2011. október 1.
A legendás blink-182 az elmúlt 20 év generációjának egyik legfontosabb zenekara volt, olyan hagyatékot hagyva maguk után, amely támaszként szolgált egy egész hullám kirajzolódásának, hiszen a kaliforniai színtéren megszülető pop-punk gyökere egyértelműen egy Flyswatter nevű kazettán – és még csak véletlenül sem az első Green Day próbálkozásokon – keresendő, amelyet egy olyan San Diego-i hármas hozott össze, amelynek neve később összeforrt egy új műfaj eszmeiségével. Zenei megnyilvánulásuk megfelelő támaszt nyújtott a kamaszkori kérdéskörök tárgyalásához, s ezzel az új szcéna atmoszférájának egy olyan panelsorozatot tudtak nyújtani, amely kiváló alapként szolgált a különböző színterek számára az építkezés megkezdéséhez. Azóta a hangvétel valamelyest lealkonyult, de az egyértelműen látszódik, hogy ha nem lett volna a blink-182, akkor lehet teljesen másfajta evolúciót járt volna be a pop-punk jellemfejlődése, s így az is bizonyos, hogy egy másik zenekarra hárult volna annak, legalapvetőbb alapjainak a megteremtése. Természetesen lehet ragozni több oldalon keresztül, hogy hát ők még sem voltak „defend pop punk” zenekar, de azt lássuk be, hogy hiába hálózta be őket a fiatalság számára könnyen eladható zenéket istápoló MTV, ők végig megtartották egyedi, vicces, néhol meglepően önalázó, máshol bizony szarkasztikusan trágár hangvételüket, s az utolsó lemezük dalait leszámítva a koncerteken még mindig hozták a formájukat.
Miközben 1992-ben a Bad Religion Generator című kiadványával tovább állandósította szerepkörét a punk rock nemezisben, addig egy Mark Hoppus nevű figura húgával, Anne Hoppussal egészen San Diego felé vette az irányt, hogy szerencsét próbálhasson, mint ahogy azt a nagy amerikai álom, s Kalifornia szavatolni tudja. Anne a Rancho Bernardo High Schoolba iratkozott be, ahol megismerkedett egy Fugazi mániás arccal, akit Tom DeLonge-nak hívtak, aki azért járt ebbe a középiskolába, mert korábban kirúgták a Poway High Schoolból, mert ittasan jelent meg egy baseballmérkőzésen. A dolog pikantériája 1992 augusztusában nem maradt el, és a szerencsés véletlennek köszönhetően a korábban már gitáron akkordokat tanulgató, s néhány számmal már rendelkező Tom kiváló beszélgetőpartnert talált Markban, miután Anne bemutatta neki, aki igaz idősebb volt, de zenei ízlésük volt annyira hasonló, hogy nekivágjanak a közös próbálásoknak és dalírásnak. Amellett, hogy lemezboltokat látogattak és közösen próbáltak nap, mint nap, a dalírás következében megszülettek az első dalok, köztük a legendás, s azóta is pop-punk körökben egyedülálló basszusfutammal rendelkező Carousel. Hogy Mark meggyőzze Tomot a rendes zenekar megalakításáról felmászott a DeLonge ház előtti utcai lámpára, sajnos a lefelé tartó út már nem sikerült ilyen jól, a leérkezésnél bokáját törte, így a következő pár hétben mankókra szorult. Ez után megtörtént az elhatározás, hogy elkezdik a bandát, de sajnos még nem volt hozzá dobosuk, így Tom felfedező túrára indult a Rancho-ban, ahol rövid idő után rá is akadt a kis Scott Raynorra egy parti alkalmával, aki híresen „die hard” Metallica fan hírében állt. Az alakulást követően megkezdték a közös próbákat, s a Blink prehisztorikus időszaka ezzel érte el fénykorát, ahol is Duck Tape név alatt próbálkoztak a rögös út megkezdéséhez, aztán Tomnak a semmiből egyszerűen csak bevillant a Blink, mint bandanév…
A banda éjjel-nappal gyakorolt Tom garázsában, amelyet próbateremnek rendeztek be, de ez annyira feldühítette Mark barátnőjét, hogy válaszút elé állította: vagy ő, vagy a banda. Mark még a szívére hallgatott és nem az eszére, így kilépett a zenekarból, azonban a történelem – csakúgy, mint a halál a Final Destination-ben – igazságot szolgáltatott. Ugyanis Tom tudott szerezni egy felvevőt, amelynek segítségével, Scottal nekiláttak az első demókazetta felvételének, ez annyira meglepte Markot, hogy barátnőjét elhagyva egyből visszalépett a bandába. A Flyswatter Ep-t 1993 májusában vették fel Scott hálószobájában, azonban a zajos egyveleg – amely később néhány dallal a Buddha demón forrott ki igazán – a pop punk gyökerek ellenére nem tudott úgy kibontakozni, mint soron következő utódai. Azonban szavatolta a folyamatosan gyakorló zenekar számára a kezdeti fellépési lehetőségeket, amelyek abban a középiskolában – Poway High School – történtek, ahonnan Tomot kirúgták részegsége miatt. Még ugyanebben az évben elhatározták, hogy elkészítik második demó felvételüket, amelynek alapja a Flyswatter demó volt, s a szimpla Demo #2 név mellett az említett felvételről származó dalok újragondolását jelentette, néhány tétellel kiegészítve, amelyek később a harmadik, Buddha című demón, a bemutatkozó lemezen a Chesire Cat-en, valamint a banda által kreált hullám egyik fő védjegyévé váló Dude Ranchon jelentek meg. A Buddha című harmadik demót 1993-ban vették fel a Double Time Studiosban három nap alatt, s az eredményt Mark főnöke adta ki Filter Records nevű cégén keresztül. A kiadvány mindössze 1000 kópiában jelent meg, s egyike volt azon néhány blink-182 kiadványnak, amely a Blink név alatt jelent meg szerzői kiadásban. 1995-ben a Kung Fu Records beleegyezett egy újrakiadásba, amely már cd verzióban látta meg a napvilágot, s az új borító mellett egy lábjegyzetet kapott, amely bevezetette a hallgatót a Blink univerzumába: „Please enjoy this whimsical journey back to our humble beginnings”. 1998-ban megjelent egy újrakevert verzió is, újfent a Kung Fu Records gondozásában, amely során három eredeti dalt (Degenerate, The Family Next Door, Transvestite) eltávolítottak a lemezről, helyettük két új dallal (The Girl Next Door, Don’t) növelték a repertoárt. Amelyek közül a The Girl Next Door egy feldolgozás volt a Screeching Weasel-től, attól a zenekartól, amely amúgy is nagy hatással volt a srácokra, s önmagukban kapocsként szolgáltak a pop-punk történelmében a ’90-es évek pop-punk gyökerei és a blink-182 által később játszott irányzat között. A srácok elsőszámú célpontja az volt, hogy headliner tisztségben játszhassanak a SOMA nevű – bármely korosztály számára látogatható – klubban, amely 1500 ember befogadására volt képes. Miután néhány dél-kaliforniai klubban letették a névjegyüket, a Buddhán feljátszott dalokkal lehetőségük nyílt a SOMA meghódítására is, de emellett rengeteg egyéb lehetőséget is megragadtak, csakhogy koncertlehetőséghez juthassanak.
A Buddha című anyag még nem mozgott igazán a pop-punk akkoriban még szűznek mondható vénáin, ellenben egy világos rálátást biztosított a banda számára, hogy a dallamos punk stílusjegyei mennyire jól működhetnek egy jóval emészthetőbb panelsorozatban. A folyamatos akkordsorozatok, valamint a dallamvilágok akkoriban egyedi – főként a gitárjáték ritmusszekciójának segítségével való – megteremtése – amely igyekezett minimális bonyolultságot szavatolni – egy olyan közeget teremtett meg, amely könnyen szerethető, valamint megjegyezhető volt, s nem utolsó sorban remekül lehetett hozzá hangulatilag alkalmazkodni. A zenetörténelemben egyedülálló humor, szarkazmus, s zenei megnyilvánulás már itt kibontakozóban volt, s mint ahogy az újrakiadás is kiemelte: egy fontos mérföldkő volt a zenekar életében. Egy olyan állomás, ahol Tom még képes volt egy gitárszóló levezényelésére (Reebok Commercial), Mark basszusjátéka – a Carouselt leszámítva – még a háttérbe volt szorulva a szinte frontemberi ambíciók mellett, hiszen akkoriban a vezérszerepet – főként kora miatt – ő vállalta, s ahol még a Travis Barker nélkül blink-182 Scott áldásos tevékenysége által olyan dobtémákat hozott, amelyek remekül illeszkedtek az amúgy is mindenképpen bíztató összképbe.
