2011. július 15.
El Paso nem egy Long Island vagy Seattle, de az At the Drive-In jóvoltából mindig elmondhatják majd, hogy volt egy jó zenekaruk. A zenekar 1993-ban alakult, mikor Jim Ward és Cedrix Bixler úgy döntöttek, hogy ideje valamit csinálni a dögunalmas városban, és mikor ehhez a következő évben partnerre leltek Kenny Hopper basszusgitárosban, Bernie Rincon dobosban, és Jarrett Wrenn gitárosban, meg is alakult az At the Drive-In. Első koncertjüket októberben tartották, de novemberben már meg is jelent első kiadványuk, a Ward megtakarított pénzéből 7” lemezen kiadott, háromdalos Hell Paso EP (a kiadó Ward saját cége, a Western Breed Records volt). 1995-öt már új dobossal kezdték, Rincont Davy Simmons váltotta, és második EP-jükön már az ő játékát hallani – az ¡Alfaro Vive, Carajo! már öt dalt tartalmazott, és még szintén a banda adta ki függetlenül bármilyen nagy kiadótól. A hármas számú tételben, a Ludvico Drive-Inben hallható Laura Beard és Sarah Reiser háttérvokálja, akik Cedric-kel együtt játszottak a Dischord-féle poszt-hardcore-ban utazó, Fall on Deaf Ears nevű zenekarban egészen a két lány halálos autóbalesetéig 1997-ben. Az EP megjelenése után Wrenn és Hopper kiléptek a bandából, hogy megalapítsák máig aktív zenekarukat, a Crime in Choirt – Wrenn helyett Adam Amparan került a zenekarba, Hoppert pedig Omar Rodríguez-López váltotta. Davy Simmons is otthagyta őket, helyet adva Ryan Sawyernek, így a debütáló nagylemez végül ezzel a felállással készült el.
Az EP-ek után a banda mindig turnéra indult, és először csak Texas államot, majd fél Amerikát bejárták, élő teljesítményüket pedig szájára vette az underground, így egy Los Angeles-ben kilenc fő előtt tartott bulin felfedezte őket a ’77-ben alakult Flipside fanzine, és vállalták első lemezük kiadását – mindössze 600 dollárért így aztán rögzítették is az Acrobatic Tenementet az angyalok városában. A lemez augusztusban jelent meg, és némi felállásbéli változás (Amparan kilépett, Rodríguez-López gitárra váltott, a bőgőt így Paul Hinojos vette át, Ryan Sawyer dobost pedig Tony Hajjar pótolta) utáni kialakult a feloszlásukig értintetlen felállás, és elindultak egy száznapos, 24.000 mérföldet felölelő turnéra, hogy népszerűsítsék az album dalait – olyan bandákkal is felléptek, mint az AFI, vagy a Still Life. Egy rövid pihenő után jöhetett is az El Gran Orgo EP, melyre átdolgozták az előző EP Plastic Memories c. dalát Picket Fence Cartel néven, és amely a srácok egyetlen kiadványa Jim Ward nélkül, aki kicsit hosszabb vakációra ment a többieknél, és csak a ’98-as nagylemezre tért vissza. Fura, hogy a fő dalíró nélkül íródott (Ben Rodriguez ugrott be Ward helyére), de az EP már előrejelezte a később Jimmel együtt megírt nagylemez, az In/Casino/Out dallamosabb vonalát – ez egyértelműen Rodríguez-López gitárra váltásának eredménye volt. 
A banda az EP botrányba fúló kiadása (az Off Time hozta ki a lemezt, de a banda szerint átverték őket a pénzügyek terén) után újabb hosszú turnéra indult minden egyes koncerttel saját hírnevét öregítve, és egyre népszerűbbé válva a hazai undergroundon belül. A nagylemez már nem a Flipside-nál jelent meg, mivel nem volt pénze az újságnak lemezek kiadására, így a banda egyre kétségbeesettebb kiadókeresésbe kezdett, és végül a Fearless figyelt fel rájuk az egyik koncertjükön, júniusban pedig meg is indult a stúdiózás Alex Newport (Knapsack, Samiam) producerrel és a visszatérő Jim Warddal. A megjelenést természetesen egyből turnézás követte, rengeteget koncertezett a zenekar ezekben az években.
