Tombs – Path of Totality

Ekkor érkezett meg a Path of Totality, viszont én a kronológiai sorrend miatt fontosnak tartottam előbb a Winter Hours-t, és ezek voltak azok a percek, amikor eldöntöttem, hogy nem hiszek többet a promoszövegeknek. A Tombs nem egy sludge zenekar, jóval több annál. Tulajdonképpen a Neurosis féle doomos hardcore-t ötvözik némi post-metallal és rengeteg blackkel, de nem kell itt fordított keresztekre és pentagrammokra gondolni: ez a hatás főleg a tempóban és néha a gitártémákban mutatkozik meg. Viszont ami miatt iszonyat nehéz feladat elé állította/állítja a hallgatókat a Winter Hours, az az érzelmi sivársága, ami miatt ismét a Neurosist kell előhoznom példaként. Az az album nem akart gyönyörködtetni. A folytatással azonban egy kicsit más a helyzet. Nem szeretem azt a kifejezést használni, hogy egy zenekar megérett. Általában, ha valamely együttesre azt mondják, hogy „megérett”, akkor előre borítékolom, hogy az nekem nem fog tetszeni. Tudom, ez is skatulyázás, csak az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy az ilyen anyagok elmennek mellettem – bár ez lehet, hogy inkább az én hibám. Mindenesetre a Path of Totality sokkal érettebbnek hat mint elődje. Egyrészt sikerült találni egy olyan hangzást, amiben a Tombs sajátos egyvelege jobban tud érvényesülni, főleg a blackesebb részek (talán a Mastodon Leviathanjához, vagy a szintén tavalyi Ulcerate-hez lehet hasonlítani, jóval visszhangosabb gitárokkal, de az érzés ugyanaz, egy háborgó tengert tessék vizualizálni), másrészt pedig nagyobb és jobban felépített dalok kerültek erre a korongra, mint a Winter Hours-ra. Mintha ők is csak most észlelték volna, hogy ebben a zenében jóval több potenciál van, és szabadabban mertek kísérletezni. Viszont sok érzelmet itt sem nagyon kell keresni, