Hellboy: A leláncolt koporsó és más mesék

Az előző két Hellboy-kötet, A pusztítás magja és az Ördögöt a falra kritikáiban igyekeztem bemutatni, hogy az író-rajzoló Mignola hogyan találta meg a saját hangját, hogyan tudta felépíteni hősének időtlen világát, ahol mitológia és történelem keresztezi egymást mesével és tényekkel, valamint nem kevés irodalmi intertextussal és karakteresen nyers rajzokkal. A harmadik kiadvány, A leláncolt koporsó és más mesék azonban épp annyira kíván elrugaszkodni az ezt megelőző kötetektől, mint elvarrni azoknak egy-egy elhomályosított szálát, és épp ennek köszönhető az, hogy a gyűjteményes kiadás épp annyira biztosít lehetőséget a laikus ismerkedésre, mint amennyire megalapozza Pokolfajzat további kalandjainak alapvető tónusait.

Ugyanis az itt olvasható hét történet az előző eseménysorozat, az Ördögöt a falra folklórba ágyazottságát veszi alapul, és egyben azzal igyekszik kísérletezni: és függetlenül attól, hogy az alábbi gyűjtemény one-shotjai nincsenek azonos színvonalon, a kiadvány minősége, a történetek egymás mellé illesztése, valamint Mignola saját kommentárjai mégis teljes értékű gyűjteménnyé avanzsálják az igen vaskosra sikeredett kötetet. Ugyanis annyira különböző időpontokban kelteződtek az itt olvasható, többnyire kacérkodó és határfeszegető történetecskék (a kicsinyítőképző természetesen az egyes terjedelmeknek szól, valamint annak, hogy a ‘Leláncolt koporsó eseményei nincsenek közvetlen kapcsolatban egymással), hogy abból új értelmet nyernek az előző két történet erényei, hibái és lezáratlan láncolatai is, hiszen most válik igazán megfoghatóvá, hogy Mignola hogyan is talált rá arra a tökéletes egységre és kidolgozott arculatra, amit a második kötet vetített előre, és ami mostantól válik igazán karakterisztikussá, megbonthatatlanná. Mindebben pedig az segít, hogy az itt olvasható történetek ha nem is egytől-egyig illenek abba az eseménysorozatba, aminek korábban tanúi lehettünk, valahogy mégis képesek hozzátenni a már kialakult Hellboy-képünkhöz, és a továbbiakban ennek lehetőségeit helyezem a kritika középpontjába, elrugaszkodva a kiadványban található sorrendtől.

*

Elvarrandó szálak

Az Ördögöt a falra nem csupán abban mutatott önállósodást, hogy Mignola immáron teljesen maga gondozta hősének történeteit, hanem abban is, hogy merészebben hagyott elvarratlanul olyan eseményszálakat, amelyek fenntartották, mozgatták az olvasók fantáziáját. És ha az alábbi kötet nem is válaszol meg minden kérdést, annyi bizonyos, hogy a legutóbbi kiadvány egyik meghatározó karakterét és egyik legsejtelmesebb jelenetét most új kontextusban ismerhetjük meg. Mignola ugyanis egy orosz népmese felhasználásával teremtett kontextust annak, hogy a Vasorrú Bába, azaz Baba Jaga okkal tartsa ellenségének Hellboyt (annyit talán elárulhatok, hogy nem csupán ezzel a két alkalommal találkoznak, útjaik még később is keresztezik egymást, amire az állatsereglet is utal a történet végén), és ez a kvázi-előzmény teljes megvilágítást biztosít annak a keretes szerkezetnek, amit az előző kötetben a most teljesen mellőzött Raszputyin dialógusa biztosított. Ennél egy fokkal tartalmasabb és meghatározóbb a homunkulusz felélesztése, hiszen ez a szál megkérdőjelezte Liz (és egy kicsit megkavarva Abe) sorsát is, amit Mignola is új szempontból érzékeltet, ugyanis kommentárjában bevallja, hogy eredetileg szerette volna kiírni a tűzcsináló ügynököt a sorozatból, akit végül a Superman rajzolója, Glen Murakami mentett meg. A rész-a-részben cselekmény pedig jóval messzebb vezet, mint ahogy azt eleve sejthettük volna, ugyanis Clark Ashton Smith egy ponyváját, valamint a görög mitológiát és a már megszokott ikonográfiai jeleket felhasználva a szerző tartalmilag és morális kicsengés terén egyáltalán nem várt útra vezeti az olvasót, ami egyszerre Mignola egyik legkomolyabb és legmeghatározóbb “zugtörténetévé” növeszti meg a Bosszús Kolosszust, épp az ő vizuálisan is érzékeltetett felerősödésével összhangban.

