Your Favorite Trainwreck – Your Favorite Trainwreck

Valószínűleg kevesek endorfin termelése válik intenzívebbé, amikor azt olvassák, hogy Jeff Caudill, illetve Michael „Popeye” Vogelsang új zenekart alapított, ami egyrészt méltatlan, hiszen a kaliforniai punktól egészen a második hullámos emoig terjeszkedő Gameface, illetve a millennium előtti poszt-hardcore egyik legfontosabb zenekaraként tündöklő Farside is üde színfoltként díszelgett Narancsvidék korántsem szürke zenei palettáján, másrészt viszont érthető is, mivel zenei örökségük a ’90-es évekhez köthető, hatásaik pedig még ennél is korábbra, egészen a ’70-es évekig nyúlnak vissza - ráadásul elismerés tekintetében egyikük sem került soha az őt megillető helyre.

Jelen lemez szempontjából az utolsó Farside korong, a skatulyákat nehezen tűrő The Monroe Doctrine legalább egy mondat erejéig történő felemlegetése megkerülhetetlen, ugyanis talán itt teljesedett ki legjobban az a megalkuvást élből elutasító, ennek ellenére mégis módfelett könnyed, már-már poposan fülbemászó dallamérzékenység, aminek lenyomatát tizenhárom év múltán is erőteljesen érezhetjük. Hovatovább kicsit olyan, mintha lenyesték volna a grunge, a punk és a markáns poszt-hardcore elemeket, és a helyükre erős countryt, illetve könnyedebb, talán már inkább a Gameface-re jellemző pop-punkot ültettek volna - azaz a TMD rádióképes pillanatait vitték tovább, avagy egyfajta slágerírási oktatóanyaggal deklarálták, miként is kell stílusosan megöregedni. A Your Favorite Trainwreck Eric Stenman (Thrice, Far, Saves The Day) és Mike Fratantuno (Black Eyed Peas) által producelt, cím nélküli debüt lemeze tulajdonképpen színtiszta rockzene, így elsősorban a klasszikus produkciókra emlékeztető (Eagles; Boston), azonnal a hallójáratokba tapadó kórusai miatt méregerős, amihez jelentősen hozzájárul a ’70-es évek popzenéje, a sokakat megihlető Elvis Costello vagy Joe Jackson hatása is. Az egészben az a legszebb, hogy hiába hangzik úgy a leírás alapján, mintha csupán a dicső múlt előtt tisztelegnének néhány közepesen erős, retro nóta keretében, ez nemcsak egy mementóként funkcionáló kiadvány, a dalok elragadó frissességet árasztanak, magukba szippantanak és minden percükben szórakoztatnak – igazi örömzene ez, ami, valljuk be, kevés (rock)zenekarra jellemző manapság. Mindemellett – habár ez az elődzenekarok ismerőit nem érheti meglepetésként – a szövegek autentikus gondolatgazdagsága is külön kiemelendő, aminek egyik végpontját a kislemezes dal, a The Brilliance vitriolos sorai (amit a hozzá készült, képi világát tekintve igencsak inger-gazdag  klip nyomatékosít), a másikat pedig a The Reason Why You Sang vagy a Bounce Back megnyerő őszintesége jelenti. Popeye és Jeff – ahogy nagyjából egyenlő arányban osztották meg  a dalírói munkálatokat – egymást felváltva, remekül egészítik ki a másikat a mikrofon mögött is, egyszersmind az album végéig fenntartva a sodrást, illetve változatosságot – így pedig a hallgató figyelmét. Figyelemreméltó teljesítmény: 8,5/10.