Minél mélyebbre merészkedsz önmagadba, annál közelebb kerülsz ahhoz az Egyhez, mely minden emberben ugyanaz - Orient Fall-klippremier és búcsúinterjú

Idén júliusban érkezett a hír, hogy a hazai modern prog metal megkerülhetetlen képviselője, az Orient Fall bő másfél évtized után határozatlan időre elcsendesedik. Ám történetük nem marad lezáratlanul, hiszen rajongóiknak útravalóul hagynak egy koncept EP-t, két monumentális videoklippel és egy nem mindennapi fizikai kiadvánnyal megtámogatva. A Catechism of Higher Chemistry címre keresztelt EP-ről utolsóként a Heal című dal és annak klipje lát napvilágot, az utolsó premier pedig keretbe foglalva az életművet – akárcsak 16 évvel ezelőtt a legelső daluk esetében – itt a NuSkull virtuális hasábjain történik.

A premier előtt a zenekar frontembere, Ráth-Buzás Krisztián személyesen ült le velünk és a Mögött blogos Földesi-Bene Andival, hogy közösen áttekintsük az elmúlt 15 évet és minden bennünk megbúvó kérdést nekiszegezzünk. Krisztián akkor így foglalta össze a végső tétel és az egész kislemez mondanivalóját és a mögötte meghúzódó filozófiát:

A Heal az Orient Fall történetének legnagyobb volumenű klipje, melynek témája maga az újjászületés, egyben magában hordozza az utolsó EP legfőbb üzenetét is: ha és amennyiben eléggé elcsendesedsz, hallani fogsz egy forrást önmagadban, amely minden egyes emberben megtalálható. Ha elég mély kapcsolatot alakítasz ki ezzel a belső forrással, nemcsak újraírhatod az életed, hanem te magad formálhatod a sorsod. A magasabb kémia katekizmusának négy dala ilyen módon az ide vezető út állomásain vezet végig, melyek közül a Heal a teljes átlényegülés mozzanata. A hiányzó láncszem a zenekarunk életművéből. Minél mélyebbre merészkedsz önmagadba, annál közelebb kerülsz ahhoz az Egyhez, mely minden emberben ugyanaz. Az ide vezető út során azonban lebomlik rólad minden, amit korábban gondoltál, hittél, akartál, tudtál, de legfőképpen féltél. Ez az ébredés: a non dualitás meghívása. Ezen tökéletes Semmi felé történő közeledésben a hely, ahová megérkezel, nem más, mint az itt és a most.

Krisztián mesélt továbbá arról is, hogy nem csak a klip személyessége által érezte magát sebezhetőnek ebben a folyamatban, hanem azért is, mert ez az Orient Fall első olyan dala, amiben szinte végig tiszta ének van. Ez a fajta meztelenség a klip szimbolikájával együtt mozog, de az augusztusban zajlott forgatás hátteréről sok más dolgot is elárult nekünk:

A forgatás a Kiscelli Múzeum legendás kibelezett templomterében zajlott, melynek története az 1700-as évek közepére nyúlik vissza, ugyanis hajdanán az épület az akkortájt Magyarországra érkező fogolykiváltó trinitárius szerzetesrendhez tartozott. Az Aetherhez hasonlóan nem véletlen a helyszín választás. Évekkel ezelőtt, amikor előszőr léptem be ebbe a térbe, azonnal tudtam, hogy én itt egyszer videoklipet fogok forgatni. Lenyűgöző ereje van a helynek, nem mindennapi szakrális tér.

Különösen nagy hálával tartozom Damokos Attilának (Sonya, Kytaro). Nem csak az egyik legjobb rendezőként számon tartott filmes szakember, de gyerekkori barátom is, aki nemcsak különös érzékenységgel formálta egésszé és inspirálta a bennem meghúzódó víziókat, de könnyedsége által egyszerre volt képes ellenpontozni a dal és az üzenet személyességéből adódó kiszolgáltatottságom, másfelől profizmusa által olyan minőségűvé emelte a forgatást, amilyennel még nem találkoztam. Példaértékű, ahogy sikerült absztrahálnia a történetem. Más nem lett volna erre képes.

