Hellboy: A pusztítás magja

Ugyanis Hellboy univerzuma épp sokrétűségéből nyeri markáns karakterét, és ezt Mignola is pontosan tudta: nem is véletlen, hogy az egyes cselekmények, amelyek minisorozatait a Cartaphilus most rendezett kötetek formájában bocsátja az érdeklődők elé, lényegében abból nyerik önállóságukat a folytonosság élménye mellett, hogy az egyes szerkezeti és történelmi paraméterek milyen arányban jelennek meg az adott füzetekben, jelen esetben pedig kötetekben. Mignola ugyanis visszanyúl ahhoz az okkultizmushoz, amit még a szimbolizmus fedezett fel újra magának, és ami a továbbiakban állandó témává tette az alkimista kutatások újbóli felfedezését. Annak is oka van, hogy a századforduló viharos éveit épp ez az átmenet fedte le, és az egyes kutatási (?) eredményeket (?) persze senki sem akarta, vagy merte komolyan venni, ám egészen a második világháborúig mégis rendre felbukkantak olyan, mai szemmel történelmileg is datálható csoportosulások vagy társaságok, amelyek elszántan kerestek természetfeletti megoldást a háború eldöntésére. És függetlenül attól, hogy ezzel párhuzamosan filológiai, kémiatörténeti feltárások is éppúgy foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel (a hazai adatokat ugyanebben az időben Szathmáry László gyűjtötte össze, igaz, nem épp a legprecízebb módon), mégis a titokzatosság és a miszticizmus volt az, ami mozgatórugója tudott lenni a további vizsgálatoknak, és ezt a miliőt veszi alapul Mignola és Byrne is azzal, hogy A pusztítás magjában épp annyira mutatja be Hellboy eredettörténetét, amennyire az egyes narratív láncolatokon és cselekménybonyolításokon keresztül meg is alkotja a képregény közegének határait.

*

Ehhez a modern kor visszatekintő erejét hívja segítségül, amely szellemében az okkult közeget egyfelől a detektívregények kimért következetességével, a steampunk alapvető kortévesztésével, a lovecrafti romantikával, valamint a középkori regények szerkezeti felépítésével, példázatosságával és folklór motívumaival értelmezi újra, a következőkben pedig erre szeretnék kitérni abban a szellemiségben, hogy a kötet cselekményének fordulópontjait meghagyjam az olvasóknak.

A feddhetetlen nyomozó: paranormális detektívtörténet

Hellboy nem csupán nagy ballonkabátja miatt nyomozó: ahogy a 2004-es filmben is (amely cselekménye erre a kötetre, valamint az ezt követő Ördögöt a falra c. kiadványra megy vissza), úgy itt is annak köszönheti földi életét, hogy a náciknak dolgozó „vén varázsló”, Raszputyin áthozta őt egy másik dimenzióból, hogy egymaga elhozza a világvégét, a Ragna Rokot. Az emberek kimenekítik (bár a képregényből nem tudjuk meg, hogyan), és így a Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal veszi gondjaiba, amelynek munkatársa is lesz. Belső monológjaiban nem csupán saját eredettörténetét ismerhetjük meg, hanem célirányos, kimért és határozott világképét is, amit olykor fekete humorral, olykor szarkazmussal elegyít. Ennek értelmében a filmben tapasztalt érzelmi szál sem jellemzi karakterét: bár Liz Sherman szintén a hivatal ügynöke, és valóban képes a tűzgyújtásra, közöttük még sincs több munkatársi kapcsolatnál, Abe Sapien pedig intellektusával kompenzálja Hellboy szigorú tartását és hirtelen dühét. Ők hárman alkotják a hivatal leghatásosabb egységét, és A pusztítás magjában is közösen küzdenek Raszputyin, valamint az ő teremtményei ellen: az egyes küzdelmek többsége azonban Hellboy identitására irányulnak, mivel nemezise és érdemi atyja többször is el akarja bizonytalanítani azzal kapcsolatban, melyik oldalon kéne állnia. Az alábbi kérdéskör többnyire küzdelemben zajló dialógusokban kerekedik ki, ám az egyes álcák és fordulatok leleplezése mégis Pokolfajzatnak jut ki.

A technika ördöge: varázslat és modernség kettőssége

A steampunk leleménye főképp a nácik ábrázolásában teljesedik ki, akik (feltehetően épp máig vitatott titkos kutatásaik és kísérleteik értelmében) érzékelhető technológiai fölényüket hajlandók alárendelni Raszputyinnak, aki lényegében egyszerre kapcsolattartója és földi kiterjesztője annak az erősen lovecrafti istenségnek, amely elhozhatja a világ megsemmisülését. A képregény harmadik negyedében külön hangsúlyt is kap ez az ellentmondásos, ám egymást kiegészítő kapcsolat, amelyből kirajzolódik, hogy a hét fenevad halhatatlan őrzője lényegében le is nézi a németeket, mi több, eszközként használta őket ahhoz, hogy áthívhassa a még ifjú Pokolfajzatot, a világvége kulcsát. Szerencsére ez a kettősség az ábrázolásban is leképződik, hiszen amíg a németeket többnyire robotikus formák és szögletesebb vonalvezetésű, fémes felületek jellemzik környezeti szinten, addig Raszputyinhoz kivétel nélkül mindig polipszerű, cthulhuista csápok állnak közelebb, amit Sadu-Hem étvágya és megjelenése csúcsosít ki: a film őt jelölte ki az orosz „belső istenének”, akit magában hordoz. Emellett a díszletek kavargásában felbukkannak azték, középkori katolikus, keleti és ógörög berendezések és fragmentumok is, amelyek kivétel nélkül ikonográfiai töltettel bírnak: mind ugyanazt jelöli, a véget és az azzal szemben való küzdelmet. Ez az időtlenség valahol lefedi Raszputyin korokon átívelő bölcsességét és misztériumát is: azt, hogy olyan erőket képes mozgatni, amelyekről másnak fogalma sem lehet. Ezért is érdekes és értékes az egyes képregények közé beszúrt hivatali akta, amely jelentésében seregszemlét tartott a nácik Hellboyt megidéző műveletéről: az orosz ismeretlen férfiként van feltüntetve, személyazonosságát egyedül Pokolfajzat ismeri fel, ő is csak tulajdon szembetalálkozásuk után, betartva a detektívregények fordulatokra vonatkozó szabályszerűségeit.

