Within The Ruins – Elite

A 2009-ben megjelent Creature egyesítette az első két kislemez minden pozitív vonását, ez a kellemes bemutatkozás pedig egy csapásra megismertette a massachusettsi ötös nevét a világgal. Nem is kellett sokáig várni a folytatásra, egy évvel később érkezett az Invade, amely maradt a jól kitaposott ösvényen, még tovább csiszolva a meglévő elemek sokaságát. Ekkor azonban már megjelentek az első negatív hangvételű kritikák is, mi szerint nem történt számottevő fejlődés az előző anyaghoz képest, csupán még koncentráltabb formában hozták a tőlük elvárt megoldásokat. De az ilyen véleményekre mindig jutott legalább kettő kellően lelkesedő álláspont is, az erősre sikerült szerzemények pedig elvitték a hátukon a lemezt. Az azóta eltelt négy év során, igaz megjelent egy rövidke EP is, leginkább a gyakori elvándorlás miatt került reflektorfénybe az immár négyfősre fogyatkozó csapat. A tagcserék és az ebből kifolyó problémák ellenére a zenekar továbbra is képes volt megőrizni a rá jellemző, felismerhető hangzásvilágot. Ez tulajdonképpen nem valamiféle áldásos csodának köszönhető, sokkal inkább Joe Cocchi alapító gitáros érdeme a dolog. Már jó ideje kerülgetjük a témát, de érdemes rátérni a kényes kérdésre: miben is nyújt többet az Elite, mint az eddigi lemezek?

Tulajdonképpen semmiben. Ez persze így önmagában még meglehetősen harmatos kijelentés, de azt már érdemes most tisztázni, hogy nem próbáltak új utakat keresni, ismét a már korábban bejáratott témákat hozták el az arra érdemes közönségnek. Ennek ellenére összességében nagyon is korrekt alkotás állt össze: a kötelezőt még mindig nagyon profi szinten hozzák, de érezhetően megcsappant a kezdeti lendület. Sokadik alkalomra már nem hatnak olyan lehengerlően a döngölő kiállások, a gyors, szaggatott gitárfutamok. Helyenként emiatt már-már monotonnak tűnő hullámvölgyeket is megfigyelhetünk a tizenegy szerzemény hallgatása közben. Akkor mi menti meg mégis az egészet? A megszokott megoldásoknak köszönhetően ismét rabul ejti az embert a már jól ismert Within The Ruins hangulat, amely képes kárpótolni az unalmasabbnak tűnő percekért. A bevált recept még mindig jól működik – remek megszólalás, a nyakatekert skálák, a kedvelt harmóniák mind jelen vannak, melyek között akadnak igazán megjegyezhető momentumok is. A korábbi rajongók számára nem hagy kívánnivalót maga után a lemez, sőt a múltidéző pillanatok sok helyen pozitívumként hathatnak.  A záró ’Dreamland’ kezdő akkordjai egy az egyben a Creature instrumentális számait juttatja az ember eszébe, de a bevallottan folytatásnak készült ’Ataxia II’ is perfekt mód kapja fel a korábban elejtett fonalat. A számok felépítésüket tekintve nem igazán különböznek az eddig megszokottaktól, persze még őrültebb ritmusokra és futamokra érdemes számítani, sőt néhol a torzított gitár mellett más hangszerek is előtérbe kerülnek. Elmondható tehát, az Elite leginkább azoknak kedvez, akik szerették a csapat eddigi munkáit, és még többet, még kiforrottabb formában szeretnének belőle. Összességében viszont, ha a következő korong is ilyen szinten mentes lesz az innovatív ötletektől, bizonyára nem jósolható ilyen magas pontszám. Ez alkalommal még épp meg tudták ugrani a minimális elvárásokat jelképező képzeletbeli lécet – ezt ugyan rendkívül profi módon tették meg. Remélhetőleg a jövőben Joe talál maga mellé egy hasonlóan tehetséges gitárost, ugyanis az Elite tételei élőben egy gitárral nem lesznek képesek kellő módon megmutatni a bennük rejlő lehetőségeket – egy a háttérből bejátszott gitársáv pedig igen ritkán veszi fel a versenyt egy teljes értékű élő produkció hangulatával.

8/10