2011. október 20.
A szerkesztőségen belül többször is arra a következtetésre jutottunk, hogy a metalcore generációnként más és más jelentést ölt magára. A jelenlegi harmincasok(hoz közeliek) számára a metalcore a hardcore nyers erejének szélsőséges, üzenetközpontú megformálása, míg a húszasoknak a fogalom – még ha szorgosan küzdünk is ellene – többnyire összefonódott a svédelt csontdallamokkal és a breakdownokkal, míg a mostani tizenévesek többségének számára már teljes képzavar áll fenn, hiszen gyakorlatilag amiben van breakdown, az befér a dobozkába. Ezt az evolúciót nagyon kevesek voltak képesek nemcsak átélni, hanem a legnagyobbak közül szemlélni és formálni, és ironikus módon a Darkest Hour mindezt úgy tudta meglépni, hogy a zenekar valahogy mindig kívül tudott maradni az aktuális váltások bűvkörén.
Ezt pedig többnyire annak is köszönheti Mike-ék zenekara, hogy nem célirányosan a trendek számára írtak dalokat, hanem a trendek emelték fel tulajdon innovációjukat, és azt a megkülönböztetést, ami a mai napig fennáll. Ennek okát pedig csupán a következetesség élményében kell keresni, hiszen a zenekar belső evolúciója épp abból a kilencvenes évekre jellemző miliőből vette kezdetét, amire az utóbbi években ismét szeretünk hivatkozni, ám a Darkest Hour útja nem állt meg ennél, és olyan falakat tudott ledönteni, amelyek nemcsak befolyásolták, hanem meg is határozták az előző évtized metalcore-összképét. A következőkben pedig ezt fogjuk tematikusan áttekinteni a könnyebb eligazodás kedvéért.
Az 1995-ben alakult zenekar egy évvel később már ki is villantotta foga fehérjét a The Misanthrope című kislemezen, ami egy olyan, a kilencvenes évek metalcore hangzásába beilleszkedni kívánó zenekart tükrözött, melyben társaihoz mérten jóval több metal-elem került felmutatásra. Ebben főképp Schleibaum komótos és groove-központú riffjei vitték a prímet, hiszen dallamokról még hírből sem volt szó: thrashes riffelések és disszonáns kitartások jellemzik a többnyire középtempón robogó felvételt, aminek legnagyobb erényét az egységesen negatív hangulat megteremtésében fedezhetjük fel. A lemezhez hét dal készült, de csak hat jelent meg, mivel egy az East Coast Empire (Reach The Sky, Chimaira) különleges válogatásanyagára került, de ez is azt a sötét tónusú, gonoszan építkező képet tükrözi, amit a Darkest Hour ekkor adni tudott. Ugyanez a felállás (ekkor még egyetlen gitár volt, a doboknál Matt Mabben ült, a basszusgitárt pedig Raul Mayorga vette a nyakába) három év múlva kétszer is felülírt minden korábbi képzettársítást, ugyanis a The Prophecy Fulfilled már magában hordozta mindannak a magvát, amit a Darkest Hour karakterében egy egész világ megismerhetett: fogós és lendületes dallamívek, brutális tempók és nyers énektémák alkottak olyan egységet, amit ekkor még többen is csak kapiskálni mertek. És legyünk őszinték: a Choir of the Prophecy Fulfilled és az átkötő-értékű Broken Wings mai szemmel is a banda leginkább kiemelendő momentumai közé tartoznak, míg a többi szerzemény következetes átfedést biztosított a groove-okkal telített metalos hardcore-ból egy, a svéd dallamos death metal felé kecsegtető út irányában. Ugyanez jellemezte a Groundzeróval közösen kiadott splitre került Faith Like Suicide című szerzeményt is, aminek gyűlölettel teli dalszövege még mindig a meglévő alapokhoz kívánt tartozni, ám a szerzemény sodrása és jellegzetesen svéd csontdallamai (a nyitó blastről nem is beszélve) mégis biztosítottak minden érdeklődőt arról, hogy itt még valami nagyon nagy dolog fog történni: erre pedig nem is kellett sokáig várni, hiszen a már két gitáron hasító The Mark of the Judas a mai napig az újkori metalcore műfajának egyik legnagyobb alapműve. Ugyanis amik a korábbi kislemezeken még szárnypróbálgató jelleggel mutatkoztak meg, azok első ízben itt összpontosultak a legegységesebb és legkarakteresebb formában, legyen szó akár a zenei alapok kérlelhetetlen dallamosságáról és sokszínű témáiról, akár a dalszövegek kiforrásáról, amelyek végre kikecmeregtek a mérhetetlen gyűlölet biztos korlátai közül. Az idő által elnyűhetetlen dalcsokor legnagyobb erénye pedig épp az a látszólag gyökértelen elegancia, amivel a hanganyag már megjelenését követően is hivatkozási alappá válhatott, hiszen sajátos és morózus kisugárzása nemcsak stabil arculatot biztosított a zenekarnak, hanem példává is nőtte ki magát, amit a szerencsések Gödöllőn már a megjelenés évét követően meg is tapasztalhattak, mikor a zenekar a Catharsis vendégeként járta kontinensünk klubjait.