Emlékszem, amikor először voltunk helyszínbejáráson, megkért, hogy felejtsek el minden nyomást és lássam magam előtt korlátok nélkül ezt a klipet. Bölcs tanítás volt részéről, mely olyan perspektívát nyitott ki számomra arról, miként lehet álmodni a világgal összefüggésben, ami nem mindennapi. Ezenfelül köszönettel tartozom az egész stábnak, régi barátként újra egymásra találva többek között Nagy Marcell operatőrnek, Érdi Zsófi vágónak, valamint a legendás fényes csapatnak (Vékony Dani, Sándor Gergő, Réthelyi Boti), a colorist Vándor Ádámnak, illetve mindenkinek, aki részt vett a munkában. Az egész stábra jellemző volt az az attitűd, hogy nem a minimumot hozza, hanem minden erejével azon igyekezett, hogy miként lehetne a legjobb a végeredmény. Kultikus forgatás volt.

A zenekar utolsó nagyszabású koncertje 2025. október 17-én az A38 gyomrában lesz, ahol az Orient' előtt a nemrég debütált Kyōfu, utánuk pedig a Heedless Elegance játszik.

Ennyi felvezetés után álljon itt a Heal klipje, valamint az egész új EP. Ha pedig még többet szeretnél megtudni az Orient Fall utolsó fejezetéről, a várható kiadványról és az elmúlt 16 év történéseiről, a stream alatt Krisztián részletesebben mesél inspirációkról, motivációkról és a legkedvesebb élményeiről.

A videó- és kislemezpremier mellett valahol mégiscsak keserédes az apropónk, hiszen ez egyfajta búcsú is egyben, bár minden nézőpont kérdése. Úgyhogy első körben arra lennénk kíváncsiak, hogy érzed most magad?

Számomra ez felszabadulás. Boldog vagyok, hogy révbe érünk, mert úgy érzem, ezzel a kiadvánnyal mindent elmondtam, amit elmondható. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy volt bennünk annyi akarat, hogy az évtized eleji leállását követően – soha nem látott rejtett erőforrásainkat előhívva – visszatértünk négy dal és négy koncert formájában, hogy elmeséljük, min mentünk keresztül és mire eszméltünk rá. 2019-ben a Black Tongue előtt a régi Dürer Kertben volt az utolsó koncertünk, és az utána érkező EP-t sajnos már nem tudtuk bemutatni a pandémia miatt, majd szép lassan eltűntünk a horizontról. Időközben külön-külön mindannyian utazásra indultunk önmagunkba és ebből inspirálódva állt össze az új anyag, melyről a 2024 elején megtörtént visszatérő koncerten már több dal is felcsendült, többek között a mostani premier tárgya is, a Heal.

Miként tekintesz a jelenlegi történésekre: lezárás, esetleg valami új kezdete?

Az én életem az elmúlt öt évben többszörösen a feje tetejére fordult, ha csak a pár hónappal ezelőtti énemre tekintek is az az élményem, hogy a bennem zajló folyamatok nagyon nagy ívvel zajlanak. Sőt, talán csak most kezdődnek igazán. Azt éreztem, hogy az Orient Fall ebben a formájában jelenleg nem tud lépést tartani azzal, ahogy változunk. Ugyan mindannyian revelatív változásokon mentünk át, sok sorsfordító kalandba keveredtünk, melyek közül a legszebbek között kell említenem, hogy időközben négyre emelkedett a gyermekek száma a zenekarban. A sors ilyen módon most arra hív bennünket, amit az elköszönő szövegben is megfogalmaztam: szeretnénk más színeket is megtapasztalni, hiszen annyi van a világban. 

Ez nem jelenti azt, hogy az Orient Fall soha az életben többet nem fog dalt kiadni. Nem nehéz elképzelnem, hogy X év múlva egyszer csak előrukkolunk valamivel. Sőt, ez nagyon életszerű. Talán csinálunk hozzá videót, ne adj’ isten koncertet adunk, de alapvetően azt érzem, ha valaki végignéz ma, 2009-től 2025-ig a zenekar életművén, és végighallgatja, kezdve az első demónk megmosolyogtató szárnypróbálgatásaitól a legfrissebb dalokig, szerintem egy nagyon kerek életutat kap.

Tetszik, hogy életútként aposztrofálod az Orient Fall történetét, hisz 2009 óta létezik a zenekar, mondhatni, kölyökként kezdtétek, ebben a történetben szerintem benne van valahol a felnőtté válásotok lenyomata is, a zenén keresztül. 

