Trivium – In Waves

Trivium_InWaves_1600px

Tracklist:

01. Capsizing The Sea (1:30)
02. In Waves (5:02)
03. Inception of the End (3:48)
04. Dusk Dismantled (3:47)
05. Watch The World Burn (4:53)
06. Black (3:27)
07. A Skyline's Severance (4:52)
08. Ensnare The Sun (1:22)
09. Built to Fall (3:08)
10. Caustic Are The Ties That Bind (5:34)
11. Forsake Not the Dream (5:20)
12. Drowning in Slow Motion (4:29)
13. A Grey So Dark (2:41)
14. Chaos Reigns (4:07)
15. Of All These Yesterdays (4:21)
16. Leaving This World Behind (1:37)
17. Shattering The Skies Above (God of War III soundtrack) (4:42)
18. Slave New World (Sepultura feldolgozás) (2:58)

Hossz: 51:26/67:33

Megjelenés: 2011. augusztus 02.

Kiadó: Roadrunner Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

„Minél kevesebbet publikálsz fiatalon annál kevesebbet kell szégyenkezned idősebben.” Nem tudom, ismeritek-e, de nem olyan rég egyetemem egyik professzora előadása közben elejtette ezt a mondatot, amire azonnal felkaptam a fejem. Habár a tálalás arra enged következtetni, hogy inkább humorizálás céljából sült el az idézet, a valóságban a szólás nagyon is igaz, és az első dolog, ami eszembe ötlött az idézet hallatán, nem más volt, mint a Trivium. Jó pár évvel ezelőtt (kb. tizenöt éves lehettem) én is publikáltam egy olyan cikket a Rockinform hasábjain, amire mai szemmel már mosolyogva nézek vissza a tartalom, de főleg a megfogalmazás szempontjából. A The Crusade lemezt egy kicsit máshogy ítéltem meg, egy kicsit túlzásba estem, amiben nyilván aktívan közrejátszott, hogy a korai Metallica fiatalságom egyik legfontosabb eleme volt, és a Trivium legénységében akkor ennek a korszaknak az újjászületését láttam.

Nem gondolom, hogy sokatoknak be kéne mutatni a Triviumot, mert nevük szoros kapcsolatban áll az oldalunk fő profiljába vágó metalcore műfajával, illetve miután hat évvel ezelőtt berobbantak a köztudatba, sorra olyan lemezeket készítettek el, melyek megítélése rendre nagy és gondos alapossággal osztotta meg a rajongókat. Az Ember To Inferno 2003-ban csupán csak egy szolid bemutatkozás volt, mely előrevetítette egy tehetséges négyesfogat jövőjét, fejlődését. Méghozzá olyan fejlődését, mely talán hosszú idő után képes lesz arra, hogy új és friss vért pumpáljon a metal zenébe részben azzal, hogy feléleszti és modern köntösbe bújtatja a thrash/death színtérre jellemző riffeléseket és megoldásokat, illetve mindezt összekeveri a hardcore nyers erejével. A csapat persze mindig is azok közé tartozott, akik számára első helyen állt az előadók ismerete és nem mellesleg tisztelete – műfaji megkötés nélkül és függetlenól attól, hogy a csapat frontembere a 2005-ös esztendőben épphogy nagykorúvá vált (bár amúgyis mindenki nagyon fiatal volt a kezdeteknél). Utóbbi ugye azért is fontos, mert kíváncsi lennék, hogy hány olvasónk ismerte ugyanolyan alapossággal a Dissection, a The Offspring, vagy a Megadeth munkásságát annyi idős korában.

Máig sokan, köztük én is a zenekar 2005-ös, Ascendancy c. lemezét tartja a csapat fő művének, mely duzzadt a fiatalos lendülettől és az ősök tiszteletétől. Egy évvel később viszont – bár a lemez racionális folytatása volt – sokan nem voltak felkészülve arra, hogy a zenekar felveszi a „Metallica titkos, 1987-es, kiadatlan lemezét” („Metallikazáció”). A rajongók részéről érkezett a sirám és az átok egyaránt, és bár igaz volt a kritika, miszerint ezzel a lemezzel kevesebb új követőt szereztek, mint amennyit vesztettek, én máig fejet hajtok a The Crusade előtt, mivel a modern zenekarok közül ők tették le a thrash-reneszánsz egyik legfontosabb korongját. A közvélemény, a kiadó nyomása és ki tudja még mi okból a két évvel később érkező Shogun visszakanyarodott az Ascendancy által kitaposott ösvényre; eltűntek a Hetfield-jellegű kiabálások, háttérbe szorultak a szólók és a thrashes reszelések. Nagy talány volt, hogy a Shogun után merre fordul a zenekar, így nem kérdés, hogy az idén augusztusban megjelent In Waves az idei év egyik legfontosabb és leginkább várt kiadványa volt, ugyanis az az általános vélemény, miszerint a Triviumban megvan a nagybetűs potenciál, mindenkiben él, kérdés, hogy képesek voltak-e ezt maximális fordulatszámon kihasználni az új anyag kapcsán?

