2011. augusztus 15.
A Deftones egy olyan korban fogant, amikor a fiatalok még nem az interneten éltek közösségi életet, és lényegesen többen fektették sportba energiájukat, és/vagy töltötték zenéléssel szabadidejüket. Valamint egy olyan helyen, ami rengeteg bandának volt táptalaja, ez pedig a Kalifornia állambeli Sacramento. 1988-at írunk, a kis Stephen Carpenter épp legkedvesebb hobbijának hódol, csakhogy deszkázás közben egy részeg sofőr gondoskodott róla, hogy a két hetes kórházi kezelést követően Steph új dolgok után érdeklődjön. Így került a kezébe gitár, és mivel a középsuliból már ismerte Abe Cunninghamet, rövidesen felkérték a szintén iskolatárs Chino Morenot énekesnek, attól függetlenül, hogy ő valójában nem tudott énekelni, mégis elvállalta, mert kihívásnak érezte. Chi Cheng a 80-as évek végén ismerkedett meg a többiekkel, mialatt Sacramentoban tanult angolt, így nem sokkal később négyhúrost akasztva a nyakába ő is csatlakozott a bandához. Rengeteg zene volt hatással rájuk: az akkori Bay Area thrashtől kezdve a Bad Brains punkján át egészen a Depeche Mode-ig. Kezdetben csak Carpenterék garázsában játszogattak, aztán a név kitalálása után, a falak közül kiszabadulva egy barbeque partyn adták legelső koncertjüket, aminek közönségét legfőképp az iskolás arcok tették ki.
A zenekar neve Steph-től származik: a ‘def’ előtagot hip-hop szlengből vette át, míg az utótagot az 50-es években divatos bandanevekből (Pl. The Cleftones, The Monotones, stb.) kölcsönözte, erről pedig egy percig nem volt vita, ezzel is szerették volna kifejezni, hogy ők nem „egydimenziós” banda.
Később a környéken több klubban is felléptek, majd ahogy magabiztosabbak lettek, egyre távolabbra merészkedtek otthonról, többek között 1994-ben így jutottak el Bakersfieldbe is, ahol először találkoztak a szintén akkoriban szárnyait bontogató Korn legénységével, majd egy democserét követően később Jonathanék elvitték őket koncertezni is. Egy fellépés alkalmával jelen volt valaki, akinek kapcsolata volt a Maverick Records-szal, és ő ajánlotta be őket a kiadónak, neki köszönhetően nem sokkal később jött is a telefon, hogy Los Angelesbe kellene repülni amennyiben a csapatot érdekli a lehetőség. Ott mindössze három dalt játszottak el a fejeseknek, és azon kapták magukat, hogy az irodában ülve beszélik meg a szerződés részleteit. Így szerződtek le a(z amúgy nem független) Maverick Recordshoz, amelynek Madonna volt az egyik alapítója, és akkoriban olyan neveket is szerződtettek, mint a Chino nagy hatásaként emlegetett Bad Brains, vagy a később nagy hírnevet szerző Alanis Morissette.
Mivel a 89-94-ig tartó időszakot a sűrű koncertezés mellett a saját hang keresésével töltötték, így a debüt megírásához nem üres kézzel vágtak neki, olyannyira nem, hogy a több év alatt felgyülemlett dalokból erősen kellett szelektálni, ezek mellé pedig még természetesen jött egy pár új szerzemény is. Producernek sikerült megszerezni a legendás Terry Date-et, aki olyan zenekaroknál segédkezett, mint például a Pantera, Soundgarden, Prong, stb. Hamar kiderült, Terry egy remek választás volt, mert a srácok elmondása szerint egyből megértette, mit is szeretnének kihozni magukból, ráadásul a folyton saját teljesítményével elégedetlenkedő Chinoban szinte végig ő tartotta a lelket. Az album 1995-ben jelent meg (a borítón egy baba kézi orrszívója látható), az elsőként kihozott single a 7 Words volt, de hiába készült hozzá klip, a TV-k nem játszották és úgy általában a média támogatására sem számíthattak. Mindezek ellenére már a második single (Bored) megjelenése előtt kb. 170000 eladott példánynál jártak, ez leginkább a rendkívül erős underground gyökereknek volt köszönhető, és a lankadatlan turnéknak, utóbbival pedig az is kiderült, hogy a kiadóval sem lőttek mellé. Már akkor olyan nevek előtt játszhattak, mint a Kiss, Pantera, Anthrax, Ozzy, ott voltak a Warped Touron, valamint később headlinerként is útra keltek.