Abszolút, 16 év az életünkből. Azt gondolom, hogy a „modern metal” égisze alatt azért nem annyira sok magyar zenekar van, aki ilyen hosszú életpályával bír. Emlékszem egyébként a legelső koncertünkre, 2007-ből: még pre-Orient Fall időszak. A basszusgitárosunk agárdi telkén, a kosárlabdapályán játszottunk, amit a rendőrség szakított félbe, hogy

azonnal hagyjátok abba, mert az egy kilométerre lévő őrsön dübörögnek az asztalokon a számítógépek!

Az emlékezetes volt, vannak még képek is, amiből jól látszik, hogy akkor még úgy gondoltam, a ’Black Dahlia Murder plusz szandál kombó egy trve szett. Végül is… Visszatérve, gyakorlatilag az életemnek a felét ebben a zenekarban töltöttem el, szóval ez én vagyok, ez mi vagyunk, de bennem most teljes a nyugalom. Lezárul egy korszak.

Hogy cseppentél ebbe az egészbe? Melyik zenekar volt a kiindulópont? Ami először váltotta ki belőled azt, hogy ezt akarod csinálni?

Nem titok, hogy már gyerekkoromban arról álmodtam, hogy egyszer majd egy metal zenekar frontembere lehetek. Úgy éreztem, erre születtem. Mikor 7-8 évesen először hallottam torzított gitárt, az egész hangzás megbabonázott. Az első érdemi input azonban számomra is a nu metal hullám volt. A bátyám egyik meglehetősen tehetős családból származó barátja berontott hozzánk azzal, hogy most szerzett egy CD-t külföldről és ezt azonnal hallanunk kell. A Hybrid Theory volt az. Földbe gyökerezett a lábam: generációs élmény. Aztán fokozatosan elkezdtem egyre mélyebbre menni és teljesen megőrültem ebben: a nagy mp3-forradalom apropóján elkezdtem digitálisan gyűjteni a zenéket és imádtam ezeket rendszerezni is, kívülről fújtam tényleg minden (!) zenekar diszkográfiáját. Talán 15 éves voltam, amikor az első vendégcikkem megjelent az akkori Metal Hammerben: egy Subscribe-koncertbeszámoló. Ezt követően fokozatosan elkezdtem a NuSkullra írni, koncertekre járni, interjúkat készíteni és teljesen beszippantott ez a világ. Tartoztam valahova. Ezzel párhuzamosan életszerű volt a bennem kikristályosdó belső igény, hogy végre kipróbálhassam a színpad túloldalát is. Gyerekkoromban nagyon sokat gitároztam, de sosem voltam igazán tehetséges benne, azonban a scream zsigerből jött, úgyhogy csináltunk egy zenekart, és ez lett az Orient Fall.

Miként írnád le az Orient Fall életútját az emlegetett felnőtté válás szempontjából? Milyen hatásokat emelnél ki, ami nagyban befolyásolta az utatokat?

Kezdetben azt se tudtuk, mi van. De szorgalmasan próbáltunk, zenetáborokat tartottunk, elvonultunk többször egy hétre és csak zenéltünk. A legelső ilyen 2007-ben volt, visszanézve a megmaradt felvételeket, aranyos meg szerethető, de igazából katasztrofális színvonalú volt, amit csináltunk. Cserébe őszintén nagyon igyekeztünk. Végül az első single [Joseph Merrick] megjelenése után 2009-ben mutatkoztunk be élőben is a Ciprus nevű klubban, melyet egyébként Bali Dávid szervezett [ez volt a NuSkull saját, Guns Are Too Quick nevű bulisorozata - a szerk.]. Onnantól elkezdtünk aktívan koncertezni, de jó pár év kellett, mire utolértük magunkat, integrálódtunk a színtérbe és megtanultunk zenélni (kb. összesen 80-100 koncertünk volt). Noha azt a jó szokásunkat nagyon lassan vetkőztük le, hogy ne vállaljuk túl magunkat zeneileg, ne toljuk túl a végtelenül bonyolított dalokat, de ugye, abban az időszakban, a 2010-es évek elején a technikás zenék forradalmát éltük, olyan zenekarok befolyásoltak minket radikálisan akkoriban, mint a Between the Buried and Me, a ’Faceless, a Born of Osiris vagy az After the Burial. Visszatekintve én úgy élem meg, hogy az első demo, amit kiadtunk, mai füllel ugyan megmosolyogtató, viszont az első EP [Where the Pressure of Duty Leaves Off/The Challenge of Excellence Begins, 2011] akkoriban óriási szintlépés volt. Emlékszem, amikor megmutattuk a barát zenekaroknak, rajongóknak, újságoknak, akkor rettenetesen pozitív visszajelzéseket kaptunk, és tényleg eszméletlen nagy ugrásként hatott.

