemtanúi lehettek mindazok, akik már ekkor is nyomon követték a zenekar pályafutását, ugyanis mind zenei, mind tartalmi értelemben is sikerült egy olyan karakterre szert tenni, amely már nem elégedett meg a tradíciók keresztezésével. A ‘Burned Alive-ban az ezredforduló metalcore-ja találkozik a dallamos hardcore-ral, ami az énektémákra is rányomta a bélyegét, nem is beszélve arról, hogy a zenében is elszaporodtak az egyes dallamívek, be-beékelve a disszonáns breakdownok közé. A hivatkozások itt is önmagukért beszéltek: Palahniuk kimeríthetetlen életművén túl már az internet ereje is befolyással volt a srácokra (a Dead Live Journal címe is kellőképp árulkodó), nem is beszélve A nagy Lebowskiról, vagy MC Hammerről. Az alábbi, elődjénél minden szempontból teltebben megszólaló lemez sem maradt feldolgozás nélkül: az utolsó dal elhalkulását követően a Depeche Mode klasszikusa, az Enjoy The Silence bukkan fel, ebben is megelőzve a Calibant. Miközben a zenekar egyre intenzívebb turnékat bonyolított le, arra is szakított időt, hogy egy csokorba rendezze a leginkább megihlető átiratokat: ez lett a Writer’s Block című feldolgozáslemez, amit az Eulogy német divíziója, az Alveran adott ki, miközben a srácok az Everytime I Die és a The Kinison oldalán turnéztak az államokban. Ugyanebben az évben a ‘Burned Alive B-oldalait tartalmazó At Our Worst című gyűjteményes kiadvány is megjelent a nyár folyamán a Hand of Hope gondozásában, ami a dobos Chris Brown és az Eulogy-tulaj John Whylie közös kezdeményezése volt: a lemez igazi érdekessége, hogy a jelentősen kitágult közönség itt hallhatta először a zenekar első demóját.

A turnézást megörökítő DVD, a Hotter! Wetter! Stickier! Funner! a lendület megérzésének jegyében már betekintést engedett abba, hogy a koncertkörök alatt sem feledkeztek meg a srácok a dalszerzésről. Ennek foganatja a 2005-ben megjelent Sincerity Is an Easy Disguise in This Business volt, az utolsó lemez, amit Chris dobolt fel. És bárhonnan is nézzük, a harmadik nagylemez vízválasztó jellege egy, a saját eszközeivel bánni tudó, karakteres zenekart tükrözött, amelyik épp annyira tekinthető különcnek az addigra elmetálosodni kezdő metalcore-színtéren, amennyire kívülálló tudott maradni a keményvonalas hardcore-közegben is. Épp ez az izgalmas és párját ritkító hangzás (amely a melodikus hardcore kvintjeit keverte a metalcore groove-jaival, breakdownjaival és erejével) volt az, ami ezen a lemezen minden korábbinál letisztultabb formában irányította a hallgató figyelmét. Így aki már elvárással közelített a kiadványhoz, épp annyira lehetett elégedett, mint azok, akik ekkor ismerték meg a zenekart. Ehhez Craig dallamos énektémái is nagyban hozzájárultak, hiszen a korábban kikísérletezett orgánum itt hozott először olyan énekdallamokat (és kapott akkora hangsúlyt), amelyek igazán emlékezetesek, a maga nemében slágeresek voltak. Mindeközben persze a zenekar tényleg nem változott semmit, ha humorról és kikacsintásokról volt szó, sőt: a természetes beérés jegyében csak még szívmelengetőbb látni, hogy a Family Guy, a MySpace és a Simpson család sem úszta meg szó nélkül a feldolgozást már nem tartalmazó kiadványt. A lemez elsöprő sikere minden korábbinál merészebb távlatokat nyitott a Kyle Mimsszel kibővült zenekarnak, amely így már tényleg világkörüli turnékra indulhatott: Európát a Hell On Earth-szel hódította meg a Heaven Shall Burn, az Agents of Man és a Neaera oldalán, de az As I Lay Dying, a Rise Against és a Hatebreed oldalán is maga mellé tudta állítani mindazokat, akik nem tudtak ellenállni az Evergreen Terrace sajátos hangzásvilágának.

