Bring Me The Horizon

Lassan kijelenthető, hogy nem kell ahhoz underground körökben mozogni, vagy a metalcore színtéren tevékenykedni, hogy az ember ismerje a Bring Me The Horizon nevét. Persze sose fogják őket játszani a mainstream zenetévék, vagy a rádiók, de az internet korában erre nincs is szükség, ezt bizonyítja a majdnem kétmillió Facebookos rajongó, vagy a több, mint 27 millió lejátszás last.fm-en. Pár év alatt sokadrendű angol deathcore zenekarból egy generáció és egy színtér legfőbb hangjává váltak, és legyen az ember akármilyen kritikus velük szemben, e mellett nem lehet elmenni, főleg, hogy lassan egy éve annak, hogy sztárzenekarból fontos zenekarrá váltak, és ez 2011-ben olyan ritka, mint a levegő egy átlagos klubbulijukon.

2004-ben alakult a banda az angliai Sheffieldben, és ekkor tettek szert két, jelenleg is igen fontos tényezőre: a bandanévre, és az énekes-grafikus Oliver Sykesra. A név maga nem egy nagy dobás, de egyrészt áraszt magából egy csábító szentimentalizmust (éljenek a Karib-tenger kalózai ugyebár), másrészt kellően különös ahhoz, hogy az ember felfigyeljen rá, és kitűnjön a sok egysíkú death metal bandanév közül. Az igazán nagy húzás azonban Sykes volt, aki mindenféle karizma vagy nagyobb botrányok nélkül Anglia egyik legnépszerűbb frontembere lett: tényleg százezrek imádják és gyűlölik, tisztelik és irigyelik azt, amit elért. Ma már nincs szükség nagy hangra, vagy klasszikus értelemben vett jó kinézetre: ez a srác igazán csak üvölteni tud (úgy, mintha torkaszakadtából tenné), és bár a lányrajongók tanúsága szerint helyes, de annyira szét van varrva, hogy félmeztelenül úgy néz ki, mintha valami ocsmány garbó lenne rajta. Extrém, de mértékkel extrém, és ez az egyensúly az, ami nem csak őt, de a bandáját is sikerre vitte, ezek a kölykök ugyanis zenében és megjelenésben is megtalálták azt az egyensúlyt, ami már extravagáns, de még nem bizarr, vagy taszító.

Egy felejthető bemutatkozó EP után két évvel, 2006-ban jelent meg a Count Your Blessings, ami a név és a frontember mögé már odarakott egy olyan zenei alapot, ami szintén mágnesként vonzotta az embereket az együttes felé. A célközönség azok a fiatalok voltak, akik magukat az „emós” hullámnál keményebbnek gondolták, és a tinédzserkori frusztrációjukhoz az akkor bimbózó deathcore hullám adta a háttérzenét, ilyen fiatalból pedig nem csak Nagy-Britanniában, de az egész világon sok volt és van, így a lemez sikeréhez nem fért kétség. A hallgatóságnak az akkori death metal színtér túl távoli, túl zárt világ volt (ráadásul a metalosok a végletekig elutasítóak voltak a fültágítós, csőnadrágos fiatalokkal szemben), a metalcore meg már nem elégítette ki az igényeiket, az abba csempészett death elemek viszont kellően direkt agresszióval és brutalitással bírtak. A Visible Noise rá is érzett a jelenségben rejlő lehetőségekre, és több klip is készült a lemez dalaihoz, nem meglepő módon ezek ma már milliós nézettséggel rendelkeznek. A lemezzel egy időben pedig megjelent egy újabb tényező, ami még magasabbra emelte őket: a grafikusi múlttal bíró Oli megalapította a Drop Dead Clothingot, egy ruházati márkát, ami pár hónap alatt az egyre növekedő színtér fő pólóellátója lett, köszönhetően a nagyméretű és igényes mintáknak, valamint a nagy választéknak. Nagyon ráérzett Oli arra, hogy ennek a több ezer kölyöknek igénye van egy saját márkára, és ma már ott tart a vállalkozás, hogy szinte minden ruhaneművel ők látják el a rajongókat: van már nadrág, pulcsi, cipő, deszka, és mindezek olyan árakon, hogy ha a BMTH ma feloszlana, Oli akkor is vígan éldegélne még évekig csupán ennek a bevételeiből. Úgy általában a Drop Deadre, de az egész zenekarra is igaz, hogy nem csak dalokat tudnak írni, de kiváló üzleti érzékük is van: a Count Your Blessingsszel kinyílt előttük egy ajtó, ők pedig tökéletesen ráéreztek arra, hogy hamarosan mekkora piac tárul majd eléjük, és hogy ebből hogy lehet az utolsó fontot is kifacsarni. Pár év alatt ugyanis eltűntek a régen még My Chemical Romance-es, meg Fall Out Boy-os „emósok”, és beolvadtak ebbe az új generációba, szó szerint egy milliós felvevőközönséget adva a legügyesebb deathcore bandáknak.