Visszatekintés a kezdetekre

Ugyanígy érdemes megemlíteni két olyan történetet, amelyek minden tekintetben azt biztosították, hogy a Hellboy valós sorozattá nőhesse ki magát, ám mindkettő más értelemben tette hozzá ehhez a magáét. A leláncolt koporsó, amely egy angol népmesét vesz alapul, visszakalauzolja Hellboyt oda, ahol földi élete kezdetét vette, és itt szembesül azzal egy szokatlanul delíriumos közegben, ahogy egy halott asszony fiatalkori dühe ördögként jelenik meg, majd láncolja annak szellemét magához, hogy megszülhesse legkedvesebb fiát, a Pokolfajzatot. A történet nem véletlenül lett a kiadvány címadója, ugyanis meghökkentő tartalma és eredetmagyarázata annyira ködös és gótikus, hogy valóság és képzelet egyszerre irányítja az olvasó figyelmét, épp úgy, ahogy ez Mignola világában megszokottá vált. Ennyire meghökkentő iránnyal talán egyik itt található one-shot sem rendelkezik, bár mégis a szerző első teljesen önálló művét, a Szentágost farkasait jelölném ki a gyűjtemény legjobb történetének, ugyanis lezárt szerkezete, tudományos bevezetése és népmesei alapkoncepciójának rétegzettsége már kiváltképp tökéletes formában vetítette elő mindazt, amit az Ördögöt a falra történetcsokra sokkal hosszabban és szerteágazóbban épített fel egy másik közegben. Az ír népmese új megvalósítása egyszerre alkalmazza a detektívregények folyamatos felgöngyölítését és megfigyelését, és ugyanezzel az erővel él a meglepetés lehetőségeivel is, hiszen attól függetlenül, hogy Hellboy és kísérője tudják, mivel néztek szembe, Mignola még így is biztosított számukra épp annyi munkát és akadályt, hogy a végkifejlet egyáltalán ne legyen kiszámítható. A történet pedig azért is fontos, mivel a szerző-rajzoló önállóságán túl valóban ezt tekinthetjük az első olyan biztos alapnak saját munkásságában, amiben már minden karakterisztikus jellemzője helyet kapott a lehető legjobb adagolás mellett, így ha van olyan one-shot, ami közvetlenül nem is kapcsolódik a kötetsorozat eredeti irányához, de vetekszik azok tartalmával, az bizonyosan a Szentágost farkasai.

