Vadász? Party? Mi lesz itt? – kritika a Linkin Park új lemezéről!

Eközben Mike Shinoda és társai vígan éldegélhetnének valamelyik házukban, tojhatnának mindenki fejére: a siránkozókéra, az elégedetlenkedőkére, de az elégedettekére egyaránt. Mentségükre szóljon, nem teszik. Rendszeresen jelentetnek meg ilyen olyan kiadványokat, aktív részesei korunk zenei megmozdulásainak, támogatnak különböző mobilalkalmazásokat, kütyüket, videojátékokat, idén pedig az ősrajongókat is megpróbálták kielégíteni…persze ez időközben félresiklott.
Hogy miért? Mert első két lemezük hangzását egyszerűen képtelenség lenne reprodukálni, hiába akart a Linkin Park idén megfelelni az fanyalgók elvárásainak hosszú évek makacs kísérletezgetései után. Megfogták ők ugyan az elektromos gitárt, rátapostak arra a fránya torzítópedálra is, de nu-metalos szerencsétlenkedés helyett időközben ráeszméltek arra, mennyire is szerették ők régen a Refusedot, a Helmetet, a Bad Religiont, vagy az At The Drive-Int, így az eredmény ismét egy kísérletezős, szélsőségekből táplálkozó kavalkád lett, mely egyben az eddigi leggyorsabb Linkin Park album.

Kohézióról így nehezen beszélhetünk, a számok talán egyetlen közös pontja, hogy az élő dob hangos és fajsúlyos, annál már csak a gitárok vannak jobban előre nyomva, Chester Bennington ismét üvöltözik, illetve a keverés próbálja kerülni többnyire a műanyag sterilitást, helyenként kifejezetten zajos és nyers (War, Keys To The Kingdom). Persze egy-két popdalt is muszáj volt megírni a Hunting Party-ra, az Until It’s Gone és a Final Masquerade viszont még a lenyelhető töltelék kategóriába tartoznak. A meglehetősen sok közreműködő zömmel betölti a szerepét, tehát színezi, feldobja a nótákat, Page Hamilton például a legkirályabb refrénjét nyomja a lemeznek az All For Nothing-ban, Tom Morello vendégeskedése viszont egy totális blama. Mindig is kínosak voltak a Linkin Park hangulatfokozónak szánt maszatolásai, amivel annak idején teletömték az A Thousand Suns-t, itt sincs ez másképp. Az pedig, hogy egy ilyen király gitárosnak, mint Morellónak mindössze ennyi szerepet szántak Shinodáék a lemezükön, az év kihagyott ziccere. Itt van még viszont Rakim, aki egy korrekt verzét rappel el és Daron Malakian, aki pedig megmosolyogtatóan hagyja rajta levakarhatatlan védjegyét a Rebellionon. Sok helyről hallottam, hogy nem szabad elájulni egy gyenge SOAD b-oldaltól. Tőlük kérdezném, mikor írt a System of A Down ilyen dalokat? Semmikor. Ha mindenáron hasonlítani szeretnénk azt a dalt valamihez, akkor maximum a Scars on Broadway anyaga jöhetne szóba.

Nagyon pozitív csalódás viszont ez az új Linkin Park-lemez. Mikor elkezdték hangoztatni, hogy egy zajos, agresszív, felspanolt és gyökerekhez visszatérő (na, ez egyébként nem jött össze) koronggal készülnek az idén, én is azok közé tartoztam, akik csak röhögtek a markukba. Persze a házat nem a Hunting Party-ra fogom lebontani, viszont több évi U2 hajszolás után ez a kikacsintás abszolút egy maradandó és említésre méltó mozzanata lesz a csapat karrierének, ami gyűlölködők ide vagy oda, még mindig töretlen. 8/10