Atreyu

Tudom, mindössze mérsékelten szórakoztató, és még fele annyira sem ízléses felütés azt írni, hogy a Suicide Notes and Butterfly Kisses 2002 egyik telitalálata volt, pedig ez a helyzet. Ugyan nem ez volt a legjobb metalcore lemez (Alive Or Just Breathing, ugye), de így is bőven hoztak a Narancsvidék fiai (róluk, és a többi földijükről egy cikkünk is megjelent) egy olyan szintet, ami jó zenekarrá teszi őket. Persze ők sem a Victory fenekéből bújtak elő, az áttörés előtt végigjárták a szamárlétrát, ráadásul a kilencvenes évek végén még internet nélkül, igazi DIY módszerrel, a bulikon árulták EP-iket (Visions, és az első olvasat után másodikat is megkövetelő című Fractures in the Facade of Your Porcelain Beauty). Aztán 2001-ben az akkor éppen a csúcson lévő Victory (ebben az évben jött ki náluk a Full Collapse, hogy csak egy példát említsek) kihalászta őket a metalcore zenekarok tengeréből, a többit pedig nyugodtan nevezhetjük történelemnek.

A kaliforniai ötösfogat persze nem mindig játszott olyan zenét, amit az is szívesen hallgat, akinek egyébként csak Mötley Crüe lemezek szólnak az autójában. Az Alex Varkatzas énekes, Brandon Saller dobos és Dan Jacobs gitáros által alapított zenekar — miután a teremben terjengő fűszagot szétventillátorozva és arcukat megtömve ráébredtek, hogy Retribution nevű zenekarból még Türkmenisztánban is van vagy húsz, és erre tekintettel nevet is változtattak — a kezdet kezdetén még zajos, hardcore punk által inspirált, ergo kilencvenes évekbeli metalcore-ral próbálkozott. A fent már emlegetett, megjegyezhetetlen nevű EP képezte az átmenetet a debütáló nagylemez dallamosabb/galoppozósabb világa, és az eredeti keménykedés közt, amit a legjobban talán az mutat, hogy a Fractures… három dala (Living Each Day Like You’re Already Dead, Someone’s Standing on My Chest, Tulips are Better) is felkerült a Suicide Notes and Butterfly Kisses című debütáló korongra.

A zenekarról készített portré első fontosabb ecsetvonása természetesen a debütalbum, melyen egy említésre méltó vendégszereplés is történt, az At Least I Know I’m a Sinnerben hallható a Death By Stereo frontember Efrem Schulz. A lemez arról is nevezetes, hogy itt kapott először tetemes mikrofonidőt Brandon Saller dobos, így pl. az Avenged Sevenfold és az Underoath mellett az Atreyu is azon bandák táborát kezdte erősíteni, ahol a ritmusszekció egy helyben ülésre kárhoztatott tagja komolyan hozzájárul a vokálokhoz.  Persze a nagy slágerlemez a két évvel később, 2004-ben érkező The Curse volt (a gáz borító sem tudta megakadályozni, hogy majdnem kétszer annyi fogyjon belőle, mint a Suicide Notes…-ból). A lemez single-jei (elsősorban a Right Side of the Bed és a The Crimson) komoly rádiós promóciót kaptak és az MTV2 is játszotta őket ezerrel. A japán kiadáson, illetve a Mr. and Mrs. Smith soundtrackjén lehetett megtalálni a You Give Love a Bad Name című Bon Jovi feldolgozást, amivel végleg és visszavonhatatlanul bebetonozták magukat a mainstreambe.

Két nagylemez közt a srácok jó pár nagyvárost elpusztítottak, majd 2006-ban kiadták harmadik victory-s albumukat (igazi jó kisfiúkként ők tényleg megcsinálták azt a három lemezt a kiadónak, amire leszerződtek), az A Death-Grip on Yesterday címre keresztelt anyagot. Erről az Exs and Ohs című nóta bekerült a Madden NFL ’07 nevű játékba is, így még több emberhez juthatott el a csapat zenéje. Érdekesség, hogy bár az Atreyut nehezen lehetne djent vagy prog metál zenekarnak nevezni, ennek a lemeznek és a The Curse-nek is létezik csak instrumentális verziója, a Varkatzas és Saller hangjától okádók és a karaokeőrültek nagy örömére.

