Vildhjarta – Måsstaden

A haditerv első pontjaként szépen elhintették mindenhol azt az infót, hogy nem kell mérvadónak venni az Omnislasht, a készülő album sokkalta jobb és másabb lesz annál. Ez már csak azért is bíztatóan hangzott, mert az EP dalaiban még nem sikerült teljes mértékben feldolgozni a hatásokat, viszont a hajlandóság már megvolt rá, miképp a Tesseract hangulati játékát azonnal felismerni a Shiver elején, de a szemfülesek a Fellsilent riffelését is felfedezhetik a Don’t Fail Me Now című szerzeményben, a Double Negative dallamainak nyúlásáról nem is beszélve. Második pontként mindezek mellé még kicsorgattak pár félkész nótát és egy rakat ötletet a YouTube-ra, majd idén a Century Media annak rendje és módja szerint szépen bekapta a csalit, így aztán a Tesseract mellé leszerződtették a rosszfiút.

Ám a Vildhjarta nem csak a műfaj (de)formálása miatt nevezhető rosszfiúnak, mivel immáron hangzásában is a leggonoszabb djent bandát testesíti meg a svéd hetes, ezzel levetkőzve átformálva a fentebb említett egyértelmű hatásokat. Mondhatni a sötét oldalt képviseli az ambienttel fertőzött vonalon, ugyanis a Tesseract és Uneven Structure egyszerre felemelő és lehúzó érzelmiségével szemben egy kevésbé emberi hangzásvilággal találkozunk, amely pont ezért annyira szimpatikus és új. A groove-ok szakítanak, a riffek sokszor élesek, a megszokottnál súlyosabbak rengeteg nyújtással támogatva, és ahogy az egész hangzásvilágban, úgy az ambient területeken is megjelentek a sötétebb tónusok, továbbá a matekozás és tördelés mellett – a stílusbeli csapatok között elsőként – dominál a disszonancia. Vokál téren is történtek változások Robert Luciani távozásával, mivel a tiszta énekes részeket szinte teljesen mellőzik (kivétel a Traces), így viszont a hörgéssel sikerült eltüntetni a hangzásbeli kontrasztot. A forgatókönyv tehát nagyjából azonos a nagyágyúkéval: megvolt a kötelező énekescsere, és a több ízben átrágott album is. Csakhogy amíg mondjuk az Uneven Structure idejét a minél egységesebb, jobb dalok megírására fordította, addig ezek a srácok valószínűleg azzal voltak elfoglalva, hogy két riff közé még valahogy betuszkoljanak egy gitársípolást, vagy ahol lehet, pár hanggal megtoldják a groove-okat. Ennek eredménye lett egy összetett lemez, annak majd’ minden negatív vonzatával: álprogresszív a dalvezetés szempontjából, vagyis olyan értelemben, hogy a hagyományos szerkezeteket rendesen fölrúgták, de a dalok nem haladnak sehonnan sehová, csak szimplán követik egymást a különböző dalrészletek (gyakran összetartó erő nélkül), emellett a technikás oldalról is számos mozzanat inkább tűnik hallójárat-szadizásnak, mint „egészségesen extrém” megoldásnak. Akkor miért nem hallgathatatlan a lemez, és miért olyan becsapós? Azért, mert a dalokon belül mindig akadnak összefüggő részek, melyek rövid távon megpróbálják feledtetni a negatívumokat, és a hangzás szerelmesei azért a Dagger első felének nehezen tudna ellenállni, de az erősebbek közül a Traces is törekszik egy ideig a folytonosságra.

Harmadik pontként itt a thall, ami pontosan annyira felesleges baromság, mint amennyire annak tűnik. Nem elég, hogy még a ‘djent’-et sem fogadták el teljes mértékben (már aki hallott róla egyáltalán), de itt egy újabb szó, ami csak fokozza a fogalomzavart mindezt csupán azért, hogy a banda még egyedibbnek tűnjön. A negyedik pont volt az előkészítés, hiszen az album köré az utolsó periódusban húztak egy koncepciót (feltételezve a még nagyobb egységet), de a történet ennél többet egyelőre nem igazán érdemel, viszont kapott hozzá egy egészen egyedi és hangulatos borítót, plusz egy harmadik albumcímet. Közben jöttek a sejtelmes trailerek, betekintések a stúdióba, előzetesek, melyek mind-mind bizakodásra adhattak okot, majd a semmiből a Benblåst, amit szó szerint pofátlanság egy dalként eladni. Jelzésértékű kellet, hogy legyen, még ha az emberek nagy része kétpofára zabálta is.

Ötödik, egyben utolsó pont alatt itt áll maga teljességében a Måsstaden, amely miatt nagy eséllyel megkezdődik a djent vakvágánya, azaz amikor a dalok elvesznek a kimatekozott riffek között. Nem kellene félni ettől, ha az album fogadtatása ezt egyöntetűen megfékezné/késleltetné, de a rengeteg „Album of the Year!” és „One of the best math metal records, and debut albums…ever…” felkiáltás után már tényleg csak reménykedni lehet egy igazságosabb zenei világban. Én jelenleg egyedül abban tudok bízni, hogy következő alkalommal ránk cáfolnak a srácok, vagy majd később jön egy másik csapat, amelyik beteljesíti a Vildhjarta hangzását, mert úgy tűnik ez a zenekar és album is túlzottan öntörvényű ahhoz, hogy a valódi értékekért – mint például a zeneiségért – szeretni lehessen.

5/10