Trapped Under Ice – Big Kiss Goodnight

Ám ennyire nem szabad előre rohanni, hiszen az énekes Justice a lemezt felvezető interjúkban ugyan tényleg azt nyilatkozta az új dalokról, hogy merőben mások lesznek elődjeikhez képest, ám ilyen radikális váltásról természetesen nem beszélhetünk. Inkább csak arról van szó, hogy amit a Secrets of the World dalcsokra össze tudott foglalni mindazon közvetlen zenei inspirációknak köszönhetően, melyek a mai napig meghatározzák a TUI arculatát (és úgy általában a jelenleg is tomboló revivalt), az most más szemszögből kerül bemutatásra. Ennek valódi értékét pedig abban kell felfedeznünk, hogy a NYHC iskolája alapjában véve sem egy könnyen és korlátlan mértékben tágítható zenei közeg, azonban a Big Kiss Goodnight mégis olyan arányokban tett hozzá különböző zenei paneleket – főleg a punk, a hip-hop és a metal felségterületéről, ahogy az ilyenkor lenni szokott – a zenekar arculatához, hogy így a banda második nagylemeze az év egyik leginkább megbízható felvételévé lép elő. Hiszen miről is van szó? Arról, hogy az előző nagylemezen kitapasztalt nyers és hagyományőrző, egyben a kilencvenes évek miliőjét felelevenítő közeg – jócskán felszívva magát a Madball, a Crown Of Thornz és a Blood For Blood örökségéből – két éve arra volt elég, hogy a Trapped Under Ice nemcsak bizonyítsa hitelességét, hanem mintegy a friss zenekarok élvonalába is előlépjen. Most azonban a Big Kiss Goodnight meg merte lépni azt a változtatást, melynek eredményeképp a dalok sodrása, minősége és valós dinamizmusa feledtetni tudja az esetleges áthallásokat, márpedig ezekből még mindig akad épp elég ahhoz, hogy egyöntetű siker ne koronázza meg a zenekar kiforrási folyamatának minden eddiginél karakteresebb állomását.

A karakter kérdésköre persze több tényezőből adódik össze, hiszen a riffek is magukra vettek a kötelezően sulykolós akkordok mellett egy olyan direkt groove-okra építő tartást, amely nyomokban már megvolt a korábbi felvételeken is, ennyire azonban egyszer sem keltettek olyan hatást, minthogy ezeket a dalokat egyszerűen koncertekre írták. Minden csordavokál, váltás és ismétlés kérdés nélkül beindítja a karkörzéseket, ám ezen túlmutatva a terjedelem tekintetében kissé elnyújtott, tizenhárom nótás dalcsokor belső változatosságában, és annak újszerűségében szolgáltat igazi értéket, hiszen a potenciális mosh-elemek minden korábbinál több punk-ihlette témával érintkeznek. Ezt (a produceri teendőket ellátó Chad Gilbertnek köszönhetően?) pedig olyan adaptációban érhetjük tetten, hogy a hangulat ettől csak még zsigeribb, puritánabb lesz, tehát az olyan témák, mint amik az Agnostic Frontra (meg egy csipetnyi Entombedre) emlékeztető You And I-ban, vagy épp a Time Waitsben bukkannak fel (melynek zárása akaratlanul is a Death Misanthrope c. dalának egy részét idézi fel), semmiképp sem térítik ki a lemez hangulati tartományát, irányzékát. Ám még így is számolni kell olyan szerzeménnyel, amely bátran vállalja magára ezt a feladatot, ugyanis az intermezzónak tekinthető Dead Inside beteljesületlen építkezésében kétségkívül sokkolóan hat a női vendégvokál, és itt célszerű megjegyezni, hogy Justice is minden korábbinál több dallamos énektémát vállal be: orgánuma félúton van a Holding This Moment Aaron Bedardja (True Love) és a Cruel Hand-főnök Chris között (Victimized). És talán ebből is látszik, hogy a TUI nem változtatott a recepten, csupán kitágította annak hatókörét, és ha ennek tükrében jogosak is lehetnek azok a megjegyzések, hogy univerzális értelemben vett új elem nem került be a repertoárba, attól még biztosak lehetünk benne, hogy az év egyik leginkább koncertképesebb és leginkább szerethető hardcore-dalcsokrát kaptuk meg a bandától, ahol minden egyes dal egy-egy külön részét ragadja meg a TUI világképének. Itt pedig muszáj szót ejteni a dalszövegekről, amelyek a maguk egyszerűségében is bravúrosan egyensúlyoznak személyi és közösségi problémák között, gondolva itt akár az érzelmekre, akár a politikára – a telepi attitűd szerencsére nem változott, így a zene mocska tökéletesen leképződik az egyes sorokban is.

És épp ez adja a Big Kiss Goodnight legnagyobb hitelességi faktorát, egyben erényét is, hiszen az anyag még úgy sem vállalta túl magát, hogy egyébként a ’Secrets dalcsokrához képest jelentős változást tapasztalhatunk az egyes dalszerkezetek konstruálása és belső változatossága terén is. Mindemellett persze azzal is számot kell vetnünk, hogy a Trapped Under Ice nem hoz új korszakot a hardcore-ba, és nem váltja meg a színteret – viszont bárhogy is nézzük, két év leforgása alatt a világ legmegbízhatóbb hardcore-zenekarai közé lépett elő, és ebben nagyban közrejátszik ez a lemez is, ami minden erényével és hátulütőjével együtt is helyet fog kapni az év legjobb és leginkább hallgatásra érdemes kiadványai között.

7,5/10