Az A Death-Grip… után a csapat átigazolt a Hollywood Records-hoz (igaz, a nemzetközi terjesztést a Roadrunner intézte), és eztán sem merültek önfeledt kokainozásba a zenélés helyett, még ugyanabban az évben meg is jelent a Lead Sails Paper Anchor. Kiemelendő a koronggal kapcsolatban a hihetetlenül kreatív reklám, ami a kiadónak a csapat (és persze a profit) iránti elhivatottságát mutatja. Az első kislemez (Becoming the Bull) körül például úgy igyekeztek hírverést csapni, hogy darabokban töltötték fel a hivatalos weboldalra, hogy aztán a rajongók összerakhassák, a leggyorsabb pedig igazi álomnyereményekkel (pl. aláírt gitár!) lehetett gazdagabb. A Falling Down kislemezes megjelenése kapcsán pedig Jason Oda készített árkád videójátékot, melyben a zenekar tagjai szerepelnek játszható karakterként. A legviccesebbek talán azok a pályák, ahol Varkatzasszal kell nyomulni, és játékmackókat gyilkolászni, miközben célszerű elkerülni az agresszív szivárványokat és szívecskéket, de Dan Jacobs például egy Guitar Hero szerű „zenésszimulátorban” jelenik meg. A dal amúgy később stílszerűen az igazi Guitar Hero egyik kiegészítőjében is felbukkant. A kiadóváltással amúgy zenei arculatot is cseréltek, a Lead Sails… olyan szinten arénarock lett, hogy még Spartacus is megirigyelné, és rendkívül langyos fogadtatásban részesült a kritikusok részéről. A banda zenei ízlését dicséri a bónuszkiadásra felkerült Faith No More feldolgozás (Epic), illetve felvették a The Descendendts-től a Clean Sheets című dalt is.

Persze azért nem lettek teljesen bőrkabátos-kutyaláncos, egymás sörhasára csulázó, ideáltipikus rockerek, hiszen így hogy is vehettek volna részt olyan eseményeken, mint a 2008-as Taste of Chaos utazócirkusz (olyan illusztris szereplők oldalán, mint az Avenged Sevenfold, a Bullet for My Valentine és a Blessthefall, az Egyesült Királyság fura módon ezeknél lényegesen jobb bandákat kapott, oda az As I Lay Dyinggal és a Story of the Yearrel mentek), vagy a Linkin Park nevéhez kötődő Projekt Revolution. A következő évben pedig új sorlemez érkezett, Congregation of the Damned címmel. Annak ellenére, hogy a marketingszöveg szerint a lemez „sötétebb és keményebb”, mint a korábbiak (tényleg vissza is csempésződött a metál), a csapat utolsó lemeze így is rengeteg fogatlan rockklisét vonultat fel. Ehhez a lemezhez is készült játék, ezúttal zombiölő fps (a Gallows című dalhoz), Dan Jacobs és Travis Miguel kaptak egy-egy cameót az Eternal Descent képregénysorozat egy számában, a Ravenous című dalra pedig a Warriors of Rock című Guitar Hero kiegben lehetett szétzúzni a kamugityókat.

Bár a lemezt a kritikusok még kevésbé szerették, mint az A Death-Grip…-et, azért a srácoknak nem kellett az Üdvhadsereghez fordulniuk ruháért és kajáért. Az album turnéja során olyan bandák társaságában léptek fel, mint a Hollywood Undead, és az Escape the Fate, a koncertkörút alkalmából pedig rögzítették a Covers of the Damned című EP-t, ami öt feldolgozást tartalmazott, ráadásul a Thin Lizzy The Boys Are Back in Town-ját valamint a Deftones My Own Summer (Shove It) című dalát a turnén részt vevő zenekarok tagjainak közreműködésével vették fel. A banda tagjai mindeközben elég sok side projectbe bonyolódtak bele, így aztán nem bizonyult akkor meglepetésnek, hogy Varkatzas 2011-ben a Twitteren bejelentette, az Atreyu szünetet tart. A zenészek persze maradtak a kaptafánál: olyan bandákban folytatják, mint az I Am War (Alex Varkatzas kollaborációja a Bleeding Through torok Brandan Schiepattival), a rádiórock Hell or High Water (Brandon Saller), illetve a Fake Figures (Travis Miguel). De mivel ezek a csapatok (egyelőre) közel sem annyira sikeresek, mint az Atreyu volt, ezért a folytatás reménye folyamatosan ott van a levegőben.