Az Orient Fall visszatérő Achilles-sarka azonban mindig az volt, hogy rengeteget ültünk a dalokon. Hiába igyekeztünk, sosem teljesült az a metódus, hogy megírjuk a dalt, felvesszük, kikeverjük és kiadjuk, ezek a folyamatok mindig évekre elhúzódtak. Igazából a Fractals is már a 2015-ös megjelenése előtt két évvel 80 százalékban kész volt, és akár ki is adhattuk volna. Ugyanakkor így is csodálatos fogadtatásra talált, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk rá külföldről és itthonról is. A NuSkullnál is az év lemeze volt, ami rettenetesen jól esett. Ezt követően a magam részéről – az akkori tudásom szerint – minden energiát beleraktam abba, hogy az ezután érkező dalokkal valahogy szintet tudjunk lépni. Amikor kijött a Mankind klipje, az valóban jó dobbantónak minősült, mert ezáltal eljutottunk Amszterdamba a Complexity Festivalra, és itt a térségben is több regionális koncertünk volt, kiváló lemezbemutató, de a ténylegesen átütő élmény váratott magára.

Én mindig az akkori legjobb tudásom, lehetőség szerinti kapacitásom és szándékom szerint igyekeztem vinni a produkciót (pl. olyan zenekarok előtt bizonyíthattunk, mint a The Faceless, az Oceano, a Make them Suffer, a Monuments, a Vola, a Hacktivist, az After the Burial, a Martyr Defiled, a Black Tongue, a Hills Have Eyes vagy a The Voynich Code). Végtelen órát szántam levelek kiküldésére és több kiadóval és híres zenekar tagjával egyeztettem, de csak kisebb sikereket értem el (pl. kisebb kiadói megkeresések vagy a Tesseract gitárosának heves érdeklődése). Végül aztán mindent felülírt a COVID és a 2020 elején megjelent Contrast Is What Keeps Us Together EP-t nem tudtuk turnéztatni: amit korábban terveztem, nem tudtuk megvalósítani és átalakult a helyzet.

Milyen érzés, hogy így alakult?

Ennek így kellett történnie, én büszke vagyok az Orient Fall-életműre. Amikor végig hallgattam az egész diszkográfiát, óriási felismerés volt számomra, hogy mennyire konkrét üzeneteket fogalmaztam meg az akkori énemnek, és mennyire nem vettem észre, mit írtam le saját magam számára, pedig a szorongásaim, kihívásaim kérdéseit saját magamnak válaszoltam meg, de akkoriban ezt semmilyen szinten nem regisztráltam. Mai fejjel jó erre visszanézni, és az újabb dalokat pont ezért is igyekszem magam is külső szemlélőként olvasni, mert izgalmas válaszokat lehet találni a saját folyamataiddal kapcsolatban. 

Arról, hogy milyen volumenű hátrányban vannak a hazai zenekarok, könyveket lehetne írni. Nem különben a modern zeneipar kihívásairól, az algoritmusok nyomásáról, a mesterséges intelligencia hatásairól vagy arról, hogy halványult el napjainkra szinte teljesen az itthoni színtér. Én két újabb keletű ígéretes hazai produkcióval dolgoztam együtt mentorként (Wires, Heedless Elegance), akiknek minden képessége megvan a külföldi áttöréshez: szeretném, hogy minél több sikert érjenek el, de a földrajzi beágyazottság óriási béklyó.

Kifejtenéd a szövegek üzenetét a friss EP fényében?

