We Came As Romans – Understanding What We’ve Grown To Be

A lehetőségekért pedig nem is kellett olyan sokat küzdeniük: már a korai demok, és a négy számos Dreams EP is elég volt ahhoz, hogy a Rise Records-ot messze elkerülve egy minőségibb kiadóhoz, az Equal Vision-höz kerüljenek, ahol nem préselik ki belőlük az utolsó leheletnyi szusszot is, és ahol talán egy kicsit nagyobb szabadságot kapnak az önmegvalósításra. Ezen persze nem segített, hogy a sokszor emlegetett Joey Sturgis kezei alá került a 2009-es To Plant A Seed album keverése, aki főleg a Rise Records „egyenhangzásáért” felel. Ennek ellenére mégsem lett tucatlemez, és a kezdeti ötletek reményre adtak okot, hiszen érezhető volt a felszín alatt rejtőző tehetség, aminek kibontakozását a fiatalságuknak és a tapasztalatlanságuknak tudott be a legtöbb ember. Két év telt el azóta, így hát okkal remélhettük, hogy egy érettebb produktumot foghatunk a kezünkbe, mégha a fejesek úgy gondolták, hogy ismét Joey bácsi lesz a legmegfelelőbb hangmérnök és producer az Understanding What We’ve Grown to Be esetében. Azonban azt az ötlettelenséget, ami az új lemezen hallható nem lehet csak az ő számlájára írni.

Mert hogy itt nagyítóval se találni fejlődést, vagy akár egy leheletnyi változást sem, hogy a már kissé unalmassá vált szintetizátoros emo/metalcore hangzás után végre valami olyat halljon az ember, amitől egy kicsit gyorsabban verjen a szíve, vagy netalán felkapja a fejét. A TDWP-nál kicsit vidámabb alaphangulatú billentyűsök még mindig mosolyt tudnak csalni az ember arcára, még ha nem is olyan őszinte már ez, és Kyle Pavone tiszta énekhangja is elég egyedi, és szerethető, de ezeket már mind hallottuk két évvel ezelőtt. Nem mindig jó a változás, de egy ilyen bandánál elengedhetetlen, hogy valami újat tudjon nyújtani, amire a legjobb példa a sokszor emlegetett pradát viselő ördög, akik szinte mindegyik lemezen képesek úgy felfrissülni, hogy a színvonal csak nagyon kis mértékben legyen hullámzó. Ami esetleg mégis feltűnhet, hogy kevesebb teret adnak a szólógitárnak (mégha a breakdownok száma csökkent is), inkább a szinti és az ének viszi a dallamokat, ami inkább negatív irányba húzza az összképet. Szinte egy tempón száguld végig a lemez, leheletnyi pihenőket hagyva, amik nem törik meg az egységet, de a végig hasonló felépítésű és ütemű dalok között fel sem tűnnek. Ez remek módszer a szavatossági idő megnyújtására, azonban arra is kiváló, hogy a türelmetlen zenebarátok a lemez fele után más hallgatnivaló után nézzenek. Ami szintén negatívum számomra, hogy az elég sötétre sikerült szövegek szöges ellentétben állnak a dalok hangulatával, emellett sokszor egyszerűek és erőlködősek, amik a jobbfajta együtténeklős refréneknél ütköznek ki a legjobban.

Talán jó szót nem kapott még a lemez, pedig igazából nem vészesen rossz ez, sőt. Szeretnivaló volt a To Plant A Seed, és aki arra várt, hogy egy folytatást kap ugyanazzal a recepttel, azt csalódásként sem érhet az új album, mert a dalok és a dallamok jók, fülbemászóak, mégha a 11 tétel egyben történő fogyasztása nehezünkre is eshet. A kiugróan nagy slágerek is hiányoznak, de kifejezetten rossz dalt sem tudnék említeni még a sokadik hallgatás után sem. Ez a teljesítmény viszont arra semmiképp sem elég, hogy a színtér egyik kiemelkedő bandájaként tekinthessünk a We Came As Romans-re, mert egyelőre nem látszik feltörni az a plusz, ami itt is elérhető közelségben van, de az is lehet, hogy csak egy fals délibáb volt mindvégig. Akik nem kapnak hányingert a vidám, szintis metalcore-tól, azok bátran próbálják be ezt az albumot is, hiszen inkább 100 ilyen, mint egy Scarlett O’Haara féle metálcsoda.

6/10