Your Demise – The Golden Age

Ezzel pedig nem lenne semmi probléma sem, hiszen már a The Kids We Used To Be is csak egy kirakatlemez volt, amihez nagyban hozzátett az új énekes, Ed McRae orgánuma és kiállása is. Ennek eredményeképp a zenekar elrugaszkodott a korábbi képlettől, és a retrospektív hardcore-akkordokat metalcore-breakdownokkal, dallamos énektémákkal és punkba illő megoldásokkal toldották meg. Több nyilván nem kell azoknak, akik most élik kamaszkoruk legvidámabb és legharciasabb éveit, hiszen rajtuk nem is kérhetné számon senki sem, hogy miért nem az ősforráshoz nyúlnak. Épp a Your Demise feladata lett volna az, hogy utat nyisson oda, ám ehelyett ez a banda is ugyanarra az ösvényre lépett a népszerűség kiaknázásának jegyében, mint a Deez Nuts, tehát egy teljesen más szubkultúra számára szolgáltatnak ki olyan paneleket, amelyek alapjaiban stigmatizálnak és degradálnak egy nagy hagyományra visszatekintő műfajt és életvitelt. A The Golden Age pedig végleg maga mögött igyekszik hagyni ezt a dobozkát, amit érezhetően szűknek érzett, így így a hangsúly ezúttal a pop-punkra, és annak különböző hibridműfajaira került, és minden más zenei elem ennek lett alárendelve. Ennek jegyében a lemez hangvételét is a napsütéses órák számának emelkedése jellemzi (a meglévő hipszterfaktorról nem is beszélve), azonban ez sem változtat azon, hogy a zenekar ezzel, az egyébként következetesnek tetsző letisztulással túlvállalta magát, mivel Ed hangszíne nemcsak nem bírja el az ekkora terhelést, hanem fárasztó, hamis és egyhangú is. Persze alkalmasint megvannak a legutóbbi lemezen hozott keménykedések, így felfrissítésre kerül egy-két New Yorkból kölcsönvett akkord is, amit néha breakdownok igyekeznek színesíteni, ám ez is inkább csak töltelékszagú önreferencia, mintsem aktuális pitindító. Nyilván ezért hallhatunk egy egész cserkészcsapatnyi vendéget a lemezen: kár, hogy közülük egyedül Jason Aalon Butler tudott érdemben is hozzátenni a saját dalához, míg a többiek szereplése vagy fel sem tűnik, vagy vállalhatatlan (Dannika Webber nyávogása), vagy csak teljesen tét nélküli (John Franceschi betétjénél már bármi megtörténhet). Utóbbi pedig magáról a lemezről is elmondható, mert az biztos, hogy a népszerűségi indexük ettől csak nőni fog – főképp, ha megnézzük a brit sajtó fogadtatását, akik az egekig magasztalják a srácokat azért, hogy végre az ’Offspring és a NOFX hagyománya is befért a hazai palettába –, de ettől még nem lesznek értékesebb banda. Sőt: a hardcore panellé alacsonyításának jegyében csak most látszik igazán, hogy mennyire műanyag is ez az egész, még ha néhány kellemes pillanattal tényleg rendelkezik is a lemez: a Push Me Under tördelése és a Forget About Me hatásvadász nyitása azért tényleg hallgattatja magát ideig-óráig.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=QIapvy0AJag

Így végeredményben a The Golden Age egy egyszerű, üzenet és tartalom nélküli, ám ennek jegyében vidámnak szánt kiadvány, ami a pop-punkra való átállás jegyében súlytalanná vált. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egy majdani új nagylemezen az arányokkal való játék olyan végeredményhez vezessen, ahol már nemcsak az aránytologatás a lényeg, hanem a maradandó pillanatok száma is, ám ettől függetlenül így is lesz egy masszív, fiatal és rajongó lelkületű közönség, amelyik Ednek minden szavát és orrhangú dallamát inni fogja. Aztán majd úgyis kinövi.

5/10