1994-ben a történet folytatódott tovább néhány egészen elképesztő színpadi show keretében, ahol a banda egyedi humorával teljesen elragadtatta a közönséget. A San Diego-i szcéna egyre inkább megkedvelte őket, s így is kerültek kapcsolatba, a helyi – egyben független – lemezkiadóval a Cargo Music nevű, kis céggel. O, a Cargo Music által leszerződtetett Fluf gitárosa látott potenciált a fiatal csapatban, s már kezdetektől fogva tolta őket előre, show, miegymás keretében. Eric Goodis, a CM tulajdonosa mindenképpen fel akarta virágoztatni kis cégét, s ebben fia segítségét is kérte, aki járatosabb volt a helyi szcéna különböző zenekaraiban. A fia, Brahm mutatta meg neki a Buddha kazettáját, s az azon hallott kaliforniai punk attitűd és zenei megnyilvánulás egyből elvarázsolta. O és Brahm együtt kísérték el a Blink egy helyi showjára, ahol egyből meggyőződött a szerződtetés szükségszerűségében. Meg is hívta őket az irodájába, ahol egy rövid eszmecsere után megtörtént a megállapodás. Először csak egy single kiadásáról szólt a megbeszélés, de mivel a Blink jóval többet akart – félre is tettek erre pénzt -, ezért teljes érvényű lemezekre írták alá a szerződést, amelyet végül Mark firkantott alá a többiek képviseletében. Ezután a csapat Los Angelesbe – olyan példaképek városába, mint a Bad Religion, NOFX, Ten Foot Pole, Face To Face stb. – vonult, ahol elfoglalták állomásukat a Westbeach Recorders stúdióban mindössze három napra, így a Buddhához hasonlóan a bemutatkozó nagylemez, a Chesire Cat felvétele is óriási rohamban készült. Egy balszerencsének következtében már az első napon eltévedtek – ugyebár nem voltak túlzottan ismertek az angyalok városában -, s így kerek három órát késtek, így azonnal neki kellett állniuk a munkának. Egy nap tíz-tizenkét órát dolgoztak, csak létfontosságú dolgok – evés, alvás stb. – miatt hagyták abba a munkát, amely után mindig visszatértek a stúdió közelében kibérelt hotelszobáikba. DeLonge egyébiránt a Bad Religion gitáros Mr. Brett erősítőjét használta, miközben összetörte egy-két mikrofonját is. Szerencsére ebből később nem lett túl nagy galiba. A sok szerencsétlenkedés ellenére a felvételek viszonylag gyorsan zajlottak O, valamint a Teen Foot Pole tag, Steve Carnan segítségével, így a Chesire Cat még időben elkészült, s bár néhány dalt még újravettek volna, de nem tudták kifizetni a további stúdióbérlést.
A Chesire Cat című dalcsokor egy híres Lewis Carroll karakter után lett elnevezve az Alice’s Adventures in Wonderland című novellából, egy sziámi macskával megtestesülve a borítón, amely egyébiránt naptárról származik. Azonban a kalendáriumot kiadó cég nem egyezett bele a kép használatába, így a csapat felbérelte a CM művészi felelős csoportját, hogy másszanak bele a képbe gépi segítséggel addig, ameddig ki nem hátrálhatnak a szerzői jogi követelés alól, talán emiatt is lett a macska szeme erősen érdekes színezetű. A megjelenésekor olyan 3000 példány eladásában reménykedtek, de ennek ellenére 2001-ig negyedmillió példány kelt el belőle, amely fantasztikus eredménynek számított annak ellenére, hogy ennek a nagy részét a mainstream sikerek után értékesítették. Mindenesetre a Cargo Musicnál nagyon boldogak voltak, s 1995-ben kiadták a lemez CD verzióját, majd egy évvel később érkezet a bakelit is teljes blink-szélességgel. 1998-ban a Buddha társaságában kiadták az újrakevert verziót, s ekkor már a Dude Ranch-éra (1996-1999) közepén, az ausztrál piac meghódítása után remek eladásokat produkáltak világszerte. A lemez tartalmazott hét eredeti Buddha demót (Carousel, Fentoozler, Strings, Sometimes, TV, Toast and Bananas, Romeo and Rebecca), valamint teljesen újonnan írt dalokat is, amelyek közül az M+M’s és a Wasting Time – amelynek a szövegét Jeff Forrest írta – kapta azt a szerepet, hogy népszerűsítse a zenekart. Mike Halloran a helyi XETRA-FM rádió zenefelelőse mivel nagyon szerette a srácokat, ezért kiemelt szerepet töltetett be az M+M’s című szerzeményükkel a játszási listájukon. Egyszer mikor Tom hazafelé tartott a kocsijával és megszólalt a rádióban a daluk, annyira elöntötte az endorfin, hogy mint egy beszívott atyafi megállította a járgányt, lehúzta az ablakot és szétkiabált az arra lézengőknek, hogy nyomják fel a rádiójukat, mert jelenleg az ő bandája számát játsszák. A helyi sikerek után a Cargo egy 10.000 dolláros ajánlattal lepte meg a srácokat, hogy forgassanak egy klipet az M+M’s című nótához, amelyet meg is tettek Darren Doane segítségével, aki már olyan bandáknál foglalta el korábban a direktori széket, mint az MxPx, vagy a Pennywise. A dal végül nem ért el túlzott sikereket a chartokon, de, mint első videoklip egy hatalmas mérföldkő volt a csapat életében. A Cheshire Cat mégis szépen fogyott – egyre több rajongójuk akadta San Diegoban, s a számok is tonna számra játszották a helyi rádíók -, így talán nem volt olyan meglepő, hogy egy Rick DeVoe nevű figura, aki menedzselni kívánta a bandát. Tom ezért össze is dobott egy összeállítások különböző fankütyükből, magazinhasábokból, fotókból, kritikákból, amelyek elnyerték DeVoe tetszését, s újfent a Pennywise, a NOFX, valamint The Offspring után/mellett a Blinkkel kapcsolatos promóciós feladatokat is ellátta. Az akkoriban még viszonylag kicsinek mondható hírnevük egészen Rick Bonde-ig is elért, aki a helyi koncertszervező iroda, a Tahoe Agency vezetője volt. Mivel tetszett neki a zenekar, ezért feleségével, Jean Bonde segítségével egyre több koncertet szerveztek Markék részére San Diego városán túl is.
A Cheshire Cat megmutatta, hogy hogyan lehet a Buddha után továbblépni egy olyan ösvényen, amely az eredeti dalok újragondolása mellett, egy olyan punkos ízt garantált, amelynek hatására – még a Dude Ranchot is legyőzvén – a blink-182 legpunkosabb albumának tartja a szakma a mai napig. Az energikus, tréfás, néhol ironikus, valamint szarkasztikus hangvételű dalok egy olyan kálváriát eredményeztek, amely olyan jól működött, hogy a zenekar az 1996-ban érkező első igazán nagy robbantásával, a Dude Ranch dalcsokrával erre a lemezre építkezett, hogy tovább vigye annak lényegét: a „beleszarok a világba” attitűdöt. Ezen kívül nem igazán kell túlragozni még ezt a teljesítményt, hiszen pop-punk bandaként még nem léptek fel olyan nagyvonalúan és monopol szerepkörben, mint később. Persze ez sok mindennek volt köszönhető, például elszigetelve voltak még a nagy kaliforniai színtértől, kicsi volt a kiadó, amely felkarolta őket, ráadásul nem állt rendelkezésükre olyan mennyiségű pénzmag, amellyel igazán tudtak volna érvényesülni. Mindenesetre a Chesire Cat még úgy is jó volt, hogy a leggyengébb blink-182 lemez volt. Persze a történethez hozzátartozik, hogy a kezdeti próbálkozások akkoriban még nagyon haloványak és kísérletezgetőek voltak, így egy új műfaj határán nagyon nehéz volt úgy táncolni, hogy az átforduljon valami egyedivé és műfaji sajátosságai alapján egy nagyon fontos és emlékezetes kiadvánnyá. De erről szólt a Blink első lemeze – amely már önmagában mérföldkő -, s ha akkordmániás mivolta talán egy idő után monotonná válik, de ügyes megoldásai megmentik az összképet.