Ugyanis a Mark of the Judas már Európába is elvihette a banda hírét, és ahogy a korábbi kislemezek még csak ígéret szintjén biztosíthatták a figyelmet Mike-éknak, úgy ettől a ponttól fogva Magyarország örökre összefonódott a Darkest Hour működésével. Lényegében ezt pecsételte meg a Dawncore-ral közös split is, és fordítva: így pecsételődött meg, hogy a szoros baráti kapcsolatok (Jakab Zoli dínójelmezéről nem is beszélve) összefogják a BPHC színterét a Darkest Hour felfutásával, ám az ominózus felvételt – ahol hazabeszélés nélkül is a Dawncore tud felülkerekedni amerikai barátain – már meg is előzte a második nagylemez, a So Sedated, So Secure. A tagcserék okozta összecsiszolódás ugyan már a ‘Mark esetében is megvalósult, hiszen Ryan Parrish (ex-City Of Caterpillar) sokszínű dobjátéka ezen a kiadványon teljesedett ki igazán, és talán épp ez a sokszínűség vonta vissza a bemutatkozó nagylemez morózus egységét. És ha a szétszórtság nem is a legjobb megnevezés, annyi bizonyos, hogy a ‘So Sedated dalcsokra átgondoltabb és érettebb munka elődjénél, holott egy éven belül készült el ez is, és mai emlékezetünkkel már jóformán csak az An Epitaph című dal alapján azonosítjuk a Battery-tag Brian McTernan által producelt felvételt, ami ha be is biztosította a Darkest Hour helyét a nemzetközi palettán, elődjét valahogy mégsem tudta igazán megugrani (talán épp a felfedezés okán?), holott a mai napig összetennék a kezdő zenekarok a kezüket, ha fele ennyire erőteljes és hatásos anyagot tudnának írni. Ezt bizonyította a 2001-es koncertet követő újabb fellépés, ahol a 2002-es Trafós koncerten a Majority Rule-lal, az Undyinggal és a Dead Blue Sky-jal léptek fel a srácok egy minifesztivál keretein belül. Ezt követően jelent meg az újfent tagcseréken átesett, és így már Kris Norrisszal megerősödött zenekar valóban vízválasztó lemeze, a végleges kiforrást sejtető Hidden Hands of a Sadist Nation, amelynek politikai tartalma és alapvető feszültsége biztosíthatta azt, hogy a Darkest Hour úgy formálja a dallamos death metalról való képünket, hogy a zenekar kvázi körön kívül állt, bár ennél a pontnál ezt már a metalcore-nál is elmondhattuk róluk. Ugyanis az első két lemez svédelt alapú dallamai szélvész tempóban, hátborzongató szenvedéllyel és végletes felpörgéssel tetszeleghetnek olyan új köntösben, amely a mai napig a színtér egyik, ha nem a legdurvább lemezében manifesztálódott. Persze ennél a kiadványnál már ha akarták sem tudták volna lemosni az At The Gates párhuzamát (az ominózus Newborn-áthallásról, na meg a svédországi rögzítésről nem is beszélve), hiszen a nyitó The Sadist Nationben Tompa is hallatja bársonyos hangszínét egy verze erejéig, ám ettől függetlenül is bátran kijelenthetjük, hogy mindenképp meghatározó és beteljesítő lemezzel van dolgunk, amihez fogható azóta sem született sem a metalcore, sem a dallamos death metal palettáján. Ezt követően ismét egy, hozzánk negyedszer eljutó Európa-turné adott alkalmat egy megosztott kiadvány kiadásának: a svéd Set My Path-szel közösen kiadott kislemezen az An Epitaph koncertváltozata csendül fel, így ez nem feltétlenül tett hozzá az életműhöz, inkább csak kuriozitást biztosított a felvételnek.