A Deftones soha sem szeretett turnék közben számokat írni, mindennek megvolt a maga ideje, tehát csak otthon a próbateremben álltak össze jammelni. Ekkora hajtás közben ez azt jelentette, hogy csak szépen lassan gyűlt össze egy kiadványravaló, és 1997 elején még azt sem tudták, hogy EP-n fogják kiadni az új ötleteket, vagy egy teljes albumon. A készen álló dalok között már ott volt a Headup is, amit Chino és Max Cavalera írtak, Dana Wells (Max mostohafia, Chino jóbarátja) emlékére, aztán idővel olyan szinten kezdtek sűrűsödni a témák, hogy nem volt kérdés egy teljes lemez elkészítése. Az Around The Furnak ismét Terry Date-tel vágtak neki, és az előzetes elmondások szerint sikerült az első lemezre vitt hangzást egy sokkal kifinomultabb formába önteni, dinamikusabban elővezetni. Ez olyannyira helytállónak bizonyult, hogy a mai napig az egyik legjobb, legsikeresebb Deftones album, de nem csak zenei téren lett kiegyensúlyozottabb, hanem Moreno is megtanulta a frusztrációit és érzéseit egy kicsit közvetlenebb módon előadni mindamellett, hogy szövegei mindig (a későbbiekben is) kizárólag a saját érzéseiről szólnak, sok esetben metaforikusak, vagy történeteket mesélnek el (lásd: White Pony), bármiféle üzenet nélkül. A borító képét Rick Kosick készítette egy seattle-i buli alkalmával, ahol a banda játszott, és egyből borítónak szerették volna a képet, ahogy meglátták, ezért felkeresték az ismeretlen lányt, és jogot kértek a kép használatára. A két single, My Own Summer (Shove It) és Be Quiet And Drive (Far Away) hatalmas kedvenc lett, és a média valamivel nagyobb figyelme mellett headlinerei voltak a Warped Tournak, felléptek az Ozzfesten, Roskilde és Pinkpop fesztiválokon is, majd 1998-ban kiadtak több élő felvételt is egy EP formájában.
Harmadik alkalommal némileg megváltozott a dalszerzési folyamat, ugyanis az eddig oroszlánszerepet vállaló Carpenter mellet Moreno is húrt ragadott, ez pedig kisebb feszültséget eredményezett. Steph mindig is a banda keményebb oldalát képviselte, ez idő tájt még egy lapáttal ráraktak az olyan súlyosabb bandák hatásai, mint a Meshuggah és a Fear Factory, szemben Moreno lágyabb (Morrissey, The Cure, Depeche Mode, Hum) beállítottságával. A dalok megírásánál tehát erős kompromisszumkészségről tettek tanúbizonyságot, de ez még így is a banda munkásságának legkontrasztosabb kiadványát eredményezte, amelyről utólag kiderült, a legsikeresebb is volt egyben. A nu metal is abban az időszakban tetőzött, és akkoriban már a zenecsatornákkal egyetemben a rádiók is kajálták az ilyen jellegű zenéket, az elsőként kihozott Change (In The House Of Flies) pedig nagyon hamar befogadó fülekre talált, és az Elite-tel egy Grammy díjat is bezsebeltek. Az albumot még abbban az évben (2000) újra kiadták, egy később befejezett dallal, a Back To School (Mini Maggit)-tel (nem bónuszként) kiegészülve, erre és a Digital Bath-ra készült még videó. A banda körül szinte forrt a levegő, együtt dolgozhattak Maynard James Keenannel és Scott Weilanddel is, teltházas koncertek garmadáját adták, és előkelő billboard helyezések közepette a White Pony is bearanyozódott. A(z eredeti) fedőlap – szinkronban a címmel – leginkább egy propagandakép volt, legalábbis annak készült elmondásuk szerint: saját magukat egy fehér pónihoz hasonlították, akik kitűnnek a többi hasonszőrű csapat közül. Aztán több vonatkozásban is feltűnt, pl.: a Hum – You’d Prefer An Astronaut albuma ihlette, vagy hogy az utcai szlengben a white ponyt a kokainra használják, ami a későbbi történések miatt nyer értelmet. Ezen az albumon lett hivatalosan is teljes jogú tag Frank Delgado, aki mellesleg már az előző két albumon is felelt az elektronikáért. A lemez megszületésének fájdalmai nem múltak el nyomtalanul, ezért a tagok szükségesnek érezték, hogy külön utakon is kibontakoztathassák képességeiket: Steph megalakította a Kusht (Cypress Hill és Fear Factory tagokkal), Chino a Team Sleepbe menekült, Abe újra életre hívta a Phallucyt, Chi a The Bamboo Parachute-ban hódolt zene melletti legkedvesebb elfoglaltságának.
