Válasz a savtúltengésre: Frank Carter and the Rattlesnakes – Modern Ruin

carterrattle

Tracklist:

01 Bluebelle
02 Lullaby
03 Snake Eyes
04 Vampires
05 Wild Flowers
06 Acid Veins
07 God Is My Friend
08 Jackals
09 Thunder
10 Real Life
11 Modern Ruin
12 Neon Rust

Műfaj: punk rock

Támpont: Gallows, Pure Love

Hossz: 38:33

Megjelenés: 2017. január 20.

Kiadó: International Death Cult

Webcím: Ugrás a weboldalra

Frank Carter egy igazán megosztó, ámde tagadhatatlanul autonóm, tőrőlmetszett punkrocker figura, aki ha úgy dönt, simán otthagy a csúcsok csúcsán egy megunt produkciót, hogy valami egészen más területen élje ki a kreativitását. Viszont ha azt is kinőttnek és túl korlátoltnak érzi, van a képén bőr belevágni valami teljesen egocentrikus húzásba, úgy, hogy közben oda is pörköl az előzőknek. A Frank Carter and the Rattlesnakes nevű, meglehetősen beérettnek tekinthető zenekara egy ilyen húzás, az egyre karakteresebb hangú frontember/grafikus/tetováló/fenegyerek pedig lubickolni látszik benne.

Két évvel ezelőtt Carter az egész új zenekar megszólalását simán úgy harangozta be, hogy ez egy valódi visszatérés ahhoz a nyers és dühöngő hangzáshoz, amit az első, Gallows nevű zenekara legutóbb az ő vezényletével produkált, és amellyel 2005 után alapjaiban rázták fel és aktualizálták az angol punk szubkultúrát. A 2015-ben kiadott Rotten című EP, majd az azt szorosan követő Blossom nevezetű, már a „csörgőkígyós” kollégákkal készített nagylemez hozta is az előzetesen magasra helyezett elvárásokat, az új számokat szerencsére nem az izzadtságszagú erőlködések jellemezték, hanem az évek alatt az alternatív rockos kitekintés hatására igencsak megkomolyodott dalszerzési képesség összeállása a dinamikus harsogással és a visszatérő punkos energiákkal.

Na, a most megjelent Modern Ruin albumon valami egészen más a szándék és a stratégia. A keménység tekintetében például mindenképp egy visszalépés érzékelhető, a dalszerzés sokkal inkább táplálkozik az kétezres évek eleji angol gitárzenei műfajokból, azonban aki arra következtetne ebből, hogy ez valamiféle Pure Love-szerű visszaköszönést jelent az téved. Jim Carrol míves, változatos gitározása, ami az emlegetett kérészéletű projektet olyan egyedivé tette, az itteni fő dalszerző Dean Richardson (ex-Heights) témáira abszolút nem jellemző. Harmóniák helyett inkább a pattogós riffek és az egyszerű akkordozások hallhatók dominánsan a Modern Ruinon.

Szerencsére tombolható (vagy inkább már táncolható) slágerek azért még így is akadnak szép szerrel, elég csak a Snake Eyes első taktusait meghallgatni, vagy az „egyperces” Jackalsra elképzelni egy össznépi vonaglást, de ha már annyiszor elhangzott a neve, említésre méltó, hogy a címadó dal is szépen teljesít e tekintetben. Ezekkel szemben a lemez másik felét a morózus, közép- vagy annál is lassabb tempójú szerzemények alkotják, eleve egy ilyennel indít az album, rögtön a rövidke Bluebelle képében, melynek az ügyetlen gitározását egyszerűen az indokolja, hogy ez az első és egyetlen dal, melyet Frank Carter egyes egyedül jegyez mint dalszerző és zenész, így tehát az elsőre (és sokadjára is) harmatos pötyögés bizony az ő keze munkája.

Az első lemez pofonvágás-szerű, végig feszült és kiszámíthatatlan hangulatát ugyan nem sikerült megismételnie az új anyagon a zenekarnak, viszont a lelkesedés és a mondani akarás mindenképp tetten érhető itt is végig, csak éppen a hasraütésszerű zúzás elsöprő hangulata helyett a tudatos, egyébként így is jó dalszerzés módszerei vannak túlsúlyban. A The Rattlesnakes-es felállás simán mondható Carter eddigi legbiztosabb gárdájának, hiszen épp annyira tudja kiélni saját kreativitását és hóbortjait benne, mint a lefojthatatlan “dühös kölyök” szerepvállalását, mindezt úgy, hogy mégsem egy élvezhetetlenségig öncélú aktusba torkollna. 6/10