Már ha ettől függetlenül kétkednénk abban, hogy a Darkest Hour önmagában nem lett volna már ekkor is kuriózum, hiszen tulajdon karakterének köszönhetően egyetlen fősodorba sem tartozott az első nagylemezének megjelenését követően: a metalos hardcore bandákhoz mérten túl sok death metal-elemmel operáltak, a death metalhoz képest túl sok volt a hardcore-összetevő, és amikor új fogalmat nyert a metalcore (többnyire épp a Darkest Hour jóvoltából), akkor sem csábultak el követőik hatására a könnyebb út irányában, hanem tovább folytatták belső kitárulkozásukat, amivel a banda – ha nem is akart, de – betört a Billboardra is. Ugyanis az Undoing Ruin tekintetében mindenképp új korszak vette kezdetét a megszilárduló tagságúnak tűnő zenekar működésében, hiszen a Devin Townsend produceri felügyelete mellett készült anyag minden korábbinál fogósabb, populárisabb és emészthetőbb lett. A ‘Hidden Hands politikai feszültségét a társadalmi és személyes felelősségvállalás szerepköre vette át, a pusztító hangulatot az érzelmi feszültség fedte le, és ennek eredményeképp egy olyan keretes szerkezetű, újfent tökéletes dalcsokor született, amely azóta is párját ritkítja, hiszen gyakorlatilag egy metalcore-slágergyűjteménnyel van dolgunk, ami mégsem követte a korszellem kötöttségeit. Áttörés volt, vagy kitörés? A zenekar népszerűsége tekintetében mindenképp áttöréssel számolhatott, és azzal, hogy ennyire el tudtak rugaszkodni tulajdon gyökereiktől, egyben ki is törtek a sematizmus lehetőségéből, és úgy általában a tendenciózus sodrásokból, már ha ehhez valaha is volt szervesebb közük. És lássuk be, az olyan dalok, mint a With A Thousand Words To Say But One (a Let’s Go Caps! alapja), a Sound The Surrender, vagy épp a Low is bizonyították, hogy John Henry is tud dallamokat formálni a hangjával, ha nagyon szeretne, és hogy a dühöt nem pusztán nyers agresszióval, hanem az érzelmekre hatva is meg lehet úgy ragadni, hogy a végeredmény hiánytalanul karakteres maradhasson.