Az előző EP egy olyan korszak lenyomata, ami egy kifejezetten mizantróp, óriási dühvel bíró ember képét mutatja, aki valahogy belecsatornázta ezen dalokba azt a fájdalmat, tehetetlenséget és szorongást, amit akkor megélt. Akkoriban mind az öten nagyon dühösek voltunk és az mai fejjel is egy iszonyú súlyos, nehéz és sötét anyag. Ehhez képest ha valaki meghallgatja az új anyagot, megnézi a klipeket, elolvassa a szövegeket vagy áttekinti a bookletet, ez már sokkal inkább olyan jelzőkkel írható le, mint reményteli, harmonikus, könnyed vagy kiegyensúlyozott: sikerült egy teljes ívet bejárni. 

A kislemez ugyan a személyes történetem által ihletődött, de ez egy univerzális út, minden ember életútja, melyben a legfontosabb csomópont az absztrakt értelemben vett hit ébredése. Más néven tiszta kapcsolat ezzel a forrással, amiről meséltem. Az új EP erre vonatkozóan ad fogódzókat, ötleteket, lehetőségeket, afféle know-how („káté”), hogy miképpen válhat elérhetővé ez az állapot. Az én megélésem szerint elmondtam mindent, ami csak tudhatóvá vált számomra. Innentől a nem tudás jön.

Hogy fog kinézni a fizikai példány?

A fizikai kiadvány a fentiek megértéshez nélkülözhetetlen: a kazetta box set 66 példányban, két színben jelenik meg, egy díszdobozba összefogva, kiegészítőkkel és egy 80 oldalas, általam szerkesztett kiskönyvvel, amibe a dalszövegeken túl összegyűjtöttem számtalan saját írásomat és grafikámat, ami megpróbálja ezt a gondolatiságot eggyel közérthetőbb formába önteni. A katekizmus vagy káté jelentése afféle oktatókönyv és ennek megfelelően összeszedtem benne a saját misztikus keretrendszerem eszköztárán ábrázolva mindent, amit erről a folyamatról csak megtapasztaltam. Igazi gyűjtői relikvia lesz mindenkinek, aki lecsap rá, amíg elérhető.

Szó volt róla, maguk a klipek is ezen gondolatiság szellemében születtek. Miként élted meg a forgatásokat?

Egyfelől az utolsó két forgatás nagyban ellensúlyozta a korábbi rossz tapasztalatainkat, másrészt számomra az Aether és a Heal is olyan volt, mint egy nagyon mély utazás önmagamba. Azzal együtt, hogy a munka, a szervezés és minden egyéb súlya első helyen az én vállamat nyomta és iszonyatosan megterhelő meló volt két ilyen volumenű klipet tető alá hozni, irányítani. A templomi helyszíneket tudatosan szerettem volna megjeleníteni, mert azt a fajta spirituális ébredést a kulturális determináció szempontjából ezek a helyszínek tudták itthon a legjobban visszaadni. Misztérium helyszíneket kerestem.

Az Aether klipjéről érdemes tudni, hogy a vértesszentkereszti apátságban forgott, ami egy ősi beavató helyszín volt már a pogány időkben is, arra épült a bencés templom. Eredetileg más helyszínt terveztünk, és elég kalandos úton sikerült végül idetalálni, szürreális élmény volt például, amikor kiderült, hogy aki végül a szerződésünket intézte, maga is Orient Fall-rajongó, említette is, hogy még 2016-ban a Hacktivist előtt ismerte meg a zenekart. Kicsi a világ!

Meglepően kedvező költségvetésből sikerült kihozni a videót, és tényleg azt éreztem, hogy mindenki, aki jelen volt, és közreműködött, maximálisan támogatta az elképzeléseim megvalósulását. Nagyon hálás vagyok. Ugyan voltak mélypontok, az időjárás sem nekünk kedvezett, de úgy érzem, hogy lelkületében az az üzenet, amit én meg szerettem volna fogalmazni, ami egyfajta hódolat vagy főhajtás a tiszta feminin energia végtelensége előtt az én megítélésem szerint, sikerült. Az, hogy ez mennyire jön át a nézőnek, az más kérdés, nyilván mindenkinek más a megélése arról, hogy mi lehet a mondanivaló, de a dalszöveg és a klipben kiírt sorok azért adnak némi támpontot. [Szász] Júliával már dolgoztunk együtt korábban, és annyira az arcán hordozza a tiszta, női tökéletességet, hogy rettenetesen hálás vagyok azért, hogy ezt elvállalta, és ennyire azonosulni tudott a szereppel.