Csitulni látszottak a hullámok, a nu metal hanyatlásnak indult, de a Deftonest ez különösebben nem érdekelte. A projectek mellett némi pihenést is beiktattak, hogy aztán teljes erővel és tiszta fejjel vágjanak neki az új lemez munkálatainak, immáron negyedszer is Terry Date felügyelete mellett. A dalok megírásakor már-már kínosan ügyeltek az előző alkalommal tapasztalható feszültségek kialakulásának elkerülésére, aminek az eredménye egy olyan album lett, ami a White Pony kissé kísérletezősebb énjét ölte bele az első két lemez agressziójába, és talán még a projectek hatását is lehetett érezni rajta. Pontosan nem tudni, hogy ezt csak kevesebben értették meg, vagy az amúgy is lejtmenetben tartó közeg húzta leheletnyit lejjebb őket, mindenesetre a klippes Minerva és Hexagram sem árulkodtak minőségi romlásról, ahogy a fogadtatás is csak annyival lett hűvösebb, amennyivel ezt egy ilyen helyzetben el lehetett várni. Az albumnak kezdetben a Lovers címet adták, de ahogy kikerült az internetre, már kevésbé volt szimpatikus, ezután keresztelték simán csak Deftonesra. A megjelenést követő első héten 167000 példány talált gazdára odahaza, ami a 200-as lista második helyére volt elég, ezzel megelőzve a három évvel ezelőtti alkotást.
Külső szemmel annyira nem tűnt fel, de 2003-at követően valami nem volt rendjén a csapat körül, szépen lassan elkezdődött a banda mélyrepülése, amit az ötödik stúdióalbum annyira azért nem tükröz, mint amennyire hervasztó volt a helyzet. Chino elvált feleségétől, durvábban rákapott a drogokra és az alkoholra, ráadásul az előkészületeknél elkövették azt a hibát is, hogy producert váltottak, így először a fennállás óta Terry Date nélkül dolgoztak, helyette jött Bob Ezrin. „Szeretnénk kipróbálni valami újat” címszó alatt kezdődtek meg a Saturday’ munkálatai, mivel Bob otthonosabban mozgott a régi hangzásokban (a 70-es években is producerkedett többek közt a Pink Floydnak is). Ezt a lépést hamar megbánták, mert Chino egyáltalán nem jött ki jól Bobbal (akkoriban a kiadóval sem), nem tetszettek a módszerei, de Steph sem volt elragadtatva tőle (később egyébként ők ketten mondtak búcsút neki), aminek az eredménye egy többszörösen megszakított munkálati folyamat lett, hol a hazautazások, hol Chino projectje miatt. Az idő nem igazán sürgette őket, a 2005-ben kiadott B-Sides & Rarities is csillapította az étvágyakat, aztán 2006 elején a szintén sacramentoi Far gitárosa producerkedett az ének felvételénél, és végül októberben kiadták az albumot. Az előfutárként érkező Hole In The Earth már nem robbant akkorát, az egy évre rá megklippesített Meinről nem is beszélve, Serj Tankian vendégszereplése ide vagy oda. Ez még alapesetben is lelombozó lenne, pláne így, hogy a Saturday Night Wrist elkészítése majdnem a Deftones feloszlásához vezetett.
2007 közepe táján nekiláttak a folytatásnak, viszonylag nagy csend övezte a banda munkálkodását, és csak nyilatkozatok alapján lehetett körvonalazni, hogy vajon a készülőben lévő Eros mit fog képviselni. A felvételek 2008 áprilisában kezdődtek meg, és a csalódott rajongóknak megint felcsillant a reménysugár: visszahívták Terry Date-et. A felvételek simán zajlottak, már szinte készen is volt az album, csak Chino témái hiányoztak még helyenként, de aztán jött egy nem várt, és annál szomorúbb esemény. Talán senki sem gondolta, hogy a zenekar fennállása során lesz egy második meghatározó autóbaleset is, de sajnos ez jóval súlyosabbnak bizonyult, ugyanis 2008 november 4-én Chi Cheng kómába esett. Természetesen mindenkit megrázott, de a csapat tagjai a teljes összeomlás helyett erőt merítettek, és szorosabb barátság alakult ki közöttük, mint eddig bármikor. Olyannyira, hogy az Eros-t jegelték, és nekiláttak egy teljesen új album megírásának a zenakar jóbarátja, Sergio Vega (Quicksand) basszusgitáros segédletével. A Diamond Eyesra keresztelt lemezt két hónap alatt vették fel, Nick Raskulinecz felügyelete mellett, és 2010 május 4-én jelent meg a Reprise és a Warner Bros gondozásában. Amit addig csak szavak mondtak el, azt végre hallhattuk lemezen is, egy rendkívül karakteres, élettel teli Deftonest kaptunk vissza, a témája pedig leginkább Chi balesete körül forog, de egy optimista, bizakodó megközelítésben. Az albumhoz négy klip is készült (sorrendben: Rocket Skates, Diamond Eyes, Sextape, You’ve Seen The Butcher), ebből kettő már a megjelenés előtt nézhető volt. 2011-ben Chi még éber komában van, és csak nagyon lassan javul az állapota, kommunikálni még sajnos nem tud, de Chinoék változatlanul hisznek a felépülésében. Ez évben még összehoztak egy válogatást is, amin régi kedvencek átirata hallható, és bár a számokat már korábban beszerezte aki akarta, a Record Store Day ünnepe alkalmából a Warner Bors kihozta ezeket összegyűjtve is. Ebben az évben egy új project is született, melyet a már korábban is segédkező gyerekkori barát és Far gitáros Shaun Lopezzel hozott össze Moreno, Crosses (†††) néven.
