Young Guns – Bones

A Reading Festival nagyszínpadát is megjárt brigád Dan Weller, egykori SikTh gitáros közreműködésével vette fel a lemezt, aki mosanában elég sok brit banda albumánál segédkezett, elég csak az Enter Shikari vagy a Gallows nevét megemlíteni. Ezzel összhangban a lemez hangzása hibátlan, minden akkor és úgy szólal meg, ahogy azt kell, minden hangszernek van súlya, már amennyire egy ilyen zene azt megköveteli.

Egy enyhe változást is hozott ez a két év, hiszen az All Our Kings Are Dead-en hallható, főként pop hatásokat magán hordozó rockzene egy jóval alternatívabb irányt vett fel. Az ének kevésbé csapkodó és fiatalos, megfontolt és sok helyen szomorkásabb dallamokat hallunk Gustav Woodtól, ami nagyon jót tett a bandának. Míg az előző lemez főként egy egynyári, gyorsan ható és persze szórakoztató poplemez volt, ez egy jóval érettebb, ezzel együtt pedig egy jóval hosszabb szavatossági idővel rendelkező rockalbum lett. Az énekkel együtt a gitárok is több súlyt kaptak, jóval középtempósabb lettek az eddigi pattogósra vett témahalmok, ami egyrészt negatív dolog, hiszen akik ezért szerették a bandát, azoknak nem biztos, hogy ez nyerő lesz, másrészt viszont iszonyat jól áll nekik ez az irány. Talán a remek időzítés is hozzátesz a dologhoz, hiszen ezeken a tipikus télvégi, szürke éjszakákon ez a vonal sokkal könnyebben befogadható. A lemez relatíve keményebb hangzása mellett sem vesztek el a kiváló gitártémák, Fraser és John Taylor most is kiválóan dolgozik együtt, kifejezetten szórakoztató a néhol már post-rockba átcsapó kikacsingatás az Interlude – Headlights kettősében, vagy az okos építkezés a You Are Not-ban, de a legnagyobb sláger mégiscsak az albumot nyitó I Was Born, I Have Lived, I Will Surely Die, amely olyan nóta, amire egyesek karriert építenek.

Semmiképp sem mondható tehát, hogy csalódással állunk szembe, legfeljebb azoknak, akik az All Our Kings Are Dead után egy újabb pörgős cuccra vágytak. Sikerült kilépniük a Kids In The Way-kópia szerepéből és egy saját hangzást a vállukra véve nekik is megmutatni, hogy nem feltétlenül szükségszerű egy brit bandánál, hogy a jó debüt után csak egy rossz második lemezzel lehet előrukkolni. Az ilyen lemezek egyik nagy veszélye, hogy nem lehet 12 ugyanolyan minőségű számot írni sajnos itt is előjön, és hiába a végig magas színvonal, sajnos a közepes teljesítményű nóták miatt hullámzónak érződik az album összképe. Ettől függetlenül az eddigi nem túl hosszú és bőséges év egyik legjobb lemeze a Bones, ami a hasonló stílusban alkotó Lower Than Atlantisnak rendesen feladta a leckét, a válasz pedig hamarosan érkezik, remélhetőleg hasonló minőségben.

7,5/10