2012. augusztus 14.
Tracklist:
01. Let’s Get Wrecked
02. Bounce Back
03. Late Expectations
04. The Brilliance
05. Broken Pieces
06. Forget How To Live
07. To Be Amazing
08. The Reason Why You Sang
09. Left Alone
10. On Tonight
11. Roll Out The Barrel
Valószínűleg kevesek endorfin termelése válik intenzívebbé, amikor azt olvassák, hogy Jeff Caudill, illetve Michael „Popeye” Vogelsang új zenekart alapított, ami egyrészt méltatlan, hiszen a kaliforniai punktól egészen a második hullámos emoig terjeszkedő Gameface, illetve a millennium előtti poszt-hardcore egyik legfontosabb zenekaraként tündöklő Farside is üde színfoltként díszelgett Narancsvidék korántsem szürke zenei palettáján, másrészt viszont érthető is, mivel zenei örökségük a ’90-es évekhez köthető, hatásaik pedig még ennél is korábbra, egészen a ’70-es évekig nyúlnak vissza - ráadásul elismerés tekintetében egyikük sem került soha az őt megillető helyre.
Jelen lemez szempontjából az utolsó Farside korong, a skatulyákat nehezen tűrő The Monroe Doctrine legalább egy mondat erejéig történő felemlegetése megkerülhetetlen, ugyanis talán itt teljesedett ki legjobban az a megalkuvást élből elutasító, ennek ellenére mégis módfelett könnyed, már-már poposan fülbemászó dallamérzékenység, aminek lenyomatát tizenhárom év múltán is erőteljesen érezhetjük. Hovatovább kicsit olyan, mintha lenyesték volna a grunge, a punk és a markáns poszt-hardcore elemeket, és a helyükre erős countryt, illetve könnyedebb, talán már inkább a Gameface-re jellemző pop-punkot ültettek volna – azaz a TMD rádióképes pillanatait vitték tovább, avagy egyfajta slágerírási oktatóanyaggal deklarálták, miként is kell stílusosan megöregedni. A Your Favorite Trainwreck Eric Stenman (Thrice, Far, Saves The Day) és Mike Fratantuno (Black Eyed Peas) által producelt, cím nélküli debüt lemeze tulajdonképpen színtiszta rockzene, így elsősorban a klasszikus produkciókra emlékeztető (Eagles; Boston), azonnal a hallójáratokba tapadó kórusai miatt méregerős, amihez jelentősen hozzájárul a ’70-es évek popzenéje, a sokakat megihlető Elvis Costello vagy Joe Jackson hatása is. Az egészben az a legszebb, hogy hiába hangzik úgy a leírás alapján, mintha csupán a dicső múlt előtt tisztelegnének néhány közepesen erős, retro nóta keretében, ez nemcsak egy mementóként funkcionáló kiadvány, a dalok elragadó frissességet árasztanak, magukba szippantanak és minden percükben szórakoztatnak – igazi örömzene ez, ami, valljuk be, kevés (rock)zenekarra jellemző manapság. Mindemellett – habár ez az elődzenekarok ismerőit nem érheti meglepetésként – a szövegek autentikus gondolatgazdagsága is külön kiemelendő, aminek egyik végpontját a kislemezes dal, a The Brilliance vitriolos sorai (amit a hozzá készült, képi világát tekintve igencsak inger-gazdag klip nyomatékosít), a másikat pedig a The Reason Why You Sang vagy a Bounce Back megnyerő őszintesége jelenti. Popeye és Jeff – ahogy nagyjából egyenlő arányban osztották meg a dalírói munkálatokat – egymást felváltva, remekül egészítik ki a másikat a mikrofon mögött is, egyszersmind az album végéig fenntartva a sodrást, illetve változatosságot – így pedig a hallgató figyelmét. Figyelemreméltó teljesítmény: 8,5/10.
