Uneven Structure – Februus

Első kiadványuk egy „8” című EP volt, melyet ‘miből lesz a cserebogár’ alapon azért érdemes meghallgatni, de sok izgalmat nem rejt magában, az új album függvényében meg pláne nem. Érdekességként szolgál, hogy a Februust már nagy erőkkel írták, mikor az EP megjelent, így az leginkább olyan témákat és dalokat tartalmazott, amelyek valamilyen oknál fogva szelektálásra kerültek, továbbá az a Daniel Ädel énekelt rajta, aki az ehónapban debütáló Vildhjarta sorait erősíti. Tehát a nagylemez megírását azzal a nem titkolt céllal kezdték el annak idején, hogy szeretnék kiszélesíteni saját határaikat, de pont az aktuális album a bizonyíték arra, hogy ez egyedül nem sikerülhetett volna, legalábbis jelenlegi formájában biztosan nem. Ugyanis a brit Tesseract nagyban hozzájárult az Uneven Structure arculatának kialakításához, ezzel is biztossá téve a djent ilyen irányú elágazódását.

Zeneileg legerősebb párhuzamokat jelentik a tompított tördelések, valamint a Tesseract légies könnyedsége és térbeli terjeszkedése – ambient és a szinte már hozzá tartozó felfekvő dallamok segítségével. (Utóbbi miatt a hasonszőrű bandák is alkalmaznak harmadik gitárost általában.) Mindezek tükrében a hatások persze közvetlennek mondhatóak, azonban közelebbi rokonság mégis az impresszív magatartás és a rendkívül hasonló érzelmi töltet miatt alakulhatott ki. Ugyanakkor szó nincsen arról, hogy egy copy-bandával van dolgunk, hiszen mind a riffek karakterisztikája, mind a dalok felépítése(!) merőben eltér nem csak a Tesseractétól, de minden más műfajbeli zenekarétól is, így az Uneven Structure saját javára tudta fordítani a tanultakat és még inkább elmélyíteni, mintsem egyszerűen lemásolni azokat.

Már a lemez borítója is nagyon szépen illeszkedik a zenei koncepcióhoz azzal a színezett légkörrel, ami az ambient dominanciáját hivatott jelképezni, mivel a fentebb említett dallamok és az ambient között teljes szerepcsere történt, tehát már nem csupán aláfestő szerepben jelentkezik a lemezen. Mindez pedig azzal a nem mellékes tényezővel magyarázható, hogy ez a csapat már valós, konkrét ambient hatásokat jegyez, például a SleepResearch_Facility jóvoltából. A dalok sorrendje sem véletlen, mivelhogy konceptalbummal van dolgunk, ami az evolúció és az entitás témakörét boncolgatja, ezért a dalok szövegileg és zeneileg valamilyen módon mindig kapcsolódnak egymáshoz: a nulláról indul, és egészen a kiteljesedésig (Plenitude, Finale) tart a történet. Mindenképp tanítanivaló lenne például az, ahogy a Quittance az Awe végéből bújik elő és építkezik egészen a tetőpontig, vagyis egy olyan dallamos énektémáig, amire még a Soilwork is büszke lett volna bármelyik korszakában. Azon kívül persze, hogy Matthieu Romarin egy új generációs Björn Strid, nagyon ügyesen használja a dallamait: ha kell csak felfekszik az atmoszférikus rétegekre, kiemelt pontokon viszont tud kellően fogós, mégis komplex énektémákkal előrukkolni.

Egy érett, kiváló csapatmunka eredményét hallhatjuk 56 percbe sűrítve, mely a One mellett mindenképp támpont lehet a továbbiakban, még a sablonná vált elemek használata ellenére is. Megérte ennyit ülni az albumon és időszakosan visszatérni, átírni, újragondolni bizonyos részeket, mert az Uneven Structure a legjobbak közé lőtte magát, az már biztos. Abban az esetben, ha még a Tesseract is „sok” volt, akkor csak óvatosan ezzel az anyaggal, de amennyiben nem állsz hadilábon az ambienttel és alkalomadtán el tudsz veszni a részletekben, akkor a Februus a te lemezed.

9/10