Hellboy: Ördögöt a falra

Ahogy legutóbb A pusztítás magja kapcsán igyekeztem bemutatni, Mike Mignola egy teljesen új világot épített fel annak köszönhetően, hogy saját kontextusából kiszakítva időtlenné tette mindazon kulturális, történelmi és áthagyományozódott szokásokat, szimbólumokat és karaktereket egy újrazárt rendszerben, amelyek tulajdon emberi mivoltunk alapvető létbizonyságát képzik. Ehhez a cselekményvezetésen túl rajzainak sajátos hangulatvilága és színkezelése is nagyban hozzátesz, és lényegében így válik a leginkább megfoghatóvá, hogy Hellboy tulajdon történelmietlensége nem felrúgja a meglévő szabályrendszert, hanem teljesen újrakonstruálja azt. És ennek jelenti újabb lépcsőfokát, egyben részleges kiteljesítőjét az Ördögöt a falra története, hiszen ugyanott vesszük fel a cselekmény fonalát, ahol az előző kötet lerakta azt.

A különbség csupán annyi, hogy Mignola első ízben saját maga felelt ezúttal a történet minden egyes alkotóeleméért: és az, hogy ezúttal John Byrne (már) nem vett részt Hellboy következő kalandjának megírásában, Mike szabadjára is engedhette mindazt, amiben csak ezt követően fog igazán lubickolni – ez pedig nem más, mint a folklór és a néphagyomány közege, aminek alárendeli mindazt a színekben és intertextusokban gazdag közeget, amivel már az előző kötetben is megismerkedhettünk. Számára mindig is izgalmasabb volt a történelem helyett az, amit a népnyelv örökít tovább, elvégre a történelem bármikor hamisítható, míg a folklór életben maradását éppen az a természetes lefolyású, állandó változás biztosítja, amit ő is megragad első teljes egészében saját történetében. Ilyen szempontból pedig az Ördögöt a falra három kötelező körrel kecsegtet: először is nem ártana, ha lezárná A pusztítás magvában elindult Ragna Rok-akciót, másodszor az sem lenne egy utolsó dolog, ha újfent csepegtetne némi előtörténetet és mellékes információkat, hogy teljes kontextusában értelmezhessük újra az első cselekményszálat is, harmadszor pedig legyen a szerep a folklór közegéé, és ebben éledjen újra mindaz a szövevényes mitológiai-történelmi párhuzam, ami Pokolfajzat történeteinek aktualizált időtlenségét biztosítja. Így hát lássuk is ebben a sorrendben mindazt, amit érdemes tudni Anung Un Rama második felbukkanásáról.

*

Apokalipszis két felvonásban: a nácik új terve

Az előző kötetben megismert cselekmény alapján a náci katonáknak egyáltalán nem szegte kedvét Hellboy beavatkozása, mi több: egy másik régi, elvarratlan szálat hívnak segítségül ahhoz, hogy minél előbb bekövetkezhessen a világvége. Az új eseménysorozat detektívszála egy eltűnt koporsóval veszi kezdetét, ami már a történet kezdetén is biztosítja az olvasókat a folklór hatásáról: ugyanis az Ördögöt a falra Vladimir Giurescu képében a vámpírok archetípusára húzza rá mindazt a sokszínű karakterisztikát, amivel az előző kötetben is megismerkedhettünk. Ennek kapcsán kell Hellboynak egyedül utaznia Romániába, ahol a nácik épp az apokalipszis hadseregének megteremtésén ügyködnek, mint később kiderül, egy másik természetfeletti hatalom közbenjárásával. Az előző cikkben igyekeztem fenntartani a filmadaptációval való párhuzamot, ezt pedig most sem kerülhetem meg, hiszen ahogy már akkor is mondtam, az első film gyakorlatilag az első két könyv cselekményét vette alapul, azon belül pedig különösképp a Ragna Rok-sztorit emelte a középpontba: azt, hogy Hellboy Anung Un Ramaként megszülhesse saját magát a káoszban, ezáltal elhozva a világvégét és a Föld pusztulását, valamint a sárkány, Ogdru Jahad ébredését. És ha azt vesszük, a film lényegében csak az előbbi jelenet önkontrollját, valamint az új ügynök, Sidney érkezését helyezte fókuszba, utóbbit a képregényhez mérten túlzottan is, hiszen a csapat friss tagja éppen hogy felteheti a filmben egy randi kontextusában elhangzó kérdéseit, máris a holtak sorát gyarapítja egy nem várt rajtaütés következtében, ezáltal is nyitva hagyva a román akció rá és Lizre eső részét, aki tűzcsináló képességének aktiválódásától újfent sokkot kapott. Mindeközben Abe is megkapta a saját feladatát, ám feltehetően ő is kudarcot vallott: egyelőre nem tudjuk, mi lett a sorsa, tehát a Ragna Rok-akcióból egyedül annyi zajlik le a szemünk előtt, hogy eleinte úgy tűnt, Hellboy valóban szembenéz azzal, amiért megszületett, ám saját akarata ha ezt a kontextust fel is oldotta, a bevetés következményei mégis több lezáratlan szálat hagytak maguk után.