A banda történetének a része, hogy egy ír pop/rock banda, amely ugyancsak Blink elnevezésű volt felfigyelt a Cheshire Cat megjelenése után a zenekarra, s a nevük miatt perbe akarták vonni a bandát, akik kihátráltak ez alól, s egyszerűen a 182-es szám Blink mellé biggyesztésével újraértelmezték önmagukat, s létrejött a blink-182. Persze azóta is különböző legendák fűződnek a rejtélyhez, hogy vajon mit is jelenthet a csapat nevében a 182-es szám. Már megszámlálhatatlan mennyiségű ötlet született például:
A valóság azonban az, hogy egyik sem igaz – durva is lenne, ha igaz lenne -, egyszerűen a 182-es számnak nincs különösebb jelentősége, jelentése, csak a pereskedés elkerülése végett vették fel, s azóta a szám legendává vált. Ők meg gondolom, örülnek az egésznek.
Még 1994-ben megjelentettek egy split Ep-t Iconoclasts nevű csapattal, amely a Short Bus nevet kapta, s amelyen mindössze két dallal (Wasting Time, Does My Breath Smell) képviseltették magukat. Ezt követően 1995-ben megjelentették a Cargo Music gondozásában a 3 számos EP-jüket is, a They Came to Conquer… Uranust, majd nekiláttak az új nagylemez megírásának. Az EP pikantériája az volt, hogy a Cheshire Cat újrakiadásával párhuzamban ez volt az a lemez, amely már a blink-182 név alatt látta meg a napvilágot, s egyben egy újabb mérföldkövet hagyva a csapat mögött új szintre emelte azt. Az EP második száma, a Waggy később megjelent a két évvel később napvilágot látó Dude Ranch dalcsokrán is, egy újrakevert változat formájában, valamint a Wrecked Him és a Zulu is újra ki lett adva a Dude Ranch egyik single lemezén, a Dick Lipsen.
A csapat, mint már említettem nekilátott az új lemez elkészítésének, amelyhez először Encinitas városában szállásolták el magukat 1996-ban, ahol Mark Trombino (Jimmy Eat World) producer segítségével – aki a lemezen néhány billentyűs elemet önmaga vállalt – nekiláttak a felvételek elkészítésének még a Cargo Music égisze alatt. Mielőtt azonban átlépték volna a felvételek elkészítéséhez a stúdió falait, előtte lefoglalták egy kis időre a DML Studiost Encinitasban, ahol tökéletesítették a második stúdiólemez dalait. A szövegek még 1995-ben elkészültek az anyaghoz, hiszen az egész éves non-stop turné – amely bőven átnyúlott 1996-ra is – alatt bőven volt idejük őket megírni. Természetesen a zenei alapot még mindig a hálószoba magányában alkották meg, hármasban körbeülvén az ötleteket. 1996 végén azt lefoglalták a Big Fish Studiost – amely akkoriban egy frissen átalakított vendégház volt, amely nem sokkal azelőtt élt túl egy tűzesetet – és Mr. Trombinoval nekiláttak az új dalcsokor felvételének. A procedúra elég körülményesen haladott hála Scottnak, aki kénytelen volt a dobokat úgy felvenni, hogy mindkét sarka el volt törve, de még Tomnak, valamint Marknak is bőven voltak torok problémái – egy karácsonyi koncerten például úgy elment a hangja, hogy félt az egészségügyi következményektől, le is szokott a dohányzásról -, így viszonylagosan lassan haladtak a munkálatok. A lemez utolsó simításaiként Scott Russo az Unwritten Law-ból beszállt pár háttérvokál felvételére, s Trombino még szabad utat adott a bandának, hogy a számokban, a számok között elsüssenek egy-két poént, hogy hűek maradjanak a hagyományaikhoz. Miután a felvételek elkészültek az anyag Brian Gardner apáskodása alá került, aki Hollywodban, a Bernie Grundman Masteringnél mixelte tökélyre az anyagot. A srácok különösen örültek annak, hogy most, történetük során először – mert ugyebár a Buddha és a Cheshire Cat esetében is mindössze három napjuk volt a felvételek elkészítésére – volt elég idejük az anyaggal foglalkozni, s ennek eredményeképpen először lehettek büszkék az általuk létrehozott dalcsokor minőségére. Így a második stúdióalbum, a Dude Ranch végül 1997-ben jelent meg, és az olyan slágerekkel, mint a Dammit, Josie a csapat hatalmas rajongótáborra tett szert különösen Ausztráliában, valamint az amerikai chartokon. A borítót Lou Beac festette, amely egy bikát ábrázold, amelynek hátul a farán díszelgett immár második alkalommal a blink-182 logó, amely igazán ezen a lemezen indult meg hódító útjára. A booklet tartalmazott egy „Greetings from the Blink-182 Dude Ranch” feliratot, amely Bruce Springsteen első lemezének, a Greetings from Asbury Park, N.J. című anyagnak a szövegbeli paródiája. Lou Beac mellett olyan művészek dolgoztak amúgy még az anyag művészi megjelenésén, mint Tim Stedman, Ashley Pigford, Victor Gastelum, valamint a bandáról a cowboyos képeket Steven Shea szolgáltatta az anyaghoz.
Miután a Dude Ranch 1997 júniusában megjelent, a 67. helyen nyitott a Billboard 200-as listán, amely kiemelkedőnek volt mondható, azonban azt is le kell szögezni, hogy ezután hanyatlani kezdtek az eladások, s mintha kezdett is volna eltűnni a köztudatból az anyag. Azonban még azon a nyáron csatlakoztak a Warped Tourhoz, amelynek a segítségével kimondottan nagy rajongótáborra tettek szert, s az eladások hirtelen növekedni kezdtek, s amikor az első single, a Dammit napvilágot látott, akkor szinte csak kapkodták a példányokat a lemezboltokból. Köszönhetően a sikernek a bandát leigazolta az MCA Records (későbbi Geffen), amely teljes alkotói szabadságot adott a srácoknak a későbbi kiadványok elkészítésére, szóval pontosan azt a mind szakmai, mind kiadói hátteret, amelyre a srácoknak szükségük volt. 1997 nyarán a Dammit a Josie-val megtámogatva akkora sikerhez juttatta a bandát, hogy a hozzájuk készült klipeket fosásig játszották az MTV-n, bár lehet, hogy ez a gyönyörű Alyssa Milanonak is volt köszönhető, aki a Josie egyik szerepkörében is felbukkant. Ki tudja? Az említett két single támogatására még kijött a rádiófelületekre az Apple Shampoo, valamint a Dick Lips, s 1998-ban még a később, 2001-ben újra kiadott I Won’t Be Home For Christmas című nótával is előhozakodtak. ’98 januárjára mindenesetre már gold státuszba érkezett a Dude Ranch, 500.000 eladott példányával egyedülálló sikernek bizonyult – 1999-re már platinum lett -, s ezzel a pop-punk történelem egyik legfontosabb lemezét a közönség az egekbe emelte, még a kritika is imádta, noha a Rolling Stones még képtelen volt felismerni a dalcsokorban rejlő műfajteremtő erőt.
