2012. április 4.
Manapság aligha akad olyan ember, aki ne hallotta volna már valahonnan a Between the Buried and Me nevet, ha egy kicsit is mélyebben beleásta magát a progresszívabb műfajokba. A kortárs zenekedvelők legnagyobb örömére az elmúlt évtized során terjedelmes anyagot tettek le az asztalra, hírnevük és elismertségük pedig ezzel arányosan egyre csak növekedik. Nem is kell nagyobb dicséret annál, mint hogy számos, a legkülönfélébb stílusokat művelő zenész említi meg a nevüket az interjúk során – a legjelentősebb hatásként és kedvenceik egyikeként. Ez nem is véletlen; zenéjükbe képesek belesűríteni annyi ötletet, ami másoknak egy életmű során sem jön össze. Ez a tömény kreativitás ugyan felveti azt a kérdést, hogy nem megy-e ez a befogadhatóság kárára? Bármekkora közhely is, de az internet sötét zugaiban olvasható „thinking man’s band” kifejezés jelen esetben teljességgel helytálló – az első hallgatás során egyszerűen nem tud átáramlani az emberbe mindaz, ami a tételeik mélyén rejtőzik, ahhoz, hogy igazán kibontakozhasson egy-egy korongjuk figyelmesnek és türelmesnek kell lennie a mezei hallgatónak. Éppen ezért ritka az aranyközépút, ha róluk van szó: szeretik és elismerik a nagybetűs Zenét, vagy csak legyintenek a káosz hallatán, mert mégis miért játszik minden hangszer más hangot az adott pillanatban?
Honnan, és hogyan is indult ez az egész? 2000 tájékán öt fiatal srác – mit sem sejtve a később rájuk váró nehézségekről és az annál is nagyobb sikerekről -, úgy gondolta itt az ideje megalapítani azt a zenekart, amellyel kitörhetnek a megszámlálhatóan végtelen mennyiségű metalcore csapat közül, átugorva minden műfaji korlátot és arcon csapva minden megkötést, létrehozva valami merőben újat. Persze naiv dolog lenne azt feltételezni, hogy a semmiből jött a nagy ötlet, de a régi klasszikusokból merítve úttörővé váltak a modern progresszív metál történelmében. Természetesen az indulás éveiben ez azért nem volt ennyire nyilvánvaló, azonban már akkor látszott az a szikra, amiből később olyan dolgok pattantak ki, mint például a Colors. Ugyan nem a kezdeti felállással érték el a legnagyobb (objektívan mérhető) sikereket, de sosem szabad megfeledkezni arról, hogyan is indult ez az egész. Az alapítók között volt a ma már csak félistennek számító Tommy Rogers, aki azóta is a mikrofon és a szintetizátor között ingázik – bár az évek során megmutatta, hogy csaknem minden hangszer használatában jártas. Zenei karrierjét 1999-ben kezdte meg a Prayer For Cleansing nevű metalcore banda gitárosaként – az itt szerzett tapasztalatok mellett még valami, sokkal inkább valaki jelentős is származtatható az említett bandából, méghozzá Paul Waggoner gitáros. Az alakulás óta a mai napig riffeket gyárt, elismert zenésszé vált – rengeteg stílusban otthonosan mozog, javarészt neki köszönhetjük, hogy a death metal elemek jazz-el keverednek a Between the Buried and Me zenéjében. Mellettük az alapítók között volt még Will Goodyear dobos – aki még tiszta vokálokkal is gazdagította a repertoárt –, Nick Fletcher gitáros és Jason Kint basszusgitáros.
A banda meglehetősen érdekes neve a Ghost Train című Counting Crows számból származik, akiket mellesleg kedvenceik közt tudhatunk. Miután a nevet sikerült kiválasztani, eljött az idő az első demo összeállítására. Erre három szerzemény került fel, a pontosság kedvéért: a Use of a Weapon, a What We Have Become és a More of Myself to Kill. Ezek a címek ismerősek lehetnek azoknak is, akik nem hallgatták még meg ezt a kezdeti anyagot, hiszen a pozitív fogadtatás hatására elkészíthették bemutatkozó self-titled albumukat, amin az említett három dal is megtalálható – természetesen újra felvett formában. 2002. április 30-án került a boltok polcaira, Jamie King produceri közreműködésével, 8 tétellel, melyek közül az Aspirations-ből klipet is forgattak. Ugyan a hangminőség még nem volt az igazi, a számokban is itt-ott feltűnt egy-egy laposabb metalcore téma, azonban sikerült megvillantani oroszlánkarmaikat, ez pedig nem merülhetett feledésbe. Nem is merült, a Victory Records felfigyelt teljesítményükre, hamar szerződést ajánlottak, a bemutatkozó albumot pedig 2004-ben ismét kiadták. Egy ilyen kiadóval a hátuk mögött nyilvánvalóan nem akartak tétlenkedni, belekezdtek a következő nagy lélegzetvételű projectbe, amit ma már Silent Circus néven ismerünk. Ekkorra tehető az első tagcsere időpontja is, a dobok mögött immár Mark Castillo ült (ő épp ekkor lépett ki a Bury Your Deadből, amit azért alapított egy másik Hamartia taggal, hogy kevésbé technikás zenét játszanak), a felvételek is az ő közreműködésével mentek végbe. A második nagylemez 2003-ban jelent meg, ezt a kiadó single-kkel is megtámogatta a nagyobb hírverés és eladások reményében. Az értékelések csupa dicsszóval illették az albumot, jól érezhetően kezdte kiforrni magát a koncepció – máig a legjelentősebb szerzemények egyike a Mordecai is ezen a korongon kapott helyet, még egy érdekes videoklippel is megajándékoztak az egyre népesebb rajongótábort. Az egyes számok közötti összekötések, az éles váltások kezdték kirajzolni a követendő utat.
A koncertezés és a stúdiózás közben felgyülemlett feszültségek hatására ekkor több tagcserére is sorkerült: a dobokat Jason Roe vette kezelésbe (Castillo visszatért a Bury Your Deadbe, nemrég azonban az Emmure tagja lett), majd Blake Richardson érkezett váltásként, aki szerencsére megtalálta a helyét, azóta is a banda állandó tagja. A ritmusgitáros poszton is változás történt: Shane Blay vette kezébe a hangszert (ő később az Oh, Sleeperben kötött ki), később Dustie Waring tett ugyanígy (aki korábban Blake oldalán a Glass Casket tagjaként zenélt), úgy látszik ő is megtalálta a számításait a Between the Buried and Me behatárolhatatlan keretei között. Hozzájuk hasonlóan később érkezett Dan Briggs is, aki Kevin Falk helyét vette át a basszusgitáros poszton. Így alakult ki a máig szilárd felállás, amivel biztos lábakon nekiállhattak a következő nagy dobáshoz. Az Alaska 2005 nyarán került kiadásra, ismét hatalmas kritikai sikert aratott, a kasszáknál is jól teljesített (bár a Silent Circus-nál nem fogyott jobban) és több igazi „sláger” is itt került rögzítésre, ezek még most is gyakran felcsendülnek a koncerteken. A címadó számhoz készítették el a harmadik klipjüket, valamint az album instrumentális verziója is megjelent a boltok polcain. Egyre nagyobb ismeretségre tettek szert, elérkezett a nagyobb lélegzetvételű turnék időszaka. 2006-ban a Bleeding Through oldalán – valamint az Everytime I Die és a Haste the Day is velük volt – turnéztak, de a 2006-os Ozzfest (ugyan nem fő) színpadán is felléphettek. Valamint a technikásságból adódó cover jelenség is éreztette pozitív hatásait – gitárosok, dobosok kezdték el játszani kedvenceiket kedvencüktől.
A 2006-os év a koncertek mellett más miatt is hangos volt. Leginkább kiadói nyomásra, megjelent egy feldolgozás album a banda nevével fémjelezve, a The Anatomy Of, amin 14 feldolgozás kapott helyet – a tagok saját kedvenceik és a zenéjükre nagy hatással bíró számok gyűjteménye. Erről a mai napig kevesen értenek egyet, sokak szerint nem bírnak elég egyediséggel a dalok és teljesen felesleges volt a lemez kiadása. Ez a vita feltehetőleg sosem fog lezárulni, ám érdemes meghallgatni a Between the Buried and Me álláspontját is erről. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy megvédik ezt az albumot a rajongókkal szemben. Több interjúban is elhangzott az, hogy mialatt megtanulták és felvették a számokat hatalmas fejlődésen mentek keresztül zenei téren, rengeteg ötletet faragtak a megismert témákból, előreléptek az írás terén. Persze mindez üres kifogásnak is hathat, ha nincs mögötte valami kézzel fogható eredmény.
Az eredményre mindössze 2007. szeptember 18-áig kellett várni. Ez lett volna az a nap, amikor a Between the Buried and Me nevet belevésik a progresszív zenék nagy kőtömbjébe (már ha lenne ilyen). Kiteljesedett az előző évek fejlődése, egy tömény, komplex anyag hallatszott a lejátszókból, méghozzá 65 percen keresztül. Ez volt a Colors. A progresszivitás itt jelent meg igazi formájában, megszámlálhatatlan stílus egyvelege adta ki a végső állapotot. A felvételeket ugyanezen év áprilisában kezdték meg, ismét Jamie King producerrel. Meglehetősen érdekes, hogy a lemez közepétől (Ants of the Sky) kiindulva írták meg először a második felét, majd hozzácsapták az első 4 szerzeményt is. Hatalmas siker övezte, mind a kritikusok, mind a hallgatók körében – ez pedig az eladásokon is jól tükröződött: csaknem 12600 darabot értékesítettek az első héten, ami meglehetősen szép szám, főleg ha ilyen igencsak szerény célközönséggel rendelkező banda éri el mindezt. Szerény, mert ez nem a „részegen koncertre be” típusú emberek körében vált ismertté, persze ez erős sarkítás. A korábban már említett befogadhatóság problémája is kicsúcsosodni látszott a komplexitás megnövekedésével – nem mindenkinek vette be a gyomra ezt a mértékű túladagolást. Több zenész viszont kiállt az album mellett, például maga Mike Portnoy is, akire már a kezdetek óta felnézett a banda. A koncertezéseket pedig a Colors Live DVD-vel koronázták meg, amin teljes terjedelmében, egyhuzamban eljátsszák mind a 8 számot. A 8 szerzemény valójában egy nagy zenei tömeg, a fogyaszthatóság kedvéért darabolták fel kisebb részekre. Minden mindennel összefügg, egyes témák többször is felcsendülnek, minden percben éri a hallgatót valami új hatás – tulajdonképpen, aki ezt legalább néhányszor nem hagyja végigpörögni teljes egészében, az nem is hallgatta meg a lemezt.