Retrospektív: Raszputyin története

Az előző kötethez képest kevésbé látunk bele Hellboy belső kérdésfeltevéseire és identitására: ha úgy tetszik, ez a kiadvány ilyen formán nem róla, hanem Raszputyinról és magáról a tervről szól, amiben hősünk jóformán csak eszköz, egészen saját lázadásáig és felszabadulásáig. Mindeközben Grigorijról szinte mindent megtudunk, már amit ő is tud saját magáról, valamint Ilsával való kapcsolata is teljesen más, komolyabb és komorabb, egyben áldozatkészebb színezetet kap, mint ahogy azt a filmváltozatban tapasztalhattuk. Az ottani romantikát ugyanis tartás és fegyelem váltja fel a képregény hasábjain, amit Raszputyin váratlan jelenése old fel. Saját eredettörténetét (amely a mesélés jóvoltából keretes szerkezetre tesz szert) úgy tudjuk meg, hogy mindezt annak az Ilsának meséli egy séta alkalmával, akinek ezúton kínálja fel a halhatatlanságot: ez a szál ismét a folytatásra lesz hagyva, ám tudjuk róla, hogy emberi mivoltában életét vesztette, mintegy felajánlva saját magát és életét hőn szeretett mesterének. Amíg kettejük diskurzusa egyszerre kalandozik el a világháborúban való megismerkedésükre, valamint Raszputyin korokon átívelő múltjára – hiszen a Hellboy-képregényeknek így is az az egyik legnagyobb erőssége, hogy az időtlenségen felülkerekedve is aktualizált minden eseménye –, addig vagy a többi náci tiszt kicsinyes, ám hangsúlyos viaskodását láthatjuk, vagy Hellboy végeláthatatlannak tűnő küzdelmét Vladimirral, valamint az ő történetével, ugyanis ahogy korábban is említettem, a vámpírtörténetek archetípusa módszeres ráncfelvarráson esett át az alábbi eseménysorozatban.

A csirkelábon forgó ház: folklórba ágyazva

Ugyanis amíg Raszputyin eredettörténete teljesen a szláv mesékbe lett ágyazva Baba-Jaga, más néven a Vasorrú Bába bevonásával és baljós jelenlétével, addig a szinte kötelező érvényű irodalmi intertextusok (Ilsa Blake-et szaval, a madarak pedig Shakespeare Macbeth-jét idézik) mellett a vámpírkultusz is megkapja a maga beágyazódását egyfelől annak teljes ikonográfiai leképződésében, másfelől kulturális időtlenségében, hiszen Mignola előszeretettel tesz utalásokat a Nosferatura is a koporsó fókuszával, valamint a pestis közelgő jelenlétével. Mindemellett, hogy egy vágásban Vlad Tepes képe is megjelenik, a vámpírtörténet a sötétség megragadásával egészen a görög mitológiáig nyúl vissza, a történet aktuális nemezisét, Vladimir Giurescut pedig egyenesen Hekatétől, az éj királynőjétől eredezteti. Természetesen ez a sokszínűség nem csupán a különböző mitológiák összevonásakor, hanem képi- és színhasználati szinten is állandósul (részint ezzel is utalva a Nosferatu utólag színezett kópiájára és annak árnyalataira), és ahogy az előző kötetben a békák voltak a vész hírnökei, úgy ezúttal ez a feladat a madarakra hárul, akik valójában a thesszáliai boszorkányok, természetesen Hekaté szolgálatában. Mignola ezzel kapcsolatban is ügyelt a részletekre Médeia egyszeri, csak említés szintjén való bevonásával, aki madárként átsuhan az egyik legfeszültebb képkockán, valamint Hellboy második küzdelmében lényegében egy seregszemle keretein belül egyetlen képkockába sűrítve megjelennek a görög mitológiában hozzá hasonuló állati jelképek is: a kígyó, a farkas és a bagoly. Az ilyen kis apró utalásokkal érzékelteti Mignola a leginkább, hogy a Hellboy nem puszta keveréke tulajdon kultúránknak, hanem egy gondos újraszervezése és új fókuszpontokban gazdag szabályrendszere mindannak, amit magunkénak tudhatunk. Emellett persze az erdélyi közegből adódóan Báthory Erzsébet egyik kínzóeszköze is említést kap (átsegítve Ilsát a túlvilágra), valamint új értelmet nyer Raszputyin túlvilági nyughelye is, hiszen ennek alapjául (Thorhoz hasonlóan) az ógermán mitológia Yggdrasilja szolgál, ahol Baba-Jaga várja őt vissza váratlan halálát követően. Raszputyin azonban nem akar megnyugvásra lelni: istenné akarja kinőni magát, ha már náci alattvalói tulajdon gőgjüknek és kicsinyességüknek estek áldozatul. A folklór azonban megjelenik Hellboy átalakulása előtt is, hiszen a szláv mesékhez hasonlóan őt is a hármas úthoz kötözik ki, hogy ott sújthasson le rá a végzete. És ahogy az előző kötetben megszokhattuk az alkimista felhangokat, úgy ezúttal ez koncentráltan, egyetlen, a következő kötetben kiteljesedő szálon mutatkozott meg, mégpedig a “középkori lombikbébi”, a Paracelsus által megalkotott homunkulusz megjelenésével, akinek jelenléte önmagában is szimbolikus, hiszen Hellboy előre elrendelt kiteljesedése egyet jelent a filozófiai érvelésben megjelenő homunkulusz-paradoxonnal.