Játék az arányokkal

Ez alól az As I Lay Dying frontembere, Tim Lambesis sem mentesülhetett, aki elintézte a srácoknak, hogy következő lemezük már a Metal Blade terjesztésében, Tim saját kiadójánál jelenhessen meg. Az elvárások pedig minden tekintetben nagyobbak voltak, hiszen az Evergreen Terrace korábban nemhogy hibázott volna, hanem lemezről lemezre fejlődött: ebben a folyamatban pedig a Wolfbiker is tudott még újat mutatni. A 2007-ben megjelent kiadvány letisztult dalszerkezetekkel dolgozott, és a hardcore-ba oltotta bele a metalcore-ból hozott zenei paneleket, miközben Craig szerepe is állandósult az egyes dalokban, beleértve a dallamos énekdallamra épülő refréneket, amelyek egy hamisítatlan, direkt és slágeres ‘Terrace anyagot eredményeztek. Mindez azért fontos, mert a Metal Blade-szerződésnek köszönhetően egy teljesen más közeg számára lett érdekes a formáció, amely immáron végképp törvényen kívülivé vált azzal, hogy egyetlen tendenciát sem követett le, ezzel is kikerülve a második metalcore hullám eddigre elpanelesedő kiüresedését, valamint a melodikus hardcore személyközpontú komolyságát. Az Evergreen Terrace odamondogatása ugyanis most sem kímélt senkit: Rómeó és Júlia története, valamint a Helmet is megkapta a magáét, de mindezt épp azzal az alázattal, aminek köszönhetően a banda végérvényesen felkerült a nemzetközi élvonalba. Egy évvel később a volt dobos kiadójánál megjelent a Blowing Chunks című 7″ is, ami két kiadatlan dalt mutatott fel a Wolfbiker stúdiózásából, miközben a banda folytatta intenzív turnézását.

Ehhez képest azonban az Almost Home minden tekintetben egy retrospektívebb, ha úgy tetszik, létösszegző hangvételű kiadvány volt, ahol a metalcore-elemek ismét dalszervezővé váltak, és ez a breakdownok jellegén túl az egyes riffekben és dobtémákban is megmutatkozott. Mindettől függetlenül a lemez egyáltalán nem lett rossz, sőt, megjelenésének évében kétségkívül az egyik legszerethetőbb kiadvány volt (amelynek dalai mindmáig időtállónak bizonyultak), csupán érdemi újdonsággal nem szolgált a felvétel, leszámítva azt, hogy a dallamos hardcore és az ezredfordulós metalcore éppen milyen arányban találkozik. Az album sodró lendülete a popkulturális kikacsintásokon túl a személyes konfliktusoknak is minden korábbinál nagyobb hangsúlyt biztosított, aminek köszönhetően Craig énekdallamai sem mindig a legvidámabb színezetet öltötték magukra, ám ettől is csak színesebbé vált az életmű. Mindettől függetlenül a kiadás körül az Evergreen Terrace egyre inkább a szétesésre utaló jeleket kezdett adni azzal, hogy a turnézást is visszafogták (Európában évek óta csak fesztiválkörutakon lehet elcsípni őket: 2013 lesz az első év, amikor önálló koncertkörútra indulnak nyáron), és újabb tagcserék következtek be. Kyle Mims kiszállását követően Caleb James, a Casey Jones dobosa szállt be (aki a párhuzamos működés miatt nehezen tudta megosztani magát), majd az egyéb elfoglaltságok miatt lelassult zenekarban a gitáros Josh is beszállt kisegíteni a Stick To Your Gunsba, ahol olyan jól érezte magát, hogy végül zenekart is váltott. Idő közben a Casey Jones feloszlott, ám Caleb így is kilépett a bandából 2013-ban, a helyére pedig Brad Moxey érkezett: közben Jason Southwell basszusgitáros három évnyi szünet után visszatért a zenekarba (miután Josh kilépett: kettejük személyes ellentéte vezetett korábban Jason távozásához), ám a banda felbontotta szerződését a Metal Blade-del. Így jelenleg egyetlen dolgot tudhatunk: az Evergreen Terrace felállása most kezd újból megszilárdulni, és feltehetően egy új lemez is készülőben van, ami kellő apropót biztosít majd az augusztusi Európa-turnéhoz, amiből eddig egy belga (Ieper Fest) és egy olasz (Wetfest) dátum került bejelentésre.