Jelentem: nem igazán. Botor dolog lenne rögtön nagy szavakkal dobálózni, és még butább lenne rögtön véleményt mondani az In Waves dalcsokráról, mivel az eddigieknél egy nehezebben érthető és nagyobb volumenű kiadványról van szó, mindez viszont – csak, hogy a másik oldalt is lássuk – nem is ok arra, hogy rögtön bólogatni és helyeselni kezdjünk. Próbáljunk meg a dolgok mögé látni és egy kicsit közelebbről szemügyre venni: mi is van azokban a hullámokban?

Alapjáraton az első és legfontosabb változás a korábbi anyagokhoz képest, hogy Travis Smith helyett Nick Augusto vette át a dobosi teendőket, aki korábban a nemsokára a Wormrot társaságában hazánkba érkező Maruta nevezetű grindcore/power-violence zenekar ütőse volt. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy komoly változást eredményezzen egy zenekar háza táján, de már a kiadás előtt kiszivárgó információk is arra engedtek következtetni, hogy a Trivium ezúttal valami komolyabbra, valami nagyobb kaliberűre készül. Persze még mindig itt csengenek a fülemben Matt szavai egy hat-hét évvel korábbi interjúból, miszerint ő/ők úgy álltak neki a zenélésnek, hogy minimum ők lesznek a következő Metallica és ezt máshogy nem is lehet csinálni. Bár jelen állás szerint nem úgy tűnik, hogy bármikor is elérik a kitűzött célt, legalább lemezeik változatosságában hasonlítanak a szóban forgó csapatra. Az In Waves képében a csapat eddigi leghosszabb kiadványát tisztelhetjük, ami nem lenne feltétlen baj, de az a tény, hogy 2011-ben valaki egy alapjáraton majdnem egy órás lemezt adjon ki, szemöldök felhúzásra adhat okot, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb internetes felhasználó között a speciális változat terjedt el, amelynek hatvanhét perces játékidejétől még a tapasztaltabb zenehallgatók is hátrahőkölnek. Persze ettől függetlenül előfordulhat, hogy egy ilyen hosszt kiválóan és jól felépítve ki lehet tölteni, de sajnos – és igen, ezzel egyben le is lövőm a poént – ez a Triviumnak most nem sikerült.

A korábban már kikerülő, azóta klippel is büszkélkedhető címadó dal nyitánya hallatán először felkaptam a fejem, hogy mi ez a meglepő és egyben menyire nem Trivium kompatibilis szemfényvesztés, ami itt hallható. Nem rossz ez, sőt kifejezetten kellemes az In Waves főtémája, habár kissé műanyagszagú megoldás, de abban biztos vagyok, hogy élőben mellhártyarobbantóan brutálisan tud megszólalni. A probléma igazából ott kezdődik, hogy a bugyuta kis tiszta ének és a gagyi riffelés körkörös-módon váltakozik több, mint öt percen keresztül. Minden egyes hallgatás alkalmával mindig pontosan ugyanakkor kezdtem el a ’következő’ gomb felé kacsintgatni, hiszen ebből kevesebb, mint a fele lenne az ideális. A zavaróan túlhúzott dal hibája gyakorlatilag megegyezik az egész lemezével, csak kisebb változatban. A helyzet azonban korántsem olyan szörnyű, várjuk ki a történet végét. Alapjáraton, az első hallgatások alkalmával nyugodtan vegyétek ki a normális setlist közé bújtatott bónusz dalokat és anélkül hallgassátok a lemezt, mert azt még Heafyék is érezték, hogy mi az, ami már tényleg túl sok. Üresjáratok és másodvonalbeli dalok így is vannak dögivel, de az olyan tételek, mint a Dusk Dismantled, mely az album egyik legbrutálisabb nótája (és most nem véletlenül használtam ezt a szót), a Watch The World To Burn és az igazi Trivium-himnusznak ígérkező Black bőven kárpótolják az embert. Van bennük újdonság (pl. a néha feltűnő blastbeat), lekötik a figyelmet és élőben egész biztosan jól működnek. A lemez legjobb dala azonban még hátra van: amennyiben nem a Bulit To Fall kapja a következő videóklipet, akkor a zenekar tényleg nagyon rossz úton halad. Nem egy tipikus Trivium nótáról van szó, sőt egyenesen a Dying In Your Arms c. dallal lehet majd párba állítani, azzal a különbséggel, hogy ezt várhatóan nem fogod olyan gyorsan megunni. A nemrég akusztikus változatban is előadott dal egy igazi slágergyanús szerzemény, és várhatóan koncerteken is kötelező kellék lesz.

Amikor a cikk megírásnál eljutottam a Built to Fall c. dalig a számtalan hallgatás ellenére elkezdtem a fejemet vakarni, hogy: Héj! Mégis ezután mi van a lemezen? Hát elárulom nem sok, rutin megoldások, rutin dalok, melyeket egy ilyen zenekar gond nélkül kiráz a kisujjából. Lehet, hogy azt mondták, hogy ez az eddigi csúcsteljesítményük, de megsúgom: nem az!

6/10