**

És ahogy a miniszéria teljes tartalmáról, azaz cselekményéről és rajzairól is Mike Mignola gondoskodott, úgy a színezést ezúttal már James Sinclair jegyezte, aki nemcsak átvette az előző kötetben Chiarello és Hollingsworth által megkezdett karakter és színhasználat közötti megfeleltetést, hanem azt saját szájíze szerint alá is rendelte olyan jellegzetes tónuskülönbségeknek, melyek (hasonlóan a fekete-fehér filmek retusálással színesítő eljárásaihoz) megkülönböztetik egymástól az egyes jelenetek hevületét. A kötetben három szín dominál: az éjszakát Raszputyin jeleníti meg a kékkel és a barnával, a mérget és a gyűlöletet Hekaté zöld árnyalatai érzékeltetik, míg Hellboy noirba hajló vörös-fekete ábrázolása mindvégig állandó, biztos pontja marad az eseményeknek. Mindemellett a kiadvány tökéletesen folytatja az előző kötet kompozíciós hagyományait is: a különbség az epizódok megjelenése lett, ami mintegy filmszerű vágástechnikaként mutat olyan képsorokat, amelyek narratíva nélkül szerveződnek láncolatba. Ilyen például az első fejezetben látható viaszmúzeumbeli halál, ahol több olyan kép jelenik meg egymás mellett, melyek egyértelműsítik az olvasóval a vámpírkapcsolat meglétét. A szövegszintű kis utalások így képileg is teljes mértékben leképződnek, hogy a korábban megtapasztalt ikonográfiai gyakorlatról ne is beszéljünk: Hekaté egyszerre képviseli a görög kultúra robosztus, szoborszerű háttereit és a Hellboyjal folytatott diskurzusaiban keleti ördögképek cikáznak mögötte, míg a sötétség újfent választékos ábrázolásra talál, köszönhetően mindannak a folklór kincsnek, ami immáron nemhogy egyenrangú mitológiával és történelemmel, hanem magába is zárja mindazt, amit az előző kötet még nem mert ilyen formán kiegyengetni.

Összegzés

Az Ördögöt a falra Mignola valódi kiteljesedésének kötete: egy nagyszabású és impozáns munka, amely nemcsak egyenes folytatása mind minőségileg, mind gyakorlati szempontból A pusztulás magjának, hanem kiteljesítője is annak, hiszen cselekményében és hangulatában, valamint sokszínű összetettségében annyira összefüggő a két kötet tartalma, hogy lényegi szétválaszthatatlanságuk biztosította Hellboynak azt az ismertséget és fennmaradást, amely lehetővé tette a Cartaphilus általi hazai kiadást is. Elődjéhez hasonlóan pedig ismét megérkezett a várva-várt és jól megérdemelt Eisner-díj: Mignola legjobb művész-szerzőségét pedig aligha vitathatta volna el bárki is. Ezt bizonyítja Alan Moore előszava, valamint mindaz az intertextusokban és hagyományi átfedésekben lubickoló miliő, amit a Hellboy világában teremtett meg.

A kötetet köszönjük a Cartaphilus Kiadónak.