Mielőtt még megjelent volna a folytatás, a srácok ráerősítettek a botrányokra is, természetesen sosem fog kiderülni, hogy azt a lányrajongót tényleg levizelte-e Oli, vagy csak a kiadónál szaladt meg valakinek a fantáziája, netán a kiscsaj vágyott mindenáron 15 perc hírnévre. Az viszont biztos, hogy az Architects énekesével közös kis bunyós video alaposan felkavarta a vizet, kiváló víruskampányként szolgálva az albumnak: az egész felvétel egy megrendezett verekedés Oliver és Sam Carter közt (amit, tekintve a két srác borzasztóan maszkulin alkatát, egy kilencéves kislány is félbe tudott volna szakítani), viszont olyan hitelesnek tűnt a video, hogy Carter halálos fenyegetéseket kapott Sykesék legelvetemültebb rajongóitól. A végén szerencsére senki sem sérült meg, max. azok az előadók keseredhettek el, akiket a banda emiatt a hírverés miatt lehagyott az eladási listákon, mivel ma már vírusmarketing és pletykalapok nélkül százezres eladásokról senki sem álmodhat (az már más kérdés, hogy vannak, akik a reklámnak csak ezt a módját ismerik, ugye Gallagher bratyók?).

2008-ban tehát a Suicide Season már az év egyik leginkább várt lemeze volt, és a fiúk tudták, hogy ezt a ziccert nem szabad kihagyniuk: kicsit emészthetőbbé tették a zenét, ráültek a slágeresítésre, csempésztek némi elektronikát a dalokba,  producernek felkérték a legismertebb dallamos death metalos arcot, Fredrik Nordströmöt, a borító pedig minden eddiginél hatásvadászabb lett (azok imádták is, akik nem ismerték a Regurgitate-et). Be is jött a dolog: a Chelsea Smile, a Diamonds Aren’t Forever, vagy épp a szintén körülrajongott Architects énekesét is szerepeltető The Sadness Will Never End hatalmas sikerek lettek a fiataloknál, eddig sem kis rajongótáboruk megduplázódott, és komolyabb eladási listákra is felkerültek. Nem lehet tőlük a fejlődést sem elvitatni, az átgondoltabb dalírással, és a zene ellenére death jellegzetéssegeket egy pillanatra sem tartalmazó szövegvilággal sikerült megütniük a szakmán belül is egy olyan szintet, amin már világos volt, hogy az idősebb hallgatók utálata nem kizárólag a zene színvonala, hanem a népszerűség ellen is szól. És ez az a kulcstényező, ami talán a legfontosabb az egész BMtH jelenségben: úgy értek el hatalmas népszerűséget, hogy közben nem mentek le kutyába a minél több rajongó kielégítése miatt, hanem ügyeltek arra, hogy legalább egy közepes színvonalon mindig teljesítsenek, és így az internet szájkarate ringjeiben is védhetővé váljon a nevük. Ennek mond kicsit ellent az a lépésük, hogy azon a címen, hogy ők mindent ki akarnak hozni a Suicide Seasonból, készíttettek egy remixalbumot: a roppant felejthető, de legalább sok stílusban mozgó átdolgozásokat tartalmazó korong a sötét hangulatú elektronika szerelmeseinek szólt, de leginkább azért fontos, mert megmutatta, hogy mennyire széles körben ismert a zenekar. Nagy meglepetésre ugyanis nem csak a metalcore színtér elektronikától sem idegenkedő tagjai készítették a legtöbb újragondolást a Cut Up!-on, hanem abszolút műfajidegen arcok is beszálltak a mókába: így történhetett, hogy a Lostprophets énekesétől kezdve a Gym Class Heroes rapperén át dance és indie előadókig tartott a remixerek spektruma. Hiába népszerű banda a ’Horizon, ez azért megdöbbentő volt, hiszen a legtöbb metalcore zenekar csak a saját stílusának berkein belül tud valamennyire ismert lenni, és nem nagyon várta senki, hogy az üvöltések és breakdownok ilyen messzi fülekbe is eljutnak (miközben a banda amúgy Amerikát is végigturnézta).

Az egyik legfontosabb váltás a banda életében Curtis Ward távozása volt: a ritmusgitáros otthagyta a társait, és helyére a korábban az I Killed the Prom Queennel és a Bleeding Through-val Magyarországon is járt Jona Weinhofen került. A vegan és straight edge ausztrál gitáros nem csak sokkal ötletesebben játszik (bár ugye továbbra is Lee Malia a kreatív agy papíron), de a metalhoz is abszolút máshogy viszonyul, más hatásokkal dolgozik: ezt tetten is érhetjük a zenekar harmadik, és eddig utolsó, minden kétséget kizáróan legfőbb lemezén, a There Is A Hell, Believe Me I’ve Seen It. There Is A Heaven, Let’s Keep It A Secreten. A nagyon trendi módon maratoni című album olyan változásokat hozott, amelyek kulcsfontosságúak lehetnek a későbbiekben, és amelyek kapcsán felmerül egy párhuzam a Deftones önmagáról elnevezett lemezével kapcsolatban is: még talán nem telt el elég idő, de könnyen lehet, hogy ez is egy olyan korong lesz, ami biztosítja egy banda túlélését egy műfaj haláltusája alatt.

