2009. március 24.
Az együttes az ezredfordulón alakult, ám létrejöttük szorosan hozzákapcsolható egy másik zenekar feloszlásához: a The Rookie Lot ’99-ben állt földbe, és a tagok szétszéledése után (Brandon Reilly a The Movielife nevű pop-punk bandában, majd a Nightmare of You-ban folytatta; Alex Dunne pedig a dallamos hardcore-ban, majd indie-ben utazó, 2010-ben feloszlott Crime in Stereo tagja lett) a három együttmaradt zenész, Lacey (aki korábban a szintén New York-i Taking Back Sunday-ben is tolta), Tierney, és Lane alapította meg a Brand New-t. Hamar kiegészültek az akkor még csak 17 éves Accardi-val, és kezdetét vehette a dalírás.
Első nagylemezük, a Your Favorite Weapon 2001-ben látott napvilágot, azt megelőzően csak két demo CD-vel rendelkeztek Lacey-ék (az ezeken lévő dalok természetesen rákerültek az albumra). A CD a Triple Crown kiadónál jelent meg, és amellett, hogy elsősorban a fiatalkori kapcsolatokról és élményekről szólt, volt rajta bibliai utalás (Seventy Times 7), és még egy kikacsintás is Malcolm X egyik beszédére (The Shower Scene). Előbbi egy, Jesse és gyerekkori haverja, John Nolan (ex-Taking Back Sunday, Straylight Run) közti vita miatt került a lemezre – Nolan később a Tell All Your Friends egyik dalával, a There’s No ‘I’ in Teammel válaszolt. A dalokat később az Iodine Recordings kiadta bakeliten is, egy bónusz nótát (…My Nine Rides Shotgun) hozzácsapva a tracklisthez. A Your Favorite Weaponről egyetlen kislemez lett megjelentetve, a Jude Law and a Semester Abroad, melyhez klipet is forgattak. Nem sokkal a YFW megjelenése után a zenakar kiadott egy splitet a Safety in Numbers nevű bandával közösen (ez a Hot Rod Circuit Andy Jacksonjának előző projektje volt), melyhez a BN két dallal járultak hozzá. Érdekesség, hogy ebből az egyik egy Love Split Love feldolgozás volt (Am I Wrong), valamint eredetileg a split a Reggie and the Full Effecttel közösen készült volna. A debütlemezük lehetőve tette a zenekar számára, hogy olyan bandák oldalán turnézzanak Amerikában, és tengerentúli helyszíneken is, mint pl. a Taking Back Sunday, az Incubus, vagy a Glassjaw – így a megjelenését követő évet koncertezéssel töltötték, hogy 2002 végén bevonuljanak a stúdióba, és elkészítsék a következő év nyarán megjelenő Deja Entendu-t, mely a zenakar igazi áttörését jelentette – mind a kritikákat, mind az eladásokat tekintve.
A zenei változások azonnal tetten érhetőek: a Deja Entendu egy sokkal letisztultabb, lassabb, ezzel együtt pedig „mélyebb” alkotás, mint elődje. A szövegek is a zenével együtt változtak, teljesen más (a kritikusok szerint sokkal jobb) témákról énekel Jesse: szó esik a végtelen koncertezésről (I Will Play My Game Beneath the Spin Light), a frontember érzéseiről a nagyapja tüdőrákjával kapcsolatban (Guernica), vagy például az ismertség veszélyeiről (Me vs. Maradona vs. Elvis). A cím francia, jelentése („már hallott”) utalás a Your Favorite Weapont ért kritikákra, miszerint a BN csak egy újabb emo banda. A keverést a kultikus Pixies ’91-es albumát is keverő Steven Haigler végezte, és eredetileg volt egy tizenkettedik dal is (a netre a megjelenés előtt hónapokkal kikerült, többnyire befejezetlen keverésű verzión rajta is volt), mely később a Beer: The Movie c. film soundtrackjére került fel. A lemezről két dalhoz készült kislemez, a kiválasztott dalok a The Quiet Things That No One Ever Knows, és a Sic Transit Gloria…Glory Fades (latin mondás, de a Brand New a remek Rushmore c. filmből vette kölcsön – amúgy számos zenei, irodalmi, és filmes utalás van a dalcímekben) voltak. Minden bizonnyal a két kislemez is hozzájárult ahhoz, hogy az album – igaz, ugyan 4 év alatt, de – végül aranylemez lett. Még ez év telén jelent meg első önálló EP-jük, a The Holiday, melyből csak 1000 példányt gyártottak, ugyanis a Brand New rajongói klubjának készült exkluzív. A kiadvány Deja Entendu dalok demóit, és egy karácsonyi számot tartalmazott, és soha nem jelentették meg újra – nem úgy, mint a Your Favorite Weapont, mely új keverést kapott 2004-ben.
