2011. május 8.
Műveiben Fante, Hemingway, Miller, Hamsun és Kafka keveredett a hétköznapi melós egykedvűségével, egy író bohém életével, és Los Angeles legmocskosabb titkaival. Hatott rá Dosztojevszkij és Camus is, ő pedig hatott egy tonna zenekarra, és az összes hipsterre, kortársa volt Celine-nek, a második világháborúnak, Kerouacnak és a punk megszületésének is, 2011 egyik legfelkapottabb kábeles sorozata pedig gyakorlatilag róla szól. Nem tanítják, és nem valószínű, hogy valaha is fogják, de nem szabad, hogy Charles Bukowski neve ismeretlen legyen bárki előtt is.
Biztos az egyetem teszi, de az első gondolat, ami eszembe jut Charles Bukowskival kapcsolatban, az mindig az, hogy mégis hogy élhetett ez az ember 74 évet? Gyakorlatilag tinédzserkorától alkoholistának számított (a szó orvosi értelmében, nem úgy, ahogy manapság mindenki használja), és valószínűleg egy belgyógyászati csoda az, hogy nem valamilyen hiánybetegségben halt meg, hanem leukémiában, ráadásul elég idős korában – de elvihette volna a dohányzás, vagy valamilyen nemi betegség is, némelyik elmebajos nőjéről nem is beszélve. Ellenben így lehetőséget kapott az élettől arra, hogy hosszú évtizedeken át alkothasson, több műnemben is kipróbálhassa magát, és hogy úgy halhasson meg, hogy akkor már több, mint egy fél évszázada alkotott. Ennek a maratoni pályának egy apró szegletét gyűjtötte össze a Forró Vízi Zene (Hot Water Music – igen, Raganék innen vették a nevet).
Ez a vén piás az irodalom mindhárom tengerén megfordult, és bár a számokból úgy tűnhet, hogy a lírát szerette a legjobban, de epikája volt a legerősebb, az, hogy csupán hat könyvet írt, csak azért nem kár, mert közben nagy ütemben termelt novellákat is, amelyekből számos gyűjtés jelent meg, és jelenik meg még mostanság is. ’83-ban a Forró Vízi Zene egyike volt annak a három válogatásnak, ami a Semmitől délre (South of No North) utáni történeteit gyűjtötte egybe, és a Tales of Ordinary Madness-szel, valamint a Most Beautiful in Woman in Townnal alkotott trióból ez áll a legközelebb Bukowski alapstílusához, és ahhoz, ami rányomta a bélyegét az életművére. Ilyen szempontból pedig kulcsfontosságú kiadvány, mivel a novelláskötetek előnyeit (nem tömény, gyorsan végez az ember egy-egy sztorival) élvezve ez mutatja be legjobban a legendás írót. Ha valaki a novellákkal gimiben végzett, akkor sejtéseim szerint a kötelezők közt Móricz munkái voltak az utolsók, és ha valaki ilyen tapasztalatokkal bír a műfaj területén, akkor borzasztóan szokatlan lesz Bukowski stílusa. Hogy miért? Mit is tanultunk középsuliban, mi van a novella végén legtöbbször? No itt, az a csoda, ha valami csattanó-féleség odakeveredik a történetek végére, de a kötet 80-90%-ában se tanulság, se fordulat nincsen. Egyszerű hangulatlenyomatok, apró, kifejtett ötletek, szereplők szájába adott saját gondolatok, pillanatképek ezek, amelyekből szinte sugárzik, hogy mennyire kötetlenül írták őket, milyen erőlködés nélkül – emiatt aztán a téma is ritkán tér el az írás, nők, ivás lóverseny eseménykörétől.
Ami miatt mégsem telepi képeslapok a pároldalas művek, az Bukowski sajátos, önironikus humora és abszurd dialógusai, helyzetei: gondolok itt az Egy jó nő csontváz-csapossal bolondított kocsmaromantikájára, a Megcsókoltad Lillyt pisztolypárbajára, vagy az 500 kiló kegyetlenül vicces soraira. Hogy mi a titka? Valahol ez a humor, és a nyers, faragatlan stílus, ami azt a benyomást kelti, hogy mindig azt írja le, ami egyből az eszébe jut. A Hazafutásban van egy „jelenet”, mikor Jimmy nagyon szopatni akar, egy lány viszont nagyon nincs benne, erre ájultra veri a csajt, a főhős pedig megjegyzi „lehet, hogy bevonszolom a kukák mögé, és megdugom, ha már Jimmy elhajtott”. Ebben a történetben kivételesen nem az ő személyiségével bír a narrátor, de ettől függetlenül pontosan tudja, hogy egy adott karakter mit tenne, és le is írja – profán, vulgáris, de minden pillanatában igazi. És ez Bukowski igazi titka: ha önmaga, akkor tényleg önmaga, ha más, akkor tényleg más.
Roppantul örülök annak, hogy Bukowski ennyire felkapott lett, bár kicsit fura arra gondolni, hogy szinte kivétel nélkül olyanok olvassák (lássuk be: igazi hipsterkedvenc lett), akik távolról sem tudják átérezni, átélni a történeteit, de ha csak a hozzá hasonlókat tudta volna szórakoztatni az írásaival, akkor valószínűleg sosem beszélünk róla. Az pedig még jobb, hogy a Cartaphilus pár éve úgy döntött, hogy az életmű megér egy keményfedeles, tematikus borítóval bíró újrakiadást, ráadásul Pritz Péter fordítása is kiváló (én anno a novellásköteteit nagyrészt eredeti nyelven olvastam), szóval semmi akadálya annak, hogy itthon is kedvenc legyen Henry Charles Bukowski, és legalább annyit mondjon a neve, mint az, hogy Henry Moody.
A kötetet köszönjük a Cartaphilus Könyvkiadónak, és reméljük, hogy minél hamarabb jön a többi ’83-as gyűjtés is.
