2010. június 29.
A képregényadaptációk már nem egyszer kerültek célkeresztbe nálam, és most sincs ez másképp, hiszen amíg Hollywood a hanyatlás folytatásokkal és újragondolásokkal kikövezett útjával kacsintgat, addig a sznobok által mindig is lenézett, ám örök geek-kedvenc műfajban mintha minőségi fellendülés lenne megfigyelhető. Az egy dolog, hogy az egész nyári blockbuster-szezon az Iron Man 2 huszáros nyitányával kezdett, és ott vannak a közeljövő legvártabb filmjei közt is (Jonah Hex, Scott Pilgrim, Green Lantern, Captain America, stb.), de a Kick-Ass egy duplacsavarral úgy vált sokaknál az év eddigi legnagyobb kedvencévé, hogy egy képregényadaptáció a képregényekről.
Ahogy a Wanted esetében, úgy itt is egy Mark Millar alappal rendelkező filmről beszélünk, Millar elég rendhagyó írónak számít a képregény műfaján belül, pl. ő közelítette meg kommunista szemszögből a Supermant, és crossoverekkel, modernizálásokkal teli klasszikusabb munkáiból is kitűnik, hogy tudása nem pusztán lexikális, hanem érti is a műfajt, amiben alkot. Ennek a tudásnak a nyomát sokszorosan magán hordozza a Kick-Ass, ami úgy foglalkozik a képregények társadalomra, kultúrára gyakorolt hatásaival, hogy közben magán hordozza azok fontosabb jellemzőit. Van itt átlagos, lúzer főhős, szuperképesség, akció, klasszikus főgonosz karakter, de azért az azonosulhatóság kedvéért valódi helyszínek, és mai kor – így aztán nem maradhatnak ki a médiát, internetet érintő kikacsintások sem.
A történetet nem szeretném taglalni, képregénybuzi srác úgy dönt, hogy kedvencei nyomába lép, aztán emiatt sok érdekes figurával találkozik, és bajba is kerül. A lényeg itt maga a felvetés, ami el is hangzik a filmben: százezrek idealizálják ezeket a rajzolt hősöket, mégis elfordítják a fejüket a legkisebb bűnesetnél is. Itt jön Dave karaktere, akit nem foglalkoztatnak olyan dolgok, mint a természetfeletti és a pénz kulcsfontossága a hőssé válásban, roppant egyszerű gondolkodásával rájön arra, hogy ő is hőssé válhat: minden józanságot nélkülöző döntés ez, aminek persze a következményeit is vállalnia kell, mégis ez az abszurd felütés emelte olyan magasra a képregényt, hogy kötelező volt filmet csinálni belőle. Persze egy jó alapötlet is elsikkadhatott volna szórakoztató karakterek nélkül, de az abszurd a szereplők és a jelenetek terén is visszaköszön, és ez szintén a későbbi film erősségévé vált: Nicolas Cage a játékában rejlő állandó hülyüléssel sokat hozzátesz Big Daddy amúgy is remek figurájához, Hit Girl is extrémebbnek tűnik a vásznon, valamint Matthew Vaughn kiváló dinamizmust és változatosságot adott az egész produkciónak. Az ő nevét illik is megjegyezni, már a Torta és a Csillagpor is jó filmek voltak, de amellett, hogy Claudia Schiffer a felesége, ő szállítja majd a következő X-Men filmet is.
A kiváló casting tehát nem csak hagyja működni a karaktereket, de még hozzá is ad az élményhez, és Millar ötletei a vásznon még jobbak, még erőteljesebbek, így volt ez a Wanted esetében is, szinte filmekhez alkot a fazon. Természetesen ahhoz, hogy valami kultfilm legyen, nem elég az, ha abszolút modern felfogással nyúl a popkultúrához, és jók a színészek: ide nagyjelenetek kellenek, vágás, zene, szövegek. Itt jön a képbe a Kill Billt idéző rajzolt rész, a dalválasztások, az Appatow-szerű párbeszédek, egy nagyszerű John Murphy átdolgozás, és egy lélegzetelállító akciójelenet az év legjobb vágásával. Nehéz hibát találni egy olyan filmben, ami gyakorlatilag azzal szórakozik, hogy állandóan magasabbra rakja a lécet, és egyre hangosabban röhögve ugorja azt át. Nyilván bele lehet kötni abba, hogy az akciójelenetek irreálisak, vagy abba, hogy a forgatókönyv kicsit veszt a humorából a vége felé, de itt meg már a látvány és a tempó veszik át a gyeplőt, tanítani lehetne a film ritmusát és váltásait. És ki törődik azzal, hogy egy tizenkét éves lány gyilkol gengsztereket, mikor zseniális lassítások, FPS-kikacsintás (!) színesítik a harcokat, és a végébe se lehet belekötni: a mű egy olyan Batman idézettel zár, ami nem egyszerűen legyint a nyitott befejezésen ciccegőknek, de a kellő geek-faktor esetében automatikusan szívritmuszavart okoz.
A Kick-Ass tehát megmutatta, hogyan is kell csinálni ezt: attól, hogy humorral utalgat az utóbbi évek kulturális trendjére, még nem megy át olcsó paródiába; attól, hogy a történet a klasszikus hollywoodi görbén halad, még lehet kiszámíthatatlan és okozhat infantilis élvezeteket. Annak pedig tényleg csak örülhet a bennünk élő geek, hogy ebben az évben még jön egy másik film is (amire utalt ez a darab is) hasonló koncepcióval, és még több szélsőséges blődséggel. De addig is illik ezt párszor újranézni ezt. Hogy hányszor? Annyiszor, hogy a seggünkön már a hintőpor se segítsen.