Egészen 2005 második feléig az együttesről nem jött újabb információ, és az egyetlen nagyobb hír velük kapcsolatban az Interscope Records-hoz szerződés volt. Ám ekkor megkezdték harmadik nagylemezük, a The Devil and God Are Raging Inside Me (innentől TDaGARIM) megírását és felvételeit a Mississipi-beli Oxfordban, Dennis Hering producer vezérletével, akit a zenekar gyorsan le is cserélt Mike Sapone-ra – ő segítette Lacey-éket az első albumuk felvételeinél. Következő év januárjában 9 demo kikerült az internetre, azzal a megjelöléssel, hogy „ezek valószínűleg nem lesznek rajta a Fight Off Your Demons-on” (ez volt a TDaGARIM munkacíme). A zenekar közben újra koncertezni kezdett, és 2006. június 19-én el is készültek az új lemezzel. Az album végül több csúszást követően november 20-án jelent meg, a fent említett címmel – mely Jesse és egy barátja beszélgetéséből származik, amit a bipoláris zavarban szenvedő Daniel Johnstonról folytattak. A kikerült demok közül végül kettő került a lemez végleges verziójára – ezek közül az egyik, a Sowing Season lett az első kislemez. Ez, és a Degausser voltak azok a dalok, melyeket a banda teljesen közösen írt: az Accardi által írt Handcuffs-on és Welcome to Bangkokon kívül az összes Lacey szerzeménye volt. Ez a kiadvány sem úszta meg a filmes, és irodalmi utalásokat, ezúttal Jean-Claude Van-Damme (Welcome to Bangkok), a Keresztapa gyilkológépe, Luca Brasi (Luca), Kipling egyik verse, és Stephen King Titkos ablaka (mindkettő Sowing Season) mozgatta meg a srácok fantáziáját. A második kislemez a TDaGARIM-ről végül a Jesus Christ lett. A 2007-es évet a banda koncertezéssel töltötte, bejárva a fél világot, szerepelve olyan fesztiválok nagyszínpadján, mint a Give It A Name, vagy a Bamboozle. Ősszel pedig koncertkörutat tartottak a Thrice és a mewithoutYou oldalán, hogy aztán a következő évet a Big Day Out színpadjain kezdjék. Ezalatt összesen egy új dal látott napvilágot tőlük, a TDaGARIM kikerült demói közül a 7-es, immáron kikeverve, és (Fork and Knife) címen.
2008 márciusában a zenekar megalapította saját kiadóját, a Procrastinate! Music Traitors-t, mely eddigi egyetlen kiadványa Kevin Devine ’06-os albumának újrakiadása volt. A 2009-es év második felében több pletyka, sőt, hivatalos információ is napvilágot látott azzal kapcsolatban, hogy a BN már egy ideje stúdiózik, és számos dallal el is készültek – ez be is igazolódott, 2009 őszén megérkezett a rajongókhoz a Daisy. Az előző lemezhez hasonlóan ennek sem egyezett meg a munkacíme a végső változattal, egy darabig And One Head Can Never Die-nak hívták a negyedik Brand New lemezt. A zenekar láthatóan nem akart túl nagy hírverést az album köré, ugyanis nem elég, hogy nem kötöttek exkluzív szerződést egyetlen nagykereskedelmi céggel sem, még a BBC-nek is nemet mondtak, mikor az egy olyan fesztiválon készült felvételt kívánt leadni, amelyiken a srácok új dalokból is mutattak részleteket. Ezzel az attitűddel kiválóan összecseng Jesse interjúja, amit a Rock Sound szerkesztőjének adott:
[…] Amikor az ember fiatal, és zenélni kezd, úgy gondolja, lemezeket fog felvenni, meg fellép majd, és ennyi az egész, aztán egyszer csak valaki fotókat csinál rólad, a véleményedet kérik dolgokról, izgatott leszel, és rengeteg figyelmet szentelnek neked, amin kapva kapsz, de amikor visszanézel, rájössz, hogy ennek semmi köze ahhoz, ami miatt eredetileg zenélni kezdtél. […]
Az album megjelenésének előtörténetéhez hozzátartozik az is, hogy 2009 nyarán a srác egy „session” keretein belül rögzítették az új lemez pár dalát, valamint néhány régebbi számuk alternatív verzióját. Lacey-ék az egész felvételt a rajongóknak szánták, hogy némi betekintést nyerjenek a színfalak mögé, ám az Interscope a tudtuk nélkül feltöltötte promóciós célokkal az előző lemez egyik nagy slágerének, a Sowing Season (Yeah)-nek az akusztikus változatát, egy rövid interjúval kísérve. Nem meglepő módon később azért a felvételből több részletet is elérhetővé tettek, például a később a Daisy első kislemezeként kiadott At the Bottomot, vagy a fentebb említett Kevin Devine vendégszereplésével rögzített Jesus Christot. A lemez végül 2009. szeptember 22-én jelent meg, az At the Bottomot pedig még augusztusban kiadták kislemezként. A Daisy minimálisan sem kanyarodott vissza a Deja Entendu világához, hangzás és zenei megoldások terén is sokkal közelebb áll a 2006-os nagylemezhez, talán még sötétebb is annál. A recenzorok túlnyomórészt pozitív kritikákkal és főhajtással fogadták a lemezt, a Brand New-t Amerika „legelegánsabb” (graceful) rockzenekarának nevezeve, valamint párhuzamokat vonva az előző század utolsó két évtizedének talán legmeghatározóbb együttesével (The Smiths, Nirvana). A Daisy megjelentetése után a zenekar tett néhány fáradt kijelentést, melyek szerint hanyagolni fogják egy ideig a turnézást, ám úgy tűnik, új erőre kaptak, ugyanis 2010-es Wembley-beli megakoncertjüket egy 34 állomásos észak-amerikai koncertsorozat előzi meg, olyan prominens zenekarok társaságában, mint a Thrice, a Manchester Orchestra, vagy a szintén Long Island-i Glassjaw, és Crime In Stereo.