A kiteljesedés útja

A visszamaradó három mese pedig az előző néggyel szemben nem reflektál akár a sorozat létjogosultságára, akár lezáratlan vagy felelevenítendő részletekre, hanem kellő elánnal és határozottsággal alkalmazzák mindazt, amire szükség van a tökéletes mignolai miliő felépítéséhez. Ha úgy tetszik, ebben láthatjuk a leginkább kiteljesedni azt a fokozatosságot, ami az ide tartozó történetek tükrében teljesedett ki, hiszen a P. Craig Russell által írt előszóban is lelkesen említett A tetem, és az ahhoz írt történetecske, A vascipő egyike a legelső Hellboy-füzeteknek, a Karácsony a föld alatt pedig egy különszám kontextusához illesztett hozzá egy ír népmesét, különösképp ügyelve annak történelmi korára, és az ahhoz csatolható irodalmi kitekintésekre. Ezek közül már A tetemben is találunk jócskán mind bibliai, mind irodalmi parafrázist a kötelező képi ábrázolási sajátosságok és kiutalások mellett, hiszen Hellboy útja kétségkívül értelmezhető egyfajta gótikus és kiforgatott Szent Kristóf-történetnek is a cipelés jegyében, valamint az indító Allingham-idézet (A koboldok) is biztosítja az alaphangulatot, amit Teig O’Kane meséjének újragondolása teljesít ki igazán az előbb ecsetelt közegben. A vascipő ír népmesei kikacsintása a bevezető néprajzi adatok miatt tekinthető igazán érdekesnek, ugyanis egy elég direkt küzdelemről szól az alig pár lapos cselekmény, míg a szintén ír gyökerekkel bíró Karácsony a föld alatt úgy aktualizálja a felhasznált népmesét, hogy mindeközben nem feledkezik meg annak történelmi koráról sem: ennek köszönhető a csalóka hölgyemény költőinek szánt, kakukktojásos azonosító kérdéssora (Don Quijote, Lancelot, Cyrano de Bergerac) is, hogy az újfent szimbolikus tartalmú képi világról ne is beszéljünk.

**

Bár erről is csak annak értelmében lehet igazán beszélni, hogy az alkotói világ már az előző két kötetben kiépült, így az előbbi szemelvények valójában tényleg összekapcsoló funkcióval bírnak, hiszen épp annyira hiányzó láncszemei a folyamatos kiforrásnak, amennyire önmagukban is szórakoztatók, bevezető értékűek annak, akik eddig nem találkoztak volna Hellboyjal. Ezért nem is lehet kérdés, ha időrendben datáljuk a történeteket (1994 és 1997 között, a megjelenést is figyelembe véve), hogy a teljes terjedelmében Mignola által rajzolt oldalakat az előző két kötetből ismert színezők, Sinclair és Hollingsworth fejezték be, ők pedig ezúttal nem Chiarellóval, hanem Dave Stuarttal egészültek ki. A színhasználatot tekintve pedig ugyanaz a színszimbolika figyelhető meg, mint a legutóbbi kötetben is: a hangulati irányítás megnyilvánul minden egyes képkockában és kompozícióban, a szem által kiegészítendő rajzok természetesen most is kiugró színskálát mutatnak fel, Mignolának pedig a karakterrajzokon túl a legnagyobb erőssége még mindig az állatrajzolás. Látszik is, hogy a leginkább a szörnyek tervezését élvezi, hiszen azok folyamatos átalakításuk után is magukon hordozzák azokat a domináns jegyeket, amelyek közel fotorealisztikus arányban mutatják meg a valós állati tulajdonságokat, és talán emiatt kissé valószerűbbnek is tűnnek ezek a karakterek, hogy az epizodikusan beszúrt ikonográfiai motívumokról és kiutalásokról ne is beszéljünk, amelyek még mindig szervezett keretet biztosítanak ennek a rejtélyesen sötét miliőnek.

Összegzés

Egy sokszínű és tartalmas gyűjteményt tisztelhetünk a ‘Leláncolt koporsóban, ami éppúgy nyújthat maradandó kikapcsolódást a laikus érdeklődők számára, mint továbbgondolásokkal tarkított merengést a die-hard rajongóknak. Ugyanis az itt található történetek ha nem is mozdítják láthatóan előre az előző kötet cselekményét, attól még így is képesek voltak előkészíteni azt, hiszen itt mutatkozik meg a legjobban, hogy az első két kötet következetes és folyamatos világépítése hogyan tudott kiteljesedni. És épp emiatt érdemes várni az ősszel érkező negyedik kötetre, ami ismét felveszi a fonalat, és készakarva is egy olyan közeget fog megjeleníteni, amiben már minden adott, kidolgozott, és zseniálisan magával ragadó.

A kötetet köszönjük a Cartaphilus Könyvkiadónak.