A kemény munka pedig egyre inkább kezdte meghozni gyümölcsét, elvégre koncertezhettek az akkor már elég népszerű Jimmy Eat World oldalán, átkeltek az óceánon egy hathetes EU-turnéra (hozzánk nem jutottak el), visszatérve pedig nekiláttak a negyedik EP-nek, a Vayának, ami egyfajta hidat képezett az amúgy is híd szerepet betöltő In/Casino/Out és a soron következő album között. Az ezt követő koncertsorozaton már lehetőséget kaptak arra is, hogy fellépjenek a Get Up Kids és a Rage Against the Machine előtt is, ami már jelezte, hogy a bandával igen is számolni kell – 2000. január 17-én pedig beléptek a stúdióba, hogy felvegyék harmadik nagylemezüket, a méltán híres Relationship of Commandot. Az album a Fearless és a Grand Royal közös produkciójában készülődött, és a siker érdekében a sztárproducer Ross Robinsont (Korn, Glassjaw, Slipknot) is bevonták a munkálatokba (sőt, Iggy Pop(!) is felbukkan némelyik dalban). Még áprilisban gyorsan kiadtak egy splitet a Sunshine-nal, szeptemberben pedig megjelenhetett az album, ami egyből a mainstreambe repítette a zenekart – tucatnyi évvégi listán felbukkantak, sőt, az évtized legmeghatározóbb lemezei közt emlegették a korongot. A banda természetesen ebből is kiturnézott mindent, ismét ellátogattak Európába, körbejárták Amerikát, és Japánba is eljutottak, felléptek TV műsorokban, az MTV pedig játszotta a klipjüket: felértek a csúcsra. Feloszlásuk előtt két igazán meghatározó dolog történt: 2000 novemberében felborult a turnébuszuk, de szerencsére egyikőjük sem sérült meg komolyabban; 2001 januárjában pedig az ausztrál Big Day Outon három dal után levonultak, miután a közönség több felszólítás ellenére sem volt hajlandó abbahagyni a mosholást – az elég komolyan bedrogozott Cedric többször is lebégette az előzőleg általa bárányoknak és robotoknak nevezett embereket (a történet ronda csattanója, hogy a Big Day Outon később egy lány meghalt a moshpitben egy Limp Bizkit koncerten). A feloszlás végül 2001 márciusában következett be, és a bejelentés után nem is adtak több koncertet, lemondták a közelgő amerikai turnét. Az okok? A hype, a nyomás, a folyamatos koncertezés, és a zenei különbségek lettek megjelölve, de igazából Cedric és Omar drogfüggősége, illetve kísérletező hajlama hajtotta szakadékba a zenekart: ezt remekül igazolja a feloszlás utáni zenekaruk, a progresszív/alternatív Mars Volta. Ward, Hinojos és Hajjar új bandát alapítottak Sparta néven (később Hinojost az Engine Downos Keeley Davis váltotta fel), amely ugyan feloszlott, de az újjáalakulás hiába volt a levegőben többször is, nagyon úgy tűnik, hogy sosem fog megvalósulni. A Fearless persze megpróbált pénzt csiholni a névből, és kiadta mindhárom sorlemezt újra, valamint kihozott egy válogatáslemezt is, de hiába nyert az utóbbi tíz évben kultstátuszt a zenekar, és hiába a rengeteg rajongói sirám, az ezredfordulóhoz képest is sokszoros hallgatóságuk, sajnos ennyi volt az AtDI. (Jávorkúti Ádám)