Néphagyomány és parafrázis: szörnyábrázolás a képregényben

A történelmi tradíciók összefolyásával szemben azonban a szörnyek megjelenése jóval konzervatívabb alapokat követ, hiszen (és ez is általánosságban elmondható Mignola írótechnikájáról, fantáziájáról, ami a későbbi számokban egyedül rá hárult) az egyes történeteket mozgató szörnyek mikor épp nem a lovecrafti hagyatékból táplálkoznak, akkor a néphagyományból, a folklórból kerülnek elő, mégpedig úgy, hogy az egyszerre értelmezhető bibliai parafrázisként és kiterjesztett kollázsként is arra vonatkozóan, hogy mennyire esendő az ember. Ezért is talán a legszerencsésebb választás, hogy A pusztítás magjában a béka motívuma kerül középponti szerepbe: legyen szó az egyes cselekménybeli fordulatokról, vagy a legkeményebb küzdelmekről, esetleg a beszúrt példázatosságról, a mögötte álló mítoszok és hátsó jelentéstartalmak teljesen rányomják bélyegüket a képregény hangulatára. És épp ez a képzettársítás biztosítja azt is, hogy a misztikus hangulat még erősebben dominálhasson a küzdelemben: mert ahogy Hellboy sem tudja, pontosan mivel is néz szembe, azzal pontosan tisztában van, hogy mindenképp felül kell kerekednie ellenfelén, amit nevelőapjának általuk okozott halála csak még inkább felerősít. És ezért is szerencsés azon ábrázolás, hogy legyen szó a képregény bármely szempontú vizsgálatáról, a békák, és úgy általában az ellenségként felmerülő szörnyek mellett azért nem lehet elmenni, mert tulajdon emberi világnézetünknek is szerves részeit képzik: a békáktól való félelem pedig együtt jár a rontással, így  ez a hangulat is maradéktalanul leképződik az egyes képkockákon. Elvégre ahogy a képregényben található, frappánsan beillesztett afrikai mese is sugallja, a békák (több hasonló állathoz hasonlóan) a végzet hírnökei, ami szintén összefüggésben áll azzal az apokaliptikus vízióval, ami alapvetően Hellboy földi szükségességét jelzi mindkét oldal szempontjából.

**

Az írói világ bemutatásán túl pedig mindenképp szót kell szólni a rajzokról is, amelyek alapvetően határozzák meg és fedik le mindazt, amiről Mignola álmodott a Hellboy tervezése közben. A szerző ugyanis olyan rajzokkal és lapmenti kompozíciókkal ábrázolja az egyes történéseket, amelyek maradéktalanul irányítják az olvasó figyelmét, mi több, rá is kényszerítenek bennünket arra, hogy a szemünkkel kiegészítsük a rajzokat. Ez a modern vívmány valahol a noir-ból merít, és ennek szellemében erőteljes kontrasztok, markáns vonalvezetések jellemzik a rajzokat, ám ezen túlmutatva is kiemelkedő hangsúlyt kap a bravúros színhasználat, hiszen annak minimalizmusa szintén kiemeli a figyelemre érdemes fókuszpontokat. Mi több: Chiarello és Hollingsworth szín- és tónuskezelése hangulat és intenzivitás tekintetében is leköveti az egyes cselekményeket. Emellett igen járatos a 15-16. századi illusztrációkban is, ami a korábban elemzett történelmietlen aspektusban csak még inkább felerősíti a kívánt hangulatot, és ezek alkalmi elhelyezései még komolyabb összhatást eredményeznek a kiadás egészére vonatkozva is.

Külön izgalmas az igényesen szerkesztett kötet végén elhelyezett képgyűjtemény, ami további alternatívákat kínál fel olyan alkotóktól, mint Frank Miller, Art Adams vagy Simon Bisley: mindezekből válik érthetővé, hogy a hangulatot mindenki képes magáénak érezni, és talán ez bizonyítja legjobban a Hellboy-képregények karakteri erősségét. A kiadás szerencsére nem felejtette el a füzetként megjelent borítókat sem: ezeket minden fejezet belső lapján találhatjuk meg olyan fekete-szürke ábrázolásban, amely alkalmazkodik az előbb említett, hangsúlyos illusztrációkhoz.

Összegzés

A pusztítás magja nem véletlenül érdemelt ki 1995-ben két Eisner-díjat is (legjobb képregény és legjobb szerző), hiszen Mignola úgy tudott beilleszkedni a képregények megkomolyodó tendenciájába, hogy mindeközben saját hangját is megtalálta már az első történetekben, ezzel is biztosítva markáns arculatát és tudatos célirányosságát. És ahogy a kritika elején megjegyeztem, a Hellboy-történetek lényegében az előbb felvázolt összetevők különböző arányaival való játéka szerint mutatnak előrehaladást, így az állandó belső mozgás biztosítja ennek a sötét és vészjósló közegnek minden izgalmát, érdekességét és értékét, ami korunk egyik leghangulatosabb hősén áll vagy bukik.

A kötetet köszönjük a Cartaphilus Könyvkiadónak.