A Dude Ranch a pop-punk történelem egyik legfontosabb kiadványa, egy olyan mérföldkő, amely olyan távlatokat nyitott meg egy kimondottan új műfaj számára – nem, a Dookie nem pop-punk volt, hanem punk rock -, amelyet akkortájt alig-alig lehetett tapasztalni. A mindössze három főre zsugorodó pop-punk klaviatúra ekkor lépett hagyománnyá, s a duálvokálok egyedisége – amelyet néhol különböző vicces színjáték vágott közre – egy olyan új szintre emelte a Cheshire Cat által bevezetett „blink attitűdöt”, amely még hosszú éveken át végig kísérte a bandát, dacolva annak jellemfejlődésével, amely a 2003-as Self-Titled kiadványon csúcsosodott ki. Talán párhuzamba is lehet állítani, az azóta pop-punk legendává avanzsált Dammit egyik sorát, a „Well I guess this is growing up” refrént, magával a zenekar jellemfejlődésével, s nem sokkal később érkező – mindössze két év múlva – műfajköri reneszánsszal, amely a pop-punkot a mainstream zenei vonalak közé emelte. A zenekar, amely több ezer garázsbandára volt hatással, már akkor is megmozgatta az ágyon léggitárral ugráló tiniket, s ezzel egy olyan banda képét festették meg, amelyhez bátran tudott nyúlni a jellemfejlődését élő kalandor húszas évei előtt, de talán még azután is. Az alkotás súlyossága is új szintre lépett, hiszen megjelentek a tételeikben a különböző filmekre történő utalások – ezért sem véletlen a Scarface kérdéskör -, például az A New Hope című dal egy utalás az azonos nevű Star Wars filmre, amellyel párhuzamban megjelennek olyan karakterek, mint Han Solo, Lando, vagy a többször is ismételt Princess Leia. A Lemmings című tétel több ízben is idéz a filmtörténeti klasszikus, akkoriban még meglehetősen friss Pulp Fictionből: „.. feeling that sting of pride, it’s fucking with me, it’s fucking with you.” De egyébiránt vannak itt más tényezők is, gondoljunk csak a Dick Lipsre, amelyben megjelenik a biográfiában még a legelején említett részeges baseballmeccs. Mindenesetre a zenekar szakmailag előrelépett, s ezzel a lemezzel – amellett, hogy kitöltik a szakadékot a Cheshire Cat által felvezetett próbálkozás, hangkeresés és a modern pop-punk között – egy új korszak bevezetését nyitották meg, a vihar előtti csendet szimbolizálva, mert az igazi siker és a pop-punk történelem talán leghatalmasabb lemeze még hátra volt, de csak két évet kellett rá várni…
A Dude Ranch megjelenését hosszú – kilenc hónapos – turné követte, amelyet csak néhány napos pihenővel szakítottak meg, mielőtt tovább indultak volna a SnoCore nevű turnéra, amelyet akkoriban csak a Warped Tour a téli kiadásának neveztek. Olyan bandákkal osztották meg a turné során a színpadot, mint a Primus, vagy az Aquabats. Utóbbi azért is fontos, mert egy olyan jövendőbeli világsztár dobolt a csapatban, akit úgy hívtak, hogy Travis Barker, aki még azon a nyáron csatlakozott a csapathoz, de erről egy picit később. Scott a SnoCore után otthagyta a turnézást, s csak a csapat Hollywood Palladium fellépésén tért vissza, így az addig felszabadult helyet be kellett tölteni, amelyet a blink-182 nyitóbandájának, az Aquabatsnak a dobosa, Travis Barker töltött be, aki az első show előtt 45 (!!!) perc alatt megtanulta az setlist összes dalának dobtémáit. A Palladiumra visszatért Scott, de ezután egyre minősíthetetlenebb hangulat uralkodott el a zenekaron belül, többek között Scott mérhetetlen iszákosságának, alkoholproblémáinak, így Tomék egy telefonbeszélgetés során – máig ismeretlen indokokkal, körülményekkel – kirakták Scottot a bandából. Travis 1998 nyarán csatlakozott a zenekarhoz, mint főállású dobos – Markék egyszerűen elvoltak varázsolva a tehetségétől -, így 1998 nyarának utolsó turnéján, a Poo-Poo-Pee-Pee turnén már ő dobolt a srácok mögött. A csapat már Travis Barkerrel a soraiban látott neki az új – azóta legendássá váló – lemez elkészítésének, vele kezdték meg a demók felvételét, s 1998 októberében át is lépték a stúdió ajtaját, hogy megkezdjék az anyag rögzítését Jerry Finn producerrel. Ekkoriban kezdték el használni egyedi, siganture Fender gitárjaikat, amelyeknek az eladási mutatói a lemez megjelenése után, valamiért hirtelen megnőttek…
A srácok sokkal több időt töltöttek a stúdióban, mint az előtt. Jerry nevezette őket a stúdiómunka rejtelmeibe, rengeteg új beállítást, hangszert próbáltak ki a munka során – amelynek igazán csak később, a 2003-as megjelenés során lesz jelentősége -, s mindamellett, hogy Travis egy új elemként jelent meg a bandában, maga is teljes erővel nekilátott a koncepció kiegészítésének, amelyhez Mark és Tom írták meg a szövegeket. A felvételek során olyan dalok is születtek, mint a Man Overboard, amely a The Mark, Tom, and Travis Show (The Enema Strikes Back!) című kiadványon jelent meg – lemaradva az albumról – a Life’s So Boring instrumental társaságában. Ezen kívül feldolgozták Jan and Dean egyik számát, a Dead Man’s Curve-ot, amely a CBS műsorára tűzött Shake, Rattle and Roll: An American Love Story című filmt betétdala lett. Az album, amely az Enema of the State címet kapta és pop-punk lemezhez méltóan nyitotta meg 1999 nyarát, egy júniusi megjelenés keretében. A dalcsokor az MCA Records gondozásában jelent meg, így az Enema of the State az első olyan lemez lett, amely elsőként ennél a kiadónál jelent meg, hiszen az MCA a Dude Ranch esetében csak a nemzetközi terjesztést intézte, az eredeti kiadást a Cargo Music illetékesei látták el. A lemez megért több megjelenést is akkortájt, az explicit verzió megjelent CD és kazetta formájában is, a cenzúrázott verzióra, amely megkapta a fontos Parental Advisory matricát, egészen októberig kellett várni. A Dude Ranch ausztrál sikereit meglovagolva a srácok még kedveskedtek egy külön kiadvánnyal is a kenguruk földjének, az Australian Tour Edition ugyanis extra dalokat, valamint egy külön élő felvételeket magába foglaló CD-t tartalmazott egy csomagban egyesülve, azonban erre 2000-ig várni kellett. 2004-ben megjelentek a nóták a különböző internetes zeneszolgáltató webhelyeken, mint az iTunes, vagy a Rhapsody, majd 2009-ben az Enema of the State megjelenésének tízedik évfordulóján egy kis kiadó, a Mightier Than Sword Records újra kiadta a lemezt bakeliten. A srácokra rámosolygott a szerencse már a dalcsokor elkészítése előtt is, hiszen egy remek promóciós lehetőséget kaptak az élettől, amikor felkérték őket, hogy szerepeljenek egy bizonyos East Great Falls High című filmben egy jelenetre. A filmet később átkeresztelték American Pie-ra, és akkora siker lett, hogy több folytatást is megélt, s egy egész generáció – kamaszkori – alapfilmjévé vált, a tinivígjátékok egy klasszikusaként tartják számon. A srácok egyik dala is megjelent a filmben, a Mutt csak tovább emelte Jim és Nadja között húzódó feszültséget és hozzájárult az American Pie zenei élvezhetőségéhez is. Emellett több szám is „felkérést kapott” néhány szórakoztatóipari termékbe a megjelenés után, például a nyitótétel, a Dumpweed a Jailbait! című MTV alkotásban hallható, míg a Aliens Exist a Lego Rock Band című videojátékban hallgatható meg. A lemez borítóján egyébiránt egy Janine Lindemulde nevű pornószínésznő szerepel, elég szép dekoltázzsal… természetesen ez eléggé kiverte a biztosítékot a felnőttek többségében, ráadásul még a What’s My Age Again, valamint a Man Overboard klipjében is visszatért. Éppen ezért nem kapta meg az eredeti nyomás a Parental Advisory matricát, nem is értem miért. Az Enema ennek ellenére, több mint 110.000 eladott példánnyal nyitott az első hetében, kibérelve ezzel a Billboard 200-as lista kilencedik helyét, körülbelül négyszer olyan gyorsan fogyott, mint a Dude Ranch. Az MCA szerencsére nagyon nyomta a marketinget, így egy őszi platinumba érést vártak, ennek ellenére már augusztusban átlépték a bűvös határt, s egy évvel később már 3.3 millió eladott példánynál jártak. Azóta ahogy a szakma, valamint az emberek felismerték az Enema of the State színtérformáló, szinte műfajteremtő jelentőségét a modern pop-punk megteremtésével, már több mint 15 millió példányt értékesítettek belőle világszerte…
1999-ben így a modern pop-punk végre révbe ért, s az Enema of the State megjelenésével egy olyan új, modern irányzat kezdte meg hódító útját, amely könnyen tud hatalmas tömegeket – főleg fiatalokat – megszólítani, s még ezt tetézve az ’Enema a színtérformáló erejével több ezer banda hivatkozási alapjaként az egyik legnagyobb hatású dalcsokorként vonult be a zenetörténelmi krónikákba. Természetesen a Rolling Stones, és a többi kritika valamennyire pozitív értékeléssel jutalmazta az újító szándékot, de még mindig képtelenek voltak felismerni a látszólag minimál zenészi képességek mögött megbúvó zeneirányzati mérföldkövet. Szerencsétlen Rolling Stones látva a 2000-es évek elején érkezett hullámot, a pop-punk szinte azonnali leágazódásaival, már kénytelen volt egy új kritikát közölni az albumról, sokkal pozitívabb kicsengéssel, mert féltették szakmai megbízhatóságukat. A lemez bevezetette azokat a pop-punk paneleket, amelyeket később a nonfiguratív kaliforniai pop-punk játszó bandák csúfoltak meg, s ezzel egy elég nagyméretű félreértés áldozatává válva, csúfolva meg a kiindulási alapot, amely voltaképpen a pop-punk elveszett frigyládája. Tom és Mark egy olyan cinikus, szarkasztikus, s ily módon nagyon szórakoztató koncepcióval állt elő, amely végül a humor hiánya miatt izzadtságszag nélkül képtelenség volt megismételni, s ez így nem is történt meg. Noha a színtéren ezután a blink-182 zenei szerepkörét levetkőzte a nagyérdemű, és a New Found Glory – sokszor emo pop-punk – iskolának nevezett útvonalán indult el többségében, azonban ezeknek a zenekaroknak a többsége még a blink egyszerű akkordokra, dallamokra fókuszált tételeinek gyakorlásával kezdték meg a szakmát, amely egy nagyon fontos tényező. Ha belegondolunk, hogy az ’Enema felépítése mennyire súlypontra helyezi a könnyed szórakozást, a fiatalos lendületet, akkor beláthatjuk, hogy ez az általános alapvetés később a hullámok legfontosabb hagyományává vált, noha érdemben a zenei közeg továbbfejlődött, az évtized (2001-2009) végére minden értelemben technikásodott, de ez így van rendjén. Valamerre tovább kell lépni, mindig egy új hang megkeresésével, ahogy azt a blink-182 legénysége is tette ezután, hiszen mind a 2001-es Take Off Your Pants and Jacket, mind a 2003-as blink-182 című korong egy más hangot, utóbbi más szemléletmódot képviselt.
A Jerry Finn produceri tevékenysége alatt készült Enema of the State hatalmas sikert hozott a bandának, az olyan dalok, mint a pop-punk himnusz What’s My Age Again, az All The Small Things, a Dumpweed, vagy a kissé depresszív Adam’s Song a rádiók játszási listáinak élére lökték a zenekart. A zenecsatornák éjjel nappal játszották a blink-182 klipjeit, s szinte hónapok alatt egy rendkívül értékes brand lett a srácok nevéből. A sikert egy live album követte, a The Mark, Tom, and Travis Show (The Enema Strikes Back!) 2000 novemberében jelent meg, s az 1999 novemberében San Franciscoban, valamint Universal City-ben adott koncerteket örökítették meg, rengeteg poénnal, idiótasággal, ezzel is átadva a blink-182 koncertek valódi hangulatát a hallgatónak, amely ezután késztetést érzett egy show meglátogatására. A The Mark, Tom, and Travis Show Tour keretében ezt meg is tehették, amely a lemez megjelenését követően, annak népszerűsítését vállalta magára, miközben a zenecsatornák már a Man Overboard klipjét játszották a lemezről, s a rádiók a Dumpweed élő felvételével gazdagították saját repertoárúkat.
Természetesen a srácok itt nem álltak le, s neki is láttak egyből az új dalok megírásának, így három hetet töltöttek el a San Diego illetőségű gyakorló helyükön a tételek elkészítésével, amelyet újra Jerry Finn apáskodása alá vittek. A felvételek így Jerry keze alatt a Signature Sounds Recordings stúdióban zajlottak három hónapon keresztül, ahol a srácok tovább folytatták a kísérletezgetéseket a ritmikai szekciótól, a különböző hangszerek hangtávolságain át a rögzítési metódusok tárházán keresztül. Az alapvető koncepció az Enema of the Statehez hasonló volt, mindössze annyi volt a cél, hogy egy valamivel konzerváltabb és „keményebb” albumot hozzanak össze. A lemez címe megint egy érdekes történet. Eredetileg az album címe If You See Kay volt, de ezt megváltoztatták Genital Benre, amely egy utalás volt egy Walt Morey novellára, végül a gitártechnikusuk, larry szolgáltatta a legjobb megoldást. Amikor a Big Bearen snowbordozott, az egyik barátja úgy felborult, hogy tiszta víz lett, s azt mondta neki, hogy: „Dude, take off your pants and jacket!” – ezután hívta fel Markot, aki ugyancsak megmosolyogva a dolgot, úgy döntött, hogy ez lesz a legjobb cím a lemez számára. Egyébiránt a borító is egy külön rejtély, s ennek a jelentésnek tulajdonították rajta a jeleket, pontosabban a három kört, ahol a „take off”-ot a repülő, a pantset és a jacketet értelemszerűen a nadrág és a kabát jelenti. Nos, az album ilyen előkészületek mellett 2001 nyarán, pontosabban júniusban jelent meg, s az első héten eladott 350.000 példányával a Billboard 200-as lista első helyén nyitott, köszönhetően az olyan óriási slágernek, mint a Rock Show, amely akkorra már ellepte a rádiókat és a zenecsatornákat. Azóta több mint négymillió darabot értékesítettek belőle világszerte, s olyan slágerekkel dúsította a blink-182 koncerek set-listjét, mint a First Date, a Stay Together for the Kids, az Anthem Part II, vagy a Reckless Abandon. A Take Off Your Pants And Jacket érdekessége, hogy négyféle formában jelent meg, volt a sima bónusz trackek nélküli változat, valamint volt három különböző: – piros (Time to Break Up, Mother’s Day), sárga (What Went Wrong, Fuck a Dog), valamint zöld (Don’t Tell Me It’s Over, When You Fucked Grandpa) – változat, amelyeket egyenként két-két különböző bónusz dalokkal rendelkeztek. Így a gyűjtőknek remek lehetőségük akadt ezzel is a gyűjtemény „színesebbé” tételére. Ezeken a limitált példányszámú megjelenéseken még volt egy nagyon fontos érdekesség, a Please Take Me Home című szám végén volt egy pontosan 182 másodperces csendesség a lemez végén. Természetesen a ’Take Off is megért explicit verziókat – amely véleményem szerint teljesen elrontja a blink élményt, de mindegy -, például ennek hatására lett átnevezve ezeken a verziókon a „Happy Holidays, You Bastard, simán Happy Holidaysre. A dalcsokor további darabjai közül az Everytime I Look For You újfent az American Pie 2 híres nyitójelenetéhez szolgál aláfestést, az Anthem Part II a 2006-os s Stick It című filmben hallható, de az Atticus: …Dragging the Lake, valamint a Vol 2. válogatás kiadványokon is szerepeltek számok, többek között a Time to Break Up, valamint a Don’t Tell Me That It’s Over. Egyébként Mark és Tom létrehozott egy olyan ismeretlen ruhamárkát, amely az Atticus nevet kapta, valamint Travis is bírtokol egy olyan kicsi márkát, mint a Famous Stars And Straps…
A Take Off Your Pants And Jacket egy olyan egyedien értelmezett progressziót kívánt biztosítani a blink-182 hangzásvilágába, amely új szintre emelte az alkotás varázsát, amit el is értek. Ezután a blink-182 értékrendet tovább fenntartva próbáltak az Enema of the State ösvényén elindulni, de azért látszódott ezen a próbálkozáson, hogy a dalok mindössze három hét alatt íródtak meg, s a tracklist sorrendje sem mutatott túlzott átgondoltságot, gondoljunk csak a Stay Together For The Kids szerencsétlen helyzetére. Mindenesetre volt az anyagban bőven potenciál, azonban a túlzottan kaliforniai punk felé történő húzás nem tett túl jót a kialakult imázsnak – a pop punk akkor felszínre törő értelmezésében -, különösképpen a New Found Glory felszínre törésével, amely egyértelműsítette a pop-punk további fejlődési útvonalát. A blink-182 azonban volt annyira unique zenekar, hogy nem roppantak össze egy egész hullám vezérarculatának képviselete alatt, hanem próbálták meglovagolni azt a hisztérikus tömeget, amely a követőikké váltak. Noha a ’Take Off stílusjegyei a blink alapvető paneljeire támaszkodtak – érdemes átgondolni a koncertbiztos akkordozást -, azonban a blink-182 egyedi zenei légkörét, kiváltképp a ’Take Off dalcsokrán elsősorban az olyan ritmusszekció tette páratlanná, amelyet Travis Barker hozott a bandába, kezdve egyedi kísérletezgetésétől a szólószerű megoldásokon át, a számok szinte visszajátszhatatlan dobtémáinak ritmusba állításáig. Egy kezdő pop-punk dobosnál, aki komolyan gondolja a témában az alkotás szenvedélyét, s mindezek által egy bandában való továbblépést, annak alapvető műveltség a blink-182 dobtémáinak az elsajátítása, hiszen mind az ’Enema, mind a ’Take Off, valaint később a blink-182 című 2003-ban megjelent korong tételeiben rejlő dobszelekció a műfaj legnagyobb klasszikusai, valamint legnagyobb erényű darabjai közé tartozik. Természetesen magától a többi instrumentális vonaltól nem kell hátast dobni – a blinknek az ’Enema óta ez nem volt különösebben az erénye, itt Barkeren van a fókusz -, a legfejlettebb gitártémákat már elhagyták a Cheshire Cat, Dude Ranch pároson, próbáltak sokkalta inkább koncert kompatibilisebb témákat írni, amelyek egy lemezen is megállják a helyüket. A Take Off Your Pants And Jacket ennek az eredménye, s talán arculatában legtöbbször ezzel az érával szokták a srácokat azonosítani, mint pop-punk vezérbandát.
A 2001-es terrortámadások miatt a srácok lemondták az európai turnéjukat, valamint a 2002-es dátumokat is visszamondták Tom hátproblémái miatt, aki ágynak esett, hogy felépülhessen. Ez alatt az idő alatt olyan dalok születtek meg, amelyek nem igazán illettek bele a blink-182 által az eddig eltelt években létrehozott atmoszférába, így Tom egy új – átmeneti – bandát alapított, a Box Car Racert. Tom, hogy vágyát beteljesítse Travis, Anthony Celestino, valamint David Kennedy társaságában megírta a zenei anyagot a side-projekt egyetlen lemezéhez, amelyet megint csak Jerry Finn produceri tevékenysége alatt született meg. Az album központosított történetet mesél el egy névtelen fiúról a világ pusztulása közben, mindössze két dal üt ki a történetből, a hardcore punk (például Gorilla Biscuits) befolyásokkal bíró My First Punk Song, valamint az Elevator, amely szeptember 11 tükrében íródott, s Mark szolgáltatta hozzá a vendégvokálokat. Az albumon ezen kívül még feltűnik Tim Armstrong (Rancid), valamint a pop-punk összetartás jegyében Jordan Pundik (New Found Glory) is. A Box Car Racer egy sokkal sötétebb, tompább hangulattal bír, mint a korábbi blink-182 kiadványok, ezért sem adhatták ki őket a blink „márka” alatt, ellenkezett volna a zenekar természetével. Az I Feel So, valamint a There Is viszont nagy rajongásra talált a blink kedvelők körében is, persze a történet várható volt: a blink fanok imádták Tom próbálkozását. Mindenesetre a Box Car Racer egy előfutára volt annak, amit a blink-182 a későbbiekben progresszió útján játszani szeretett volna, köszönhető volt ez éppen annak, hogy Tom valamelyest a banda történetében először átvette a kezdeményezést Marktól, aki azért is jelent meg a BCR lemezen, hogy Tomnak eszébe se jusson feloszlatni a blinket, mert már akkor is voltak kételyek, de erről később. Ezenkívül még a történet része az is, hogy 2002-ben Travis meghívást kapott a Transplants nevű rap/rock bandába, hogy lássa el a bőrök ápolását, aki ezt örömmel vállalta, így a csapat mozgástere viszonylag kezdett megváltozni.
Miután a Box Car Racerből Tom kipréselte, amit kitudott, 2002 év végén újraalakult a banda, hogy elkészítse soron következő, ötödik nagylemezét, amelyhez ki is béreltek San Diegoban egy házat (The Rubin’s House), viszont ahonnan ki is rúgták őket 2003 áprilisában, mert tovább tartott a procedúra, mint ahogy azt korábban gondolták. A korábbiaktól ellentétben ezúttal a felvételek három hónapnál tovább húzódtak, majdnem a teljes 2003-as évet feláldozva a szent cél érdekében. A produceri székbe Jerry Finn is újra visszatért, miközben 2003 tavaszán az említett mozgástérváltozás következtében Barker elment turnézni a Transplantsel, de hagyott egy-két dobfelvételt a kis berendezett házban Markék számára, hogy legyen kiindulási alapjuk Barker elképzelései alapján. 2003 áprilisában a banda újra összeállt, majd 2003 áprilisában átlépték a Rolling Thunder stúdió falait, amelyet csak a néhány nyári show – Reading, Leeds fesztivál, valamint néhány kanadai és japán helyszín, ahol előadtak új dalokat is a lemezről, sőt még Irakban harcolt katonáknak is zenéltek – erejéig hagyták csak el. A teljes felvételi procedúrát – amely januártól augusztusig tartott – dokumentálták videók segítségével a hivatalos weboldalukon. Októberig készen volt a master is, majd kitűztek maguknak egy novemberi megjelenést, amelyet tartani is tudtak. Persze kellett is az idő a promócióhoz és az előkészítéshez, mert a Self-Titled, vagy a blink-182 című album egy merőben más próbálkozás volt, mint az addigi anyagok.
Az új albummal kapcsolatos ötletek már 2002-ben felsorakoztak, s már akkor tisztán látszott, hogy a Box Car Racer hangvétele egy kiindulási pont lehet egy következő lemez számára, legalább is valamelyest, vagy akkár drasztikus mértékben csökkenhet a pop-punk íz, hiszen ekkora már mindhármuknak családjuk volt, s megszülettek első gyermekeik. Az első tétel, amit megírtak az új lemezhez a Feeling This volt – amely később magára vállalta a lead single szerepét is -, amely már a banda által újjonnan alkalmazott írási metódus alapján készült. Itt volt igazán megfigyelhető Mark és Tom kismértékű elszakadása, amely az írási folyamatot külön szobákba helyezte, hisz önmaguk ötletét csak saját nyugalmukban tudták kiteljesíteni, így egy felütés nyomán megalkotott dalcímet a saját szájízük alapján kezdték el tárgyalni. A Feeling This viszont egy olyan dal volt, amelyben mindketten a külön szobák ellenére a szexről, valamint annak szenvedélyéről kezdtek el írni, így valamennyire leszögezhetjük, hogy – ilyenkor még… – nem szakadt el különösebben a stílusuk egymástól. Így ebben a metódusban születtek meg a dalok, amely egy új zenei szemléletmódot tükrözött, amely merőben más dinamizmust képviselt a dalok írási sebességében, ezért is készült a Self-Titled lemez egy évig, amely szokatlan volt a srácoktól. De így legalább egy sokkal személyesebb, mélyebb hangvételű anyagot tudtak írni, amely mélyebb nyomot képes hagyni az ember szívében, amennyiben kicsit szeszélyesebb, szenvelgősebb pillanatokat él át az életében. A zenekar ezen a lemezen levetkőzte a sokak által imádott „toalett humorát”, s direkt módon egy sokkal érettebb hangvételt jelenített meg, amelyben már nem volt helye pénisz témájú vicceknek, hanem végre felnőtt emberként egy tíz évet öregedett generációt szólítottak meg dalszövegeikben. Hiszen a főként romantikus betétek mellett – rengeteg a szerelem témájú dal a lemezen -, többek között egy II. világháborús levél is felolvasásra került a Stockholm Syndrome című tétel elején Joanne Whalley jóvoltából. A levelet Mark Hoppus nagyapja írta a történelem legpusztítóbb háborúja idején a nagyanyjának, amelyben olyan szintre fokozódik a romantika és a szenvedély találkozása, hogy egyszerűen nem lehet hatásvadászatról beszélni, sokkalta inkább a lemezhez alkalmazott formulákat kívánja beteljesíteni. Az ilyen experimentális elemek megjelenése főként Hoppusnak voltak köszönhetőek, aki már akkoriban is egyre inkább elmélyedt az alter/indie rock világában – később ezt a +44 nevű zenekarában is megtapasztalhattuk -, s így a blink ritmikai szerkciója is megváltozott, a dalok visszaálltak többségben középtempóba, vagy akár még annál is lassabb folyamban hemperegtek. Persze Tom is változott, köszönhetően annak, hogy 2001-ben elvette feleségül Jennifer Jenkinst, akivel már 1996 óta randizott, sőt 2002-ben megszületett a kislánya Ava Elizabeth, akiről később elnevezte az Angels & Airwaves nevű zenekarát… Egyébként egy olyan ismeretlen zenekar lépett fel az esküvön, amelyet úgy hívtak, hogy Jimmy Eat World, de ez teljesen mellékes.
Ehhez az új imázshoz pedig egy olyan arculatot kellett mindenki elé tárni, ami frissként, de mégis úgy tudott hatni, mintha mindig is ilyen zenei közegben mozgott volna a zenekar. Az első problémát persze az album címe jelentette, hiszen eddig minden albumuk címe valamennyire tréfás jellemzőkkel bírt, azonban az új dalokhoz nem illett volna egy pár szavas gag, így csak minden interjúban, amikor rákérdeztek „untitled album”-nak hívták. Persze pár online áruház, valamint a srácok kiadója, az RCA-ból alakult Geffen is megszellőztette és self-titledként kezelte a lemezt, ami helyén is volt. Persze kezdetben voltak pletykák, hogy kicsit odapörkölnek a Guns N’ Rosesnak egy Use Your Erection I & II albumcímmel – ugye ismerjük a GNR Use Your Illusion című lemezék? -, de ez valóban csak pletykának bizonyult, mint az Our Pet Sounds, a Vasectomy, valamint a Diarrhea de Janeiro is. Hogy az albumot tovább támogassák a srácok terveztettek egy új logót, a „mosolygó arcot”, X-ekkel a szeme helyén, valamint öt nyíllal – amelyet a The Jam inspirált – az oldalán, amely a blink-182 albumait jelöli. A logó valójában eredetileg Famous ruhájra volt tervezve Max Gramajo által, de olyan jól sikerült, hogy a színeit átvariálva, feldobták az albumra, s az lett a hivatalos blink-182 logó. Az album 2003 novemberében jelent meg, ahogy már említettem a Geffen jóvoltából, amely voltaképpen az első kiadás volt a Geffen alatt. Ahogy az lenni szokott a dalcsokor kijött clean, valamint explicit formában is, valamint a Enema of the Statehez hasonlóan, újra kedveskedve az ausztrál rajongóknak megjelent egy Australian Tour Edition két bónusz dallal (I Miss You, The Rock Show), amelyek élő felvételek voltak egy minneapolisi koncertről. Ezen kívül külön brit, japán, koreai kiadás is (a brit és a koreai kiadáson a Not Now című nótával), amelyek további élő felvételeket tartalmaztak egy Chicago-i koncertről. Ezeken kívül az első blink-182 album volt, amely egyből elérhető volt webstore áruházakból, mint az iTunes, vagy a Rhapsody. A lemez Enhanced CD formátumban is megjelent, amelyhez a srácok csatolták a Down/The Fallen Interlude, a Stockholm Syndrome, az Obvious, valamint a Violence című tételekhez saját maguk által készített házi videókat, sőt még a Feeling This videoklipjét is elhelyezték a videók sorában. Az album egyébiránt a harmadik helyen nyitott a Billboard 200-as listáján, 313.000 kópia értékesítésével megjelenésének első hetében, gyorsan elérte a platinumot az olyan dalok segítségével, mint az első klipes dal, a Feeling This, a banda egyik legsikeresebb dala, az I Miss You, az Easy Target helyett klipet kapó Down, valamint a kicsit néhol a ’80-es évek hangulatát árasztó Always. A blink-182 kritikailag is révbe ért, a kísérletezgetéseknek hála a szakmai imádta, bár volt a lemezzel egy kis bökkenő, ledobta az egy évtized árán felépített pop-punk cukormázat.
A blink-182 című korong egy merőben új képet mutatott a zenekarról, annak ambícióiról, valamint jellemfejlődéséről, azonban mindenekelőtt az volt különösen megfigyelhető, hogy milyen hatással van egy pop-punk csapatra az, hogy ha annak minden tagja családot alapít, s benő az érintettek feje lágya. Az érett, sokszor experimentális elemeket kölcsönző hangzás – hallgassuk csak meg a Violence, vagy a The Fallen Interlude című tételt – egy sokkal felnőttesebb, komolyabban vehető zenészi attitűdöt kölcsönzött a srácoknak, amelyben jelentős szerepe volt annak is, hogy a tagok érdeklődési köre valamennyire megváltozott, a korábban egyértelműsíthető egyetértés átadta magát a múltnak, s már három különböző egyéniség próbálta úgy szőni a repertoárt, hogy az vállalhatóan hordható legyen. Jerry Finn zenészi, s egyben produceri tanításai erre az albumra értek be igazán, hiszen a srácok nem érték be a Take Off Your Pants And Jacketen alkalmazott rágógumi hangzással, sokkalta inkább kacérkodtak egy olyan zenei légkörrel, amely az alternatív/indie bandák sajátja volt, s ehhez szükséges volt egy zenészi gondolkodásmód, amely szavatolta a különböző hangszerek, kiegészítő elemek különböző beállításokkal való használatát. Így példának okáért a pop-punktól teljesen eltérő vokálfelvételi technikákat alkalmaztak – gondoljunk csak például a Feeling This egyik átvezetőjére, ahol a mikrofont a szoba másik végébe tették, így nyerve el az ordítás korrekt közegét -, valamint a hangszerelés tekintetében úgy variálták egy dalban a hangszereket, hogy az ötvözte magában a Gibsonok nyers erejét, valamint a pop-punk körökben általánosan alkalmazott Fender gitárok hangzásvilágát. Talán ez után nem is lehetett kérdéses az, hogy a dalszövegekben ehhez személyes hangvételű tételeket fognak megjeleníteni, így a „toalett humor” teljes nélkülözése mellett bontakoztak ki, amely legalább olyan újdonságnak hatott, mint az új zenei atmoszféra, a kicsit alternatív egyveleg, amely a pop-punk immár kicsit széttört paneljeit kívánta feltölteni. Így történhetett meg az, hogy néhány dalban – az I Miss You vezérletével – megjelentek az akusztikus hangszerek, amelyek eddig csak agymenést megtestesítő bónusz dalok között fordultak elő, néhány akkordos kíséret megtestesítésére, azonban itt blink-182 szempontból teljesen formabontó szerepkört kaptak, kiemelték a dalok és a szövegek erényeit, az egyedi atmoszféra megteremtésével. A sajtó fura módon kicsit goth irányba történő elmozdulást észlelt, s noha ez nem igaz – ha a műfajköröket tekintjük – de az kimondottan meglepetés volt, hogy Robert Smith a The Cure-ból hangját adta az All of This című tételhez, akit néhol eléggé goth figurának azonosítanak. Mindenesetre a lemez egy olyan jövendőbeli progressziót mutatott, amely jelentősen csökkentette annak az esélyét, hogy a blink-182 valaha is visszatér a helyes ösvényre, s újra a pop-punk mezején találva megnyugvást készítsen el egy olyan albumot, amely a műfaj meghatározó darabja lehet. A progresszióval párhuzamban a lemez egyben előrevetített egy olyan útvonalat, amelyről később kiderült, hogy ha nem is a banda által, de annak maradványai megtestesülésében végig lett járva egészen annak minden elemének a kiterpesztéséig. Főként Mark és Travis által a +44-ban, de az ezen az albumon fókuszt betöltő Tom is azonosult a kijelölt úttal, az Asthenia space elemeit tovább forgatta az Angels & Airwavesben, amelyet a kislányáról nevezett. Mindezt azért említettem meg most itt, mert bizony a self-titled megjelenését követően kezdődött a fekete leves.
Az új stúdiólemezt természetesen hosszú turnézás követte, amelyet Travis törött lába szakított félbe 2004 márciusában, amikor Ausztráliában turnéztak, így le kellett mondaniuk a helyi showkat, valamint az előre bejegyzett japán dátumokat is. Amikor Barker felépült, 2004 nyarán közösen turnéztak a No Doubtal, majd lezavartak egy európai turnét decemberben, de akkor már nagyon elharapódzott a feszültség a bandában. Ekkora volt datálható az Always megjelenése, s azt ezt megtámogató észak-amerikai turné már elő is volt készítve, amikor Tom lemondta az összes showt, majd bejelentette, hogy fél évig felhagy a turnézással és a családjával akar végre lenni. 2005-ben egy segélykoncert alkalmával újra összeálltak, hogy segítsék a 2004-es India-óceán környékén lezajlott földrengés áldozatait. Ezután kezdtek el beszélgetni igazán a bandában elharapódzott feszültségekről, Tomról, az ő problémáiról, egy Greatest Hits lemezről – amely meg is jelent -, valamint egy új album felvételének a lehetőségéről. Tom ragaszkodott ahhoz, hogy úgy vegyék fel a lemezt, hogy a családjával maradhasson, s a San Diego városában található házi stúdiójában készítsék el a felvételeket. A Self-Titleden már megjelenő irányító szerepkör elhatalmasodott rajta, s ezt nem tetszett sem Marknak, sem Travisnek, akik ebbe nem voltak hajlandóak beleegyezni. DeVoe másnap felhívta őket, hogy Tom kilépett a bandából, megváltoztatta a telefonszámát, s megszűntetett mindenféle kommunikációt a banda többi tagjával. S ezután következett az a bizonyos HIATUS. Sajnos, így nagy betűkkel. Ezután következett a +44, valamint az Angels & Airwaves időszaka, amelyekről egy külön biográfiában lenne érdemes részletesen beszélni, így legyen elég annyi, hogy a srácok mérföldekre távolodtak egymástól. Mind, mint barátok, mind, mint zenészek, hiszen míg a +44 egy alternatív, valamint elektro elemekkel dúsított punk rock zenekar volt – jelenleg szünetet tartva -, addig az AVA egy space elemeket játszó, elsősorban Coldplay, U2 stb. zenekarok által befolyásolt alternatív banda képét festi a mai napig.
2008 augusztusában azonban elhunyt Jerry Finn, aki több lemez produceri feladatait is ellátta a bandának, s ez a tény közelebb hozta egymáshoz három kerek év után a banda tagjait, s újra kezdtek beszélni egymással. A történéseket tetészte, hogy Travis 2008 szeptemberében lezuhant a gépével, s csak ő, valamint Adam Goldstein – akit legfőképpen DJ AM-ként ismer a világ – élte túl a balesetet másod – és harmadfokú égéseket szerezve. Tom szíve ez után annyira ellágyult, hogy kapásból felkereste Markot, s ezután együtt látogatták meg Travist rengeteg alkalommal a kórházban, aki talán ennek hatására is viszonylag gyorsan haladt a felépülésben. A srácok később úgy kommentálták az esetet, hogy talán a sors akarata volt az, hogy Travis balesetet szenvedett, mert ennek hatására lettek újra barátok, s most alkotnak újra közös bandát.
A történések hatására már előre lehetett sejteni, hogy valami nagy dolog készülődik a háttérben, s néhány weboldal már elkezdett pletykálkodni egy esetleges újbóli összeállásról. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor megjelent a hír, miszerint a blink-182 tagjai közösen fognak átadni egy díjat az 51. Grammy Díjátadó Gálán 2009. február 8-án, Amikor eljött a nagy nap a világ különböző pontjain sokan a televízió mellett netes streameken követték az eseményeket, s amikor a blink-182 egykori tagjai újra a színpadra léptek mindenkiben meghűlt a vér, hiszen 2004 óra nem álltak közösen a színpadon. Ekkor Travis, aki a balesetet elszenvedte, s aki miatt újjáalakult a barátság és a zenekar bejelentette, hogy: „We used to play music together, and we decided we’re going to play music together again.” Ehhez Mark még hozzátette: „Blink-182 is back!”. A díjat közösen adták át, főként Tom felkonferálásával, de az már senkit sem érdekelt, hiszen egy egész generáció zenekara alakult újjá, s ez 2009-es év legfontosabb zenei megmozdulása volt. Ezután újjáéledt a blink-182 hivatalos weboldala is, ahol egy ilyen üzenet köszöntötte a lelkes rajongókat: „To put it simply, We’re back. We mean, really back. Picking up where we left off and then some. In the studio writing and recording a new album. Preparing to tour the world yet again. Friendships reformed.” Ezután megkezdődött a reunion turné Észak-Amerikában júliustól egészen októberig a Weezer, valamint az akkor még létező Fall Out Boy társaságában, majd ezt követte 2010-ben egy európai turné is augusztustól szeptemberig, ahol hazánk közelébe Ausztriába is eljutottak egy szeptemberi időpontban. Az album viszont csak nem akart elkészülni, előbb 2010 végére, majd 2011 májusára tolódott, azonban 2011 februárjában Travis bejelentette, hogy arra még sem fog elkészülni a lemez, de maradjunk nyugodtan, mert fasza lesz. A srácok áprilisban lemondtak minden koncertek, mert már szerettek volna új dalokat is játszani, nem egyszerűen „greatest hits” turnékon bolondozni. A Geffen Records megelégelte a szerencsétlenkedést – amihez azért sok köze van annak, hogy nem egy helyen készült a lemez, hogy sok száz, ezer mérföldre egymástól – és kitűzött egy határidőt, július 31-et, amelyre a lemeznek el kell készülni, az első single társaságában. Az anyag a Neighborhoods címet kapta, köszönhetően a bandatagok különböző személyiségének, s annak, hogy milyen útvonalakat jártak be a feloszlás óta. Az első single, amelynek a nevét már 2009-2010 környékén is megszellőztettek az Up All Night lett, amely a 2003-as lemezhez készült titokzatos demók egyikét használta fel alapként. A rajongók vegyes érzelmekkel fogadták az új dalt, amelyhez hamarosan betársult a Heart’s All Gone, s megkezdődtek a viták, hogy mégis milyen összetételű lesz az új blink lemez, amely meg is kapta a megjelenési dátumát: 2011. szeptember 27-én fog megjelenni, de addig is, ha el akarod csípni a bandát, akkor látogasd meg a 10. Honda Civic turné valamelyik állomását, ahol a My Chemical Romance gárdájával osztják meg a színpadot.