És ugyanezt a bátorságot emelte még magasabb szintre az Undoing Ruin dalcsokra, ami még elődjénél is előzékenyebben alapozta érzelmi alapokra a teljes dalcsokor kicsengését: persze a svédelt csontdallamok és az ízléses tukatukák megmaradtak, ahogy a kérlelhetetlen duplázások és direkt váltások is biztosították a lemez lendületét, de John minden korábbinál több dallamkezdeményt vállalt be (ezzel is „puhítva” az összhatást), a hangulati kikacsintgatásokról nem is beszélve, hiszen a bandának ugyan sosem kellett drámai pillanatokért a szomszédba ugrania ötletért, de az A Paradox With Flies balladisztikus felépítése mégis az egyik leginkább messzire vezető tétel, amit valaha a Darkest Hour valaha is dalcsokorba foglalt. Mindemellett Devin az előző lemezhez hasonlóan itt is kellő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy a háttérben fel-felbukkanó hangfoszlányok minden korábbinál nagyobb aurát teremtsenek az egyébként is sokszínű, terpeszkedően kiteljesedett daloknak, amelyek az elődhöz hasonlóan még inkább megosztották a közönséget a kiadvány merészségének okán. Persze a nemzetközi siker most sem maradt, el, sőt, a Darkest Hour is nagyban hozzátett ahhoz, hogy a Baroness-főnök Baizley grafikái is a metal világának legkelendőbb termékeinek egyikévé válhassanak, és ha mélyen magunkba nézünk, akkor is láthatjuk, hogy egy teljesen következetes lépés volt mindaz, ami felcsendült a lemezen.
Azonban a gitáros Kris Norris úgy érezte, nem kap elég saját teret, ezért szólópályájára fókuszált, a helyére pedig az At All Cost gitáros-ősembere, Mike Carrigan került, akivel igen gördülékenyen ment az újfent dühös szellemiségű közös munka. Ez a düh pedig kétségkívül irányító motívumává is vált a The Eternal Returnnek, ami egyértelmű visszatérést jelent a zenekar ‘Hidden Hands-korszakáig bezárólagos arculatához, és ehhez nagyban hozzátett Brian McTernan produceri közreműködése is, akivel a zenekar a So Sedated So Secure dalcsokra óta nem dolgozott együtt. Ilyen tekintetben mindenképp új kezdetként tekinthetünk a tudatosan retrospektív, ezáltal kissé visszarettenőnek tűnő dalcsokorra, ami ismét azt a potenciált hordozza magában, ami valóban kiemelte a zenekart: a svéd dallamos death metal új közegbe ágyazott kiteljesedéséről van szó, ami ismét felidézte azt a nyers dühöt és gyűlöletet, amit a ‘Hidden dalcsokra elevenített meg a legjobban. És itt a legnagyobb probléma az anyaggal, ugyanis az ‘Eternal képtelen volt megugrani mintaadó elődjét, és idővel a kiadó sem erőltette a promóciót: a lemezhez egy videoklip is készült, de ez sosem kerül megosztásra, mert sem a zenekar, sem a Victory nem volt megelégedve a végeredménnyel. Így aztán higgadt dalszerzés és újabb összecsiszolódás következett, ami visszavezette a Darkest Hourt az elhagyott ösvényhez: ennek szellemiségében születhetett meg a The Human Romance című dalcsokor, ami már csak címéből adódóan is ismét a személyes indíttatást helyezte előtérbe, és ennek tükrében a zenei alap is visszadatálta magát az Undoing Ruin és a Deliver Us közé. És épp ez kellett ahhoz, hogy valóban új kezdetről beszélhessünk, hiszen az Undoing újszerű dalszerkezetei ezúttal mindazon thrash metalos és göteborgi death metalos elemekkel töltődnek fel, amelyek a Deliver Us bátor útkeresésében teljesen epikus színezetnek örvendenek. A gazdagon hangszerelt, módfelett változatos és erőteljes dalcsokor hírből sem ismeri az izzadtságszagot, lüktetése és dalainak letisztult egysége minden tekintetben egy ismét ereje teljében levő zenekart tükröz vissza, amely ismét megtalálta azt az utat, amit érdemesnek talál a beteljesítésre. És ennek szellemében bármennyi vád is éri a zenekart, ennek többsége csupán abból a féltékenységből fakad, hogy úgy is fel lehetett építeni egy egész életművet, hogy a legközvetlenebb közeg természetes változása és formálódása bármilyen mértékben is visszacsapott volna a zenekarra. Mert lehet azt mondani a Darkest Hourre, hogy „nem divatos” és hogy „maradi”, attól még ez az életmű így is többet fog jelenteni, mint amit napjaink egyes túlhype-olt zenekarai valaha is megérdemelnének egy tisztességes világban.
