Ugorjunk vissza 15 évet – Slipknot: We Are Not Your Kind

Bevallom őszintén, semmitől nem féltem jobban a The Gray Chapter után, mint egy új Slipknot-lemeztől. Nem volt rossz, voltak rajta hatalmas slágerek meg darálások, de 5 év után meghallgatva akkor is egy kisujjból kirázott kiadványnak érződik, amin a zenekar egy másodpercig sem mozdult ki a komfortzónájából. Aztán elkezdték kiadogatni az új dalokat, és az Unsainted a legjobb Slipknot-sláger lett az elmúlt 10 évben, a Solway Firth és a Birth of the Cruel pedig adott egy előrejelzést azzal kapcsolatban, hogy ezúttal más lesz. Ez most jó lesz.

És jó is lett. A We Are Not Your Kind az első három lemez szerelemgyereke, az a kiadvány, ami végleg parkolópályára rakja azokat a hülyeségeket, hogy Joey kilépése óta nem Slipknot a Slipknot, és hogy Corey Stone Sourt csinál a zenekarból. Kezdjük ott, hogy a hangzás valami elképesztően erős. Nincs előtérben a dob, V-Man bőgője is hangsúlyosabb lett végre, illetve a gitárszólók helyett a seggére csaptak Craignek és Sidnek, akik révén megszülethettek az olyan számok, mint a Spiders, ami simán elmehetne egy horrorfilm-soundtracknek, vagy a My Pain, amitől – bár ezért az ős Yamaoka-fanok lehet meghurcolnak – egyből elkapott a Silent Hillekből ismerős „lerohadtcirkuszos” klausztrofób, kényelmetlen érzés. Legutoljára ezt a Skin Ticketnél vagy a Danger: Keep Awaynél éreztem. Ettől jó a We Are Not Your Kind: egy másodpercig sincs megfelelési kényszer, vagy bármilyen biztonsági játék. Ez a kiadvány nagyon mély, a végéig nem ereszt, és ettől függetlenül ugyanúgy megkapjuk az ugrálós koncertfavoritokat, mint a depresszív, érzelmes tételeket. Végre azt halljuk egy Slipknot-lemezen, hogy hajlandóak voltak a tutin felül is alkotni amellett, hogy pofátlanul erős slágereket is összehoztak. A Nero Forte pontosan az a dal, amiből próbáltak írni a .5-ra is, de nem igazán jött össze. Szögegyszerű dalszerkezet, fülbemászó refrén, perkás kiállás, mindez olyan gitár- és dobjátékkal, amire egész biztos, hogy felszeded az aprót a földről. És azok is megnyugodhatnak, akik az „Iowa levels of heavy” nyilatkozat óta nem tudnak aludni: az Orphan vagy a Red Flag egész pontosan azokat az időket idézi, instant koncertsláger mind a kettő.

Természetesen ez a lemez sem tökéletes, bármennyire is szeretném. Két dalt tudok mondani, ami számomra abszolút filler kategória, a Critical Darling a Nero Forte után kicsit lejjebb vesz az intenzitásból, míg a Not Long for This World szimplán egy gyengébb, Gray Chapter B-oldalas trekk. De mindezek ellenére a Slipknot teljes erővel tért vissza, és a We Are Not Your Kind kapcsán végre nem az az első gondolatom a jövő évi koncertről, hogy „remélem, inkább a régieket játszák”, hanem nagyon várom, hogy élőben is hallhassam az újakat! 9/10