Metallica: Through the Never

Színpadon a Metallica

Persze a rossz előérzettől függetlenül tömegeket érdekelt a film, hogy is ne érdekelt volnak. Egyrészt mindenki kíváncsi volt, milyen sémát fog követni. Zenészeket vagy csak szimplán zenét a középpontba állító játékfilm azért elég sok volt a történelemben, az A Hard Day’s Night, a The Wall vagy a Moonwalker említése talán elég is, de metalzenekarokról eddig még nem igazán készült ilyesmi, inkább csak magáról a jelenségről, lásd a Rock Start vagy a Tenacious D mozit. Másrészt old school Metallica fanból elég sok van, akik akkor is megnéznék az alkotást, ha hereszorítóban kell végigülniük. A képkockákon látható stadionra feszített gigantikus „Thank You, Fans!” felirat is arról tanúskodik, hogy a Through the Never elsősorban a rajongókat célozza meg, a filmet megtekintve pedig azt kell mondjuk, hogy ők bizony jól is jártak. Megkapták minden idők leglátványosabb Metallica koncertfelvételét, nagyon durva díszletekkel és látvánnyal, valamint korrektül előadott, pazarul kikevert és hibátlanul kiválasztott dalokból összeállított szettel. Azok is (viszonylag) jó lóra tesznek, akik 3D kipróbálása céljából ülnek be a filmre, hiszen itt egy hagyományos filmhez képest tényleg a klasszikus eszközök (történetvezetés, hangulat) alkalmazása nélkül, csak a látványra hagyatkozva kellett valahogy berántani a nézőt. És ezen a téren Through The Never sikert ért el, hiszen a jelenleg celluloidon elérhető „legélethűbb” koncertélményt nyújtja. Persze nyilván nem érezzük minden pillanatban úgy, hogy ott vagyunk a bulin, és itt is túl gyorsan hozzá lehet szokni a térhatáshoz, de az egy-két jó pillanatban belógó metalvilla azért mindig át tudja verni a nézőt (aki egy pillanatra még Chino Mindenholottlévőt is az egyik képkockára hallucinálhatja), meg azon is érdemes elgondolkodni, mennyivel olcsóbb egy mozijegy, mint egy ülőhelyre szóló, ennélfogva mérsékelt élményt nyújtó belépő egy hasonló kaliberű zenekar koncertjére. Az egyetlen probléma a dolog ezen részével, hogy közönség tekintetében ez bizony egy szar Metallica buli, ha a film sztoriszálában megismert egy-két arc beszabadult volna, az azért jót tett volna a hangulatnak.

A rendezői székben Antal Nimród

Magyar nézők számára a Metallicához hasonló mézesmadzag lehetett Antal Nimród neve is (jelen sorok írója is köztük van), aki az elmúlt évtized egyik legjobb magyar filmjével, a Kontrollal katapultálta magát Hollywoodba, ahol azóta is a b-kategória prémium ligájában lubickol. Persze a magyar származású szakember szerződtetése még önmagában nem jelentett garanciát a minőségre, inkább csak az „akár még jó is lehet” minősítésre. Azt azonnal el kell mondani, hogy annak dacára, hogy a rendező ezúttal (a Kontrollhoz hasonlóan) a forgatókönyv elkészítésében is részt vett, ez a film nem lesz az Antal Nimród filmográfia dísze, pusztán azért, mert a sok koncertfelvétel miatt teljesen jellegtelen, bárki más is csinálhatta volna. Aki alapból szereti Nimród bevett filmes eszközeit (szürreális képek, „öncélú” paráztatás, kafa akciójelenetek), az ezekben maximum a mennyiségük miatt fog csalódni, szkript terén viszont ne várjunk csodát: azzal, hogy a teljes Metallica beleszólhatott a sztoriszálba, végül egy végletekig lebutított, logikátlan és idegesítő történetet kaptunk. Ha pedig a potenciális néző a Kontrollnál is azt érezte, hogy azért lett olyan, amilyen, mert Antal Nimród meg akarta győzni a tengerentúli producereket arról, hogy sokféle műfajt tud rendezni, annak eszébe ne jusson megnézni a filmet, hacsak nem óriási metallicabuzi, mert a Through the Never játékfilmes részében a tech-demó hangulat olyan szinten uralkodik, hogy ehhez képest a Transformers sorozat kortárs sci-fi klasszikus.

A főszerepben… ez meg ki, és miért csinálja, amit csinál?

A leginkább a Lawless sánta szeszfőzőjeként ismert Dane DeHaan olyan a kissé terhelt Metallica road szerepében, mint egy bélférges, de azért tökös terminátor, a látványvilág némi gagyi CGI-tól eltekintve ötletes és szemkápráztató, mégsem mondhatjuk nyugodt szívvel a Through The Never játékfilmes szálára azt, hogy jó, egész egyszerűen azért, mert ahogy maga a film nem film, hanem egy nagyra nőtt videoklip, úgy a történet meg egy óriási blöff, aminek kizárólag annyi a célja, hogy érdekesebbé tegye a „koncertezik a Metallica” koncepciót. A legrosszabb az egészben, hogy annyi mindent lehetett volna kezdeni az ötletekkel: a jeleneteknek lehetett volna sokkal szorosabb kapcsolata is az alattuk szóló dalokkal (a főgonosz megjelenésekor valószínűleg a teremben mindenki, aki ismerte a Metallicát, a Four Horsemenre rímelő, gigantikus finálét vizionált), mutathatták volna harminc százalékkal ritkábban Hammett-éket, vagy csak szánhattak volna több időt arra, hogy kezdjenek valamit az amúgy ígéretesen és értelmesen induló „történettel”. Bár talán így is csak a legkínosabb agyatlanságokat lehetett volna elkerülni, Hetfield undorítóan magabiztos áltrve-ságát pedig biztosan nem (kedves James, ha alapból nincs szükségetek a színpadra felcipelt rengeteg szemétre, akkor minek hoztátok el őket egyáltalán a koncertre?), és az is bebizonyosodott, hogy egy Ponyvaregényből átemelt elem mennyire ciki és idegesítő tud lenni saját kontextusán kívül. Összességében tehát, még ha a koncertrészekre szép pontszámot is adunk, a „sztoriszál” jutalma maximum egy bánatos nulla  lehetne, egész egyszerűen azért, mert négy sornyi párbeszédből nem lesz dráma, egy jókor és jó ívben eldobott tégla pedig önmagában nem fog szimpatikussá tenni egy még egydimenziósnak is nehezen nevezhető karaktert. Ami viszont mindenképp Antal Nimród érdeme, hogy lényegében (bár akaratlanul) újraértelmezte a némafilm műfaját, csak itt a zongorabetétek helyett metalhimnuszok gondoskodnak a zenei aláfestésről. Ki tudja, ha a The Artist elnyerhette az Akadémia kegyeit, akkor talán a Metallica rendhagyó koncertfilmje is kiérdemli, hogy modern klasszikusnak kijáró tiszteletből jelöljék a legjobb film kategóriájában. Bár azért reméljük, hogy nem így lesz, már csak az hiányozna, hogy meg is nyerje.