2008. február 14.
A Valentin-napon esedékes felhajtás részemről azért különleges, mert imádom nézni, mikor az eleve is túltelített tömegközlekedési eszközökön, valamint az iskolám folyosóin önjelölt barmok rohangálnak szívküldikkel, csokikkal, és minden ajándéknak szánt, ám valójában (jobbára) képmutató és giccses „meglepetéssel” – elvégre egy évben csak egyszer van egy ilyen nap volt szocialista országokon innen és túl, mikor a szerelmes-, valamint a leendő szerelmespároknak lehetőségük adódik kifejezni, hogy mennyire „lávolják”, vagy épp „szercsyzik” egymást. Az ilyen egyének iránti tiszteletem késztet arra, hogy néhány gondolatban megemlékezzek az Anal Cunt nyolcadik nagylemezéről, mely hasonló indíttatásból került felvételre: ám cikkem tárgya a mai napig megosztja a rajongókat abban az értelemben, hogy a polgárpukkasztás mennyiben terjeszthető ki a giccs szapulására.
Első nekifutásra ejtsünk meg egy kis múltidézést, mely rávilágít arra, hogy ez a bostoni – szigorúan önszórakoztató, és provokatív jelentéstartalomhoz kötött – formáció miért érdemelhetett ki mára kultikus státuszt! A legendás (fennköltebb körökben akár dadaista eszköznek is betudható) találomra történő névválasztást követően – mikor egy kalapban a lehető legotrombább kifejezések szerepeltek, és az első kettőt passzolták össze – a srácok egyből felhívták magukra a figyelmet rövid és szókimondó, dalnak csak jóindulattal nevezhető szerzeményeikkel, hiszen már ekkor állandó céltáblájukká vált a bármely nemű kisebbség; az etnikai-, és nemi hovatartozásban másnak bélyegzett egyének és csoportosulások; a média sztárjai; a rock/metal színtér felkapottabb zenészei (Scott Iantől Jamey Jastán át Eric Claptonig szinte mindenki); valamint külön kiemelendő Chris Barnes, a Six Feet Under „énekese”, melynek foganatja egy kisebb összetűzéssé nőtte ki magát az amúgy is sértődős halálhörgő, és az AxCx főnök Seth Putnam között. Ahogy album-albumot, úgy szó-szót követett, hiszen az egyébként számos tagcserén átesett formáció folyamatosan zrikálta újabb és újabb nótáiban a hajdani tagokat, ám a fokozatos tagcserék révén sem számolhatnánk be számottevő muzikális fejlődésről. De egy idő után a zenekar közönsége ezt már nem is várta volna el, hiszen a „megszokott minőség” mégis kötelez.
A lavinát megindítő, némileg szokatlannak tűnő zenei lépés 1997-re datálható, mikor Putnam megalapította a mára szintén kultikus státusznak örvendő Impaled Northern Moonforest nevű akusztikus black metal hordát, mely novellahosszúságú, kliséktől hemzsegő dalcímei-, valamint igencsak puritán zenei eszközeinek révén igen hamar hirhedtté vált; a dolog pikantériája, hogy ugyanazon évben látott napvilágot – elődeihez hasonlóan az Earache Records égisze alatt – a zenekar egyik „legsikeresebbnek” nevezhető felvétele, az I Like It When You Die. Az akusztikus felvételek mellékhatásaként új ereken indulhatottt el a Putnam agyában a hallucinogén anyagoktól sem mentes vérkeringés, így főhősünk kitalálta: mi lenne, ha a következő Anal Cunt lemez minden korábbi kiadvány ellentétét képviselné mind hangszerelését, mind üzenetét tekintve. Így születhetett meg a Picnic Of Love, mely átvitt értelemben kíván hadat üzenni a giccsnek, az emelkedett hangulatú érzelmeknek, és úgy egyáltalán az embernek, mint az evolúció kisiklott, érzelmileg ragaszkodó, és ezt dalban közlő életformájának. A 31 percesre duzzadt felvétel „csak” 11 szerzeménnyel gazdagítja mindennapjainkat, mely az Anal Cunt ismeretében már opuszi hosszúságúnak tekinthető (és tekintendő); noha eredetileg 14-15 dal készült el a koronghoz, – szerencsénkre – mégsem ismerhetjük mindet. Az egy szál akusztikus gitárral rögzített dalokban Putnam szinte végig igyekszik fenntartani az idilli hangvételt magas hangfekvésű, esetenként tudatosan hamis énekdallamaival, ám a vér nem válik vízzé, így kedvenc ordítónk az utolsó néhány percben azért kiereszti a már jól bevált hangszínét.
Elég csak beleolvasni a dalcímekbe: az „I Respect Your Feelings As A Woman And A Human”, az „I Wanna Grow Old With You”, az „I’d Love To Have Your Daughter’s Hand In Marriage”, vagy akár az „I Couldn’t Afford To Buy You A Present (So I Wrote You This Song)” is érzékelteti, hogy itt bizony valaki nem kapta meg a szükséges gyógyszeradagját (bár ez a személy jómagamra is igaz, hiszen képes vagyok írni erről a lemezről), de ugyanez jellemző a vissza-visszatérő „salala”-betétekre, és a kiadvány egész hangulatára. A lemezt követően számos interjú jelent meg okfejtő gyanánt, ám Putnam tudatosan félrevezetett minden érdeklődőt, hiszen több ízben is arról számolt be, hogy emberileg megtalálta a helyes utat. Ez persze nem valósult meg, hiszen az It Just Gets Worse ismét a korábban kitaposott ösvényt képviselte; valamint a lemez ismét az Earache gondozásában jelent meg, hiszen a ‘Picnicet egy underground kiadó, a Conquest Records jegyzi, és a limitált kiadás miatt ma már több, mint £50-ot kell fizetnie annak a leleményes zenehallgatónak, aki ékesíteni kívánja terebélyes gyűjteményét jelen koronggal.
A keménykötésű extrém metal undergroundban még egy hasonló lemez született meg, a Macabre egy EP-jének formájában, mely a Campfire Songs címet viseli, ám az ottani dalok egy-egy sorozatgyilkos emlékét és „munkásságát” elevenítik fel, mintsem fennkölt érzelmeket öntenének dalba, ahogy azt jelen esetben az Anal Cunt tette. Ha korszakalkotónak nem is korszakalkotó, az AxCx munkásságában mindenképp mérföldkő-, és különleges gócpont szerepet tölt be a Picnic Of Love, ami bárkinek okozhat kellemes perceket egy-egy szolidabb kuncogás, vagy szolid mosoly formájában.
