Wolfbrigade – Damned

Mindkét zenekar elég régen kényeztette hallgatóit új dalokkal (cikkünk alanya 4, míg a Tragedy 6 éve adott ki lemezt utoljára), így érthető, hogy a crust hagyományosabb és modernebb ágáért rajongók már epekedve várták, hogy a két csapat végre előrukkoljon valamivel. A svéd Wolfbrigade – mint megannyi szintén svéd együttes – bár egy sokkal egyszerűbb, d-beatesebb vonalból indult, de mindíg maradt bennük valami abból a puritánságból, ami az elején jellemezte őket, hiába kezdtek el dallamosodni, és írtak olyan himnuszokat, mint a Crucify, annyira sosem távolodtak el a gyökereiktől, mint a már sokszor említett Tragedy, vagy a másik svéd dallamos crust császár, a Martyrdöd. És bár sokan úgy gondolják, hogy a crust már halott, és folyamatosan ugyanazokat a dalokat halljuk újra és újra (ezekkel a hangokkal valamelyest én is egyetértek), de a Wolfbrigade-nek mindig sikerült változatos anyagokkal előrukkolni, és ezt a jó szokásukat 2012-ben is megtartják. A képlet a Comalive-hez képest egy hangyányit változott, hosszabbak lettek a dalok, és az egy-másfél perces d-beat dalok, és a helyükre kétperces crust/dallamos crust tételeket tettek, de bőven mennek három perc fölé is a svédek, ha az kell.

Az alapstílustól tehát most sem szakad el a brigád (igen, már alig vártam, hogy ezt leírhassam), kivétel a 6 perces Ride the Steel, ami viszont inkább hosszában különbözik a többi daltól, Ettől függetlenül is csont nélkül a legjobb a Damneden. Aki a dallamosabb vonalért van oda, az imádni fogja, nálam az utolsó két perc, a második akusztikus kiállás utáni rész vitte a prímet erősen. Ezen kívül is vannak erősebb pillanatok, mint a visszafogottabb Curse of Cain, vagy a szintén nem olyan vad Catch 22, de ahogy a Wolfbrigade lemezein általában, úgy itt is elmondható, hogy egységében erős anyagról van szó, és kifejezetten magával sodor, köszönhetően a változatosnak nem éppen nevezhető, de nagyon fogós tempóknak köszönhető. Akár azt is mondhatnám, hogy táncolható, de az azért enyhe túlzás lenne. Annyi azonban bizonyos, hogy a Wolfbrigade 2012-ben szemernyit sem veszített a lendületéből, aminek nyilván a hallgató a nyertese. És ha még egyszer az életben megadatik a lehetőség, hogy kívánhassak egyet Dévényi Tibortól, akkor azt fogom kérni, hogy a következő Tragedy lemezt is a Wolfbrigade írja. Hogy miért, az egy másik történet.

8/10