A vizuális aláfestés mellett maga az EP címe is megér egy „misét”. Mik voltak a fő inspirációid a címválasztásnál, és miként értelmezhető ez a teljes kislemez kontextusában?

Fő inspirációim mindig a régmúlt gondolkodói voltak. Páran tudják rólam, hogy nagyon szeretem az ókori vagy középkori bölcselőket olvasni (pl. Plótinosz vagy Keresztes Szent János), de ezen lemez címét egy kora újkori alkimista, misztikus mágus, Karl von Eckartshausen 1797-ben megjelent A magasabb kémia katekizmusa című műve ihlette. Érdekes, hogy amikor először a kezem közé került ez a könyv, szinte semmit sem értettem belőle, aztán ahogy haladtam előre a saját utamon, és pár évvel később újra a kezembe került, egy olyan módosult tudatállapotban voltam, hogy egy ültő helyemben elolvastam, és óriási hatást gyakorolt rám. Ez ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy az emlegetett hermetikus gondolatok, amiket anno templomok belsejében őriztek, vagy „titkos tudásként” tartottak számon, nem azáltal válnak titkossá, hogy el vannak zárva, hanem annak függvényében értelmezhetők, hogy a potenciális olvasó milyen viszonyban áll önmagával éppen.

Minél inkább kapcsolatban állsz önmagaddal, annál inkább megérted, és meg tudod tapasztalni azt, amit oly sokat meséltek már el a világon: az ébredést arra, hogy minden egy. Mindez persze összecseng a Heal klipjének lezárásával is: ez nem búcsúzás, hanem újjászületés. A klip legvége akár úgy is értelmezhető, mint egy gyermek világra jövetele, ugyanis minél inkább kapcsolódsz ehhez a minőséghez, annál inkább válik lehetővé, hogy gyermeki rácsodálkozással, ártatlansággal szemlélj: amikor meglátsz valakit, találkozol egy helyzettel, attitűd és előítélet nélkül tudsz hozzá viszonyulni, hogy tiszta valójában tudd szemlélni a világot, és kapcsolódni hozzá. Ezen a módon minden másodperced új, felemelő és csodálatos lesz. Minél inkább ezt az utat járja valaki, annál stabilabb ez a „hang”, melyet innentől nyugodtan csúfolhatunk intuíciónak: fonálként sugallja, hogy merre tarts, és ez olyan magabiztosságot és minőségi jelenlétet tud adni az életben, amely, azt gondolom, minden ember számára csak kapukat nyit ki. Ahogy az Aether záró kórusa is énekli, ez a lehetőség mindenki előtt nyitva áll. 

The Eternal is open for all to heal, creating gold from out of us all.

Ez valahol az Orient Fall révbe érése is, számomra, valahol egy megváltás, mert egy óriási súlyt engedek el általa. 

Mik azok személyes, zenei inspirációk, amik kifejezetten átjárták az alkotói folyamataidat? 

Első helyen a csend, sokkal többet van jelen az életemben, mint régen. Ezzel együtt az új lemezre az esetemben death metal fronton kifejezetten nagy impact volt a Rivers of Nihil munkássága, ami üzenetében és lelkületében is nagyon hasonló jellegű. A másik eszméletlen fontos zenei inspiráció a Blood Incantation: ez a Pink Floyd/death metal elegy félelmetesen nagy hatással volt rám, beleértve mindegyik anyagukat, főleg a Hidden History of the Human Race című második lemezt. 2017-ben láttam őket előszőr a Robotban és idén harmadjára Bécsben, óriási. A nem metalos hatások között inkább az életmódváltásomból fakadó működésem emelném ki. Furcsa mód ez olyan labirintusokba vitt, mint a psytrance, a folk, az ambient vagy a techno világa. A lényeg, hogy legyen mélysége.

Ha az Orient Fall-életmű egészét nézzük, számodra mi lenne a közös narratíva?