A nagyon „művészi” borító alatt rejlő tizenkét dalban minden eddiginél összeszedettebb és koncentráltabb a zenekar, és tényleg mindent megtesznek azért, hogy a deathcore leáldozásából jól jöjjenek ki. A death elemektől elbúcsúzhatunk nagyrészt, az emészthetőbb, és tágabb mozgástérrel bíró metalcore-t választották fegyvernemül, és itt aztán tényleg ellőnek minden patront: célratörő dalok, dalcímek és szövegek, két vendégénekes és három vendégénekesnő, kórus, elektronika (Skrillex is besegít), és úgy általában az eddigi legjobb nótáik. Persze lehet, hogy most jöttek rá arra, hogy a szakmai siker is igen fontos az internetes társadalomban, de az is lehet, hogy megérezték, mennyire újítani kell, mennyire meg kell lepni a rajongókat ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést. Előre menekültek, és bejött nekik: az It Never Ends és az Anthem a koncertek legjobb pillanatai lesznek, a Lights közreműködésével elkészült Crucify Me és Don’t Go, valamint a tiszta férfi vokállal is bíró Fuck pedig az albumot is egybentartják, összehozva a banda legsokrétűbb, legváltozatosabb, és legkreatívabb kiadványát, mely valószínűleg minden kritikus és utáló meglepetésére valódi evolúciót mutat, önálló hangulattal bír, és ami a legfontosabb: vezet valahová. Megmutatja, hogy egy túltelített, haldokló színtéren az vezet, aki tudja, hogy merre van az előre. Nagyon kevés az olyan alkalom, mikor a minőség és a népszerűség találkozik egymással, az meg méginkább ritka, hogy egy zenekar nem csak azt határozza meg, hogy Scene Zsófi és Brutál Peti milyen pólót vesz fel reggel, de azt is, hogy merre menjen tovább egy stílus. Persze nem fogja mindenki követni a példájukat, de ezen a szinten tényleg túlélési opció a kooperáció és a hibridizáció manapság: kellenek vendégénekesek, kellenek segédzenészek, és kellenek olyan elemek, amelyeket más műfajokból vesz kölcsön egy banda. A Count Your Blessingsnél még nem ők diktáltak, hanem a trendek, a Suicide Seasonon pedig még remegett a kezükben a parancsnoki pálca, de tavaly elértek egy olyan pontra, hogy kijelenthető: megtalálták szerzői önmaguk és a rajongók megtartása közt a libikókának azt a pontját, ahol mindenki örül, a pénzeső mellett pedig magasabb pontszámok is potyognak. Ezt a pontot megszerezni se volt könnyű, de tartani is igen nehéz lesz, de azért nem kell őket félteni, az utóbbi 4-5 évben maximum párszáz rajongót vesztettek a dallamosabb, könnyedebb hangvételre való átállással, miközben tényleg milliók hallgatják őket nap, mint nap, és mindenféle adat nélkül is kijelenthető, hogy a hosszúcímű korong 2010 legnépszerűbb olyan lemeze volt, amin volt üvöltés.

2011-ben pedig eljött egy olyan, szinte kivételes alkalom is, hogy egy sztárzenekar karrierje (eddigi) csúcsán látogatott el hozzánk, ráadásul nem valami rosszul hangosított, hangulattalan fesztivál, hanem egy klubkoncert keretein belül. Szerencsére van egy ajándék előnye a ’Horizon keményebb zenei hangvételének, még pedig az, hogy a buli jellege nem engedte a Tokio Hotel-szerű sikítós rajongást, elvégre itt közönségmozgató koncerthimnuszokról van szó – bár könnyen lehet, hogy a klipes Blessed With A Curse kapcsán előkerült pár öngyújtó, hiszen hiába jöttek ők death irányból, a metalcore szentimentalizmusa és szenvedélye végig ott lappangott a zenéjükben. Persze az is bizonyos, hogy a Dürer Kert nagytermének falai még sosem láttak olyan, elsőtől az utolsó sorig tartó mámort, mint amit júniusban láttak, de hát a tömegpszichózishoz elég 6-700 ember, és másnap valószínűleg minden jelenlévő kétkedő és cinikus berekedt torokkal ébredt. A show pedig ment tovább, és azóta se tűnik úgy, hogy lassulna az Olient Expressz.

A cikk eredetileg a megboldogult New Noise magazin hasábjain jelent meg.