Veil Of Maya – [id]

A chicagoi Veil Of Maya ékes példája annak, hogy a death metal fogyasztói miért ódzkodnak a deathcore színtér (egykori) üdvöskéitől. Az alábbi kijelentésem arra alapozom, hogy a srácok aránylag rövid hosszúságú, ám a maga módján kétségkívül tartalmas lemezeinek felében csak breakdownokat hallunk a hol látszat-, hol valóban technikás kiállások mellett. Továbbá az sem egy utolsó szempont, hogy egy olyan laikus hallgató számára, aki nem ismeri a zenekar gyökereit (jelen esetben a Cynicről és a Death-ről van szó), világmegváltást és példátlan újdonságértéket fog jelenteni mindaz, amit a Sumerian felkarolt. Holott szó sincs erről.

A Cynic vonalát kétszeresen is követve a Ralph Waldo Emerson után nevet választó zenekar titka abban rejlik, hogy a deathcore bandák közül (a basszusgitáros fronton átfedéssel bíró Born Of Osiris mellett) elsőként kísérletezett azzal, hogy valóban progresszív ízeket honosítson meg az évről-évre egyre szűkebb műfaji paletta már így is kiüresedés felé haladó paneljeiben. Ilyen szempontból a két évvel ezelőtti The Common Man’s Collapse egy útkereső, ám mindenképp bizalomgerjesztő kiadványnak tekinthető, amely inkább volt – elnézést a kifejezésért – a maga módján parasztvakító a technikai sajátosságok felől vizsgálva, mintsem egy ténylegesen kimunkált, agyas produktum, ám ez is elégségesnek bizonyult a hírnév magvának kicsírázásához. És ha azt vesszük, az [id] nemcsak nomen est omen alapon képes identifikálni a zenekart, hanem ki is javította azokat a hibákat, amelyek eddig tán taszítóan is hatottak, hathattak egy „külső” fülpár számára. A lemez legnagyobb erénye a magabiztos, érett – egyben szükségszerű – arányeltolásban rejlik. A breakdownok szigorú, néhol Meshuggah-s értelemben vett, ám minden esetben morózus tartást, egyben nyers erőt öltöttek magukra, amelyek átvezető szereppel bírnak a hol schuldineri, hol masvidali ihletésű építkezések között, és ehhez nem egy esetben olyan (mellesleg The Faceless-illetőségű) szintetizátoros aláfestés dukál, amely zord, utópista színezetet kölcsönöz a mellesleg közvetetten európai, egyben neoklasszikus-ízekkel tűzdelt death metallal átitatott szerzeményeknek. Tény, hogy hőseink jelen esetben (már) nem élnek (annyira) a deathcore breakdownokba ágyazott maszatolásával, ahogy azt korábban tapasztalhattuk: a fifikás témák sokkal jobban terpeszkedhetnek, ezáltal is növelve a lemez minőségét, ám még így is számolnunk kell azzal, hogy a lemez intró nélküli 10 dala is alig 30 perces játékidőt tesz ki. Ebből a szempontból pedig bátran ki is jelenthetjük, hogy a Veil Of Maya inkább láttatni kívánja a progressziót, mintsem átélni – ám az olyan dalok és vezérdallamok, mint a The Highler örvénylése; a potenciális koncertkedvenc Mowgli szívszaggató riffje; a Dark Passenger zsigeri és puritán tördelése; vagy a Mors Principium Est-rokon Conquer és Codex, mint zárótételek, igencsak felértékelik a zenekar képességeit, tehetségét.

Az [id] nem az év albuma, bár kétségtelen, hogy helye van az év színtéren belüli csúcsteljesítményei között. Ennél magasabb fokú megbecsülésben részemről csupán azért nem részesülhet, mert minden értéke bele van gyömöszölve a deathcore szűk, és titkon már néha fárasztó dobozkájába. Ám ha eltekintünk ettől, be kell látnunk, hogy kevesen érezték át ennyire a valódi progresszív death metal varázsát. És ha leszámoljuk a breakdownokat, akkor a fennmaradó 13-14 perc fifikás gitártémáiban éppen annyi örömünk lehet, hogy a négyféle borítóval, és irdatlan netpromóval megáldott lemez dalait teljes átszellemüléssel csekkoljuk le a Dürerben, a Carnifex előtt. Talán nem árulok zsákbamacskát azzal, ha kimondom: én miattuk megyek.

10/7.