Ez egy önismereti út, ötünk legkisebb közös többszöröse, az elmúlt 16 év kivonata. Az tény, hogy maga a mondanivaló, a külalak és a vizualitás elsősorban tőlem származik, viszont a dalok megalkotása abszolút közös munka, és talán ez a lényeg. Visszacsatolva picit, azt gondolom, hogy akkor lett volna óriási bűntudatunk, ha pár éve ezt az egész folyamatot ott hagyjuk az útszélén, és nem tettük volna bele ezt az energiát. Első helyen ez tisztelet önmagunk iránt, de természetesen a rajongóink felé is, hogy ezt a történetet keretbe lehessen foglalni. Mi tartoztunk ezekkel a dalokkal a világnak. Ez az EP az Orient Fall eddigi történetének záróakkordja és egyben abszolút csúcsteljesítménye. Itt szeretném kiemelni és méltatni basszusgitárosunkat, Horváth Tamást, akivel ebben az egész folyamatban vállvetve dolgoztunk, hogy végigvigyük a produkciót: első helyen ő felel a kislemez hangzásáért is, amin rengeteget dolgozott, és amiért baromi hálásak vagyunk neki. Nem véletlen vágott bele ebbe a szakmába és dolgozik most már egyre több zenekarral itthon Modus Recording fedőnév alatt. 

A szövegekre mennyire volt ráhatása a többieknek?

A szövegeket száz százalékban én írtam, nem azért, mert ne kaptak volna teret a többiek, de valahogy sosem merült fel ez kérdés. Én egy elég expresszív ember vagyok, és a srácok részéről mindig bizalom övezte azt a gondolatiságot, amit el tudok mesélni. Egy zenekar érvényes létezéséhez esszenciális az, hogy legyen egy történet, amit el tud mondani, valami, ami érvényesen kifejeződik a produkción keresztül. Az én megélésem szerint elég sok az olyan zenekar, amiből ez hiányzik, és nem látok mögötte se gondolatot, se érzést. Itt nem arról van szó, hogy feltétlen valami nagyon mély filozófiát kellene közvetíteni vagy ki kellene állni valami mellett, csak azt szeretem, ha organikusan, magukból a zenészekből száll át valami a zenei produktumba. Ha ezt se a dalszerzésben, se a szövegvilágban, se az arculatban nem érem tetten, az előtt mindig értetlenül állok, és nem tudok vele együtt rezonálni. Nekem az organikus, autentikus megnyilvánulások tetszenek, műfajtól függetlenül. Úgy érzem, ez az Orient Fallnak mindig stabilan megvolt.

Ha már kitekintettünk egy picit, miként látod ma a hazai színteret? 

Amikor belekerültem ebbe a körforgásba, még a kultiplexes időkben, tényleg elképesztően sok ember járt le bulikra, döbbenetesen sok. Mostanában már ezt nem érzékelem. Nem érzem, hogy napjainkban népszerű lenne a metal zene, nem érzem, hogy lélegezne ez a színtér, hogy gyűlne az utánpótlás. Pont ellenkezőleg. Nekem picit komikus élményeim is vannak a színtér önsorsrontó mivoltával kapcsolatban, így nekem szűkké is vált emiatt. Ez nem azt jelenti, hogy tagadnám, semmi ilyesmiről nincs szó. Ugyanúgy imádom a metal zenét, mindig is részem lesz ez, csak jó tapasztalni más színeket, és mindenkit arra sarkallok, hogy fedezze fel a világot, és inkább nyissunk, mint zárjunk. 

Mindennek fényében mai fejjel megcsinálnád újra a zenekart?

Persze. Nekem ez az életem volt, a szívem ebben dobogott, és nem csak az Orient Fallról beszélek, hanem a metalról mint életérzésről, a színtérről. Szerintem pontosan tudjátok, miről van szó. Annak idején minden pillanatom ekörül forgott, onnantól, hogy gyerekfejjel belekerültem a körforgásba. Ezáltal tartoztam valahová, és az identitásomnak egy olyan elementáris része maga a metal, mint fenomén, amiért rettenetesen hálás vagyok, és nem kérdés, hogy az Orient Fallt ugyanúgy végigcsinálnám. Bizonyos dolgokat, főként szervezési szempontból máshogy: ma már szakmailag, zeneileg is sokkal képzettebb vagyok. És azért kíváncsi lennék egy alternatív valóságra, ha mondjuk 10 évvel ezelőtt hasonló tudással rendelkeznék, mint ma, vagy ha mondjuk Londonban élünk, kezünkben ezzel a friss anyaggal, máshogy alakultak volna-e a dolgok? Ez most egy ilyen mese. Méltó a búcsú. Köszönöm nektek. Hálás vagyok. Találkozzunk utoljára október 17-én az A38 gyomrában!