2012. szeptember 18.
Tracklist:
1. Stanford Rivers
2. Bleed
3. Young Heart
4. Story of a Modern Child
5. Machine
6. The Road (Run for Miles)
7. Golden Gate
8. Maybe Today, Maybe Tomorrow
9. Pass Me By
10. Chin Up, Son
Hideg napokon, miközben egyre sűrűbben kerülnek elő poszt-rock lemezek és melankolikus gitárzenék, nem feltétlenül szerencsés dolog nyári slágergyűjteményeket kiadni, még akkor sem, ha történetesen jó az adott lemez. Bár senkit se biztatnék arra, hogy magára irányítsa az infravörös fényt a terráriumfalról figyelő foltos gekkóról, visszaidézve a nyár hangulatának egy szánalmas töredékét, viszont az anyókákról elnevezett őszi periódus során mindenképp érdemes lesz letesztelni a We Are The Ocean (WATO) vadiúj lemezét, ami klisék profi házasításával, na meg egy nagy adag fogós dallal éri el, hogy a zenekar képes legyen hajánál fogva kihúzni magát a mocsárból. Ehhez persze az is kell, hogy olyan földijeik, mint a Lower Than Atlantis, a Deaf Havana vagy éppen a Young Guns az ingovány partjáról szurkoljanak a brit rádióhallgatókkal karöltve, ha meg még egy rakat láncos gatyájú, Deep Purple felvarrós rocker is megérkezik egy csörlős SUV fedélzetén, akkor tuti sikerül majd a mutatvány.
Liam Cromby-ék nem szégyenlősek: miután Dan Brown szögre akasztotta a mikrofont, hogy a jövőben minden energiáját a banda útjának egyengetésére fordíthassa, végleg hátat fordítottak mindennek, ami eddig jellemezte őket, így aztán a WATO-t most már végérvényesen kihúzhatjuk az emocore zenekarok listájáról. A brit zenei életben nem egy példa volt már arra, hogy emocore-ból induló bandák alternatív rockbandává érjenek (be is lehetne vezetni a poszt-emocore terminust), de ilyen messzire érzésem szerint még egyikük sem távolodott a gyökereitől. A Maybe Today, Maybe Tomorrow ugyanis egy rendkívül kommersz hard/blues/folk rock korong, hasonló hangszeres megoldásokkal és banális rocktémákkal, mint amilyeneket Dan Auerbachék erőltettek az új lemezükön, azzal a különbséggel, hogy itt nem megy át komédiába a zene, arról nem is beszélve, hogy a kényelmes játékidőt szinte csak fogós dalok töltik ki. Konkrétan a kilenc érdemi számból öt sláger (vagy legalább részben slágeres), a többi meg minimum közepes, még a Bleed is, pedig a mostani „divatnak” megfelelően a nyitódal a lemez legrosszabb tétele. Ez pedig döbbenetes teljesítmény, és az eddigi lemezek harmatos slágermutatója alapján kissé érthetetlen is, olyan, mintha valamelyik tag egy taxi hátsó ülésén rábukkant volna RedOne ott felejtett laptopjára. Hibátlan döntés volt Liam köré írni a dalokat, egyértelműen ő az egész zenekar fénypontja, és most végre az énektémák is méltóak a remek hangszínhez. Ami viszont ejnye-bejnye: bizony, továbbra is a dalok rovására megy, hogy a WATO öt éves terv keretén belül akart előbb az új Alexisonfire, majd az új You Me At Six, most meg az új Nickelback lenni. A hangszeres szekció túlságosan alá van rendelve a slágerességnek, a zenészek általában csak kiszolgálják Liamet, sok dalt csak a jól kitalált refrén viszi el a hátán, igaz, a hammondok, a bárzongora és a trombita(!) rengeteget színesít az összképen. Ha nem megint egy évet szántak volna dalírásra, akkor biztos jobb is lehetett volna a végeredmény, de a Maybe Today… így is demonstrálja azt, ami eddig nem volt annyira egyértelmű: a WATO képes nagyon jó dalokat írni. Most már csak azt a felfogást kellene végleg a fejükbe verniük, hogy a számok nem csak azért vannak, hogy legyen mit játszani a koncerteken, mert hiába volt olyan viharos a kapcsolatom a lemezzel, mint egy tisztességes nyár végi égbolt, már most megkockáztatom, hogy a dalok szavatossági ideje nem éppen a legideálisabb. 7,5/10