Ilyen előzményekkel vonultak ismét stúdióba, az ötödik album rögzítésének céljából. Talán ők is érezték a rájuk nehezedő nyomást a Colors után, bár ezt az akkoriban (2009) megjelenő, a stúdióban töltött időről beszámoló videók nem tükrözték: magabiztosnak látszottak, akik tudják hogyan kell folytatni a már megkezdett utat. A lemez a The Great Misdirect nevet kapta – szerencsére nem éltek a lehetőséggel, hogy a névválasztás hatására valami megdöbbentően más kerüljön rögzítésre -, mindössze 6 dal kapott helyet rajta, de így is csaknem egy órásra sikeredett. Talán mindenki nagy összegeket mert volna feltenni arra, hogy ismét kellemes 59 percet szereznek a koronggal. Ez utólag jövedelmező vállalkozásnak is bizonyult volna. Sikert sikerre halmoztak, egyre nagyobb turnék vették kezdetüket, a világ pedig kezdte megismerni a Between the Buried and Me nevet. Kevés olyan banda van akik lemezről lemezre fejlődnek és képesek úgy megújulni, hogy közben megtartják gyökereiket, de joggal jelenthetjük ki: a BTBAM az egyike ezen keveseknek. Természetesen az új hangzás, és a nagyobb tagoltság nem csak pozitív véleményeket szült, de így is elenyésző volt ezek száma. Más lett, mint a Colors – mégis élvezetes és kellemes. A kötelező jellegű turnézás előtt még összehoztak egy érdekes klipet az Obfuscation című alkotásukhoz.
A következő évben bejelentették a folytatást, a meglehetősen furcsa The Parallax: Hypersleep Dialogues néven – ha valaki kezdetben nehezen boldogult a címmel, remélem nem búslakodott miatta sokat, mindenki mentségére szóljon, hogy Blake is kissé nehezen memorizálta, sokak kárörömére. Meglepő módon „csak” egy EP-ként harangozták be, és az is lett belőle – ezúttal már a Metal Blade Records berkein belül jelentették meg 2011 februárjában. (Még szép, hogy a Victory is ki akarta venni a maga részét a repedező malacperselyből, kiadtak egy három lemezes válogatásalbumot a korábbiakról szemezgetve). Ebben a három számban megtestesült minden, ami rájuk jellemző, sőt a szokásosnál is mélyebb tartalmú szövegekkel és egységessé tévő erővel párosult Többnyire jó kritikák születtek erről a korongról is, aki még nem olvasta a mi véleményünket, jobb későn, mint soha felkiáltással itt bepótolhatja.
Azt már a Parallax EP bejelentésekor világossá tették, hogy egyfajta felvezetésnek szánják a későbbi lemez előtt. Így nem hatott meglepetésként, amikor világgá kürtölték 2012 elején: nekiláttak a Parallax második részének, amiből ha minden jól megy, ismét teljes hosszúságú album készül. Az eddigi szerzemények alapján joggal bízunk az „mesterötös” tudásában, úgy tűnik képtelenek hibázni. Arra pedig néhány hónap múlva visszatérünk mit sikerül kihozniuk a nyár végéig a dologból. Az mindenesetre elmondható, hogy a világ szeme továbbra is rajtuk van. Aki pedig szeretne élőben is megbizonyosodni az akkorra már elkészülő album minőségéről az megteheti, 2012 őszén ugyanis végre hazánkba is ellátogatnak, így mindenki átélheti majd azt az élményt, amit a Between the Buried and Me nyújtani tud egy koncert során. Ha valaki esetleg nem bírná a várakozást a koncertig és az újabb hanganyagig, annak az egyes tagok számos oldalhajtással kínálnak hallgatnivalót: a frontember Tommy Rogers például szólólemezt adott ki 2011-ben (Pulse), idén pedig a Jacob Troth oldalán rögzített dalokkal lepte meg rajongóit (Discography). Dustie és Blake 2001 óta egy deathcore csapatban, a Glass Casketben is játszanak Wretched-, és Killwhitneydead tagok oldalán, a projekt eddig két nagylemezt szült (We Are Gathered Here Today, A Desperate Man’s Diary). Dan Briggs sem hagyja magát unatkozni: 2010-ben Abigail Williams és Fear Before tagokkal hozott össze egy Orbs nagylemezt (Asleep Next to Science), jelenleg pedig Trioscapes név alatt egy jazz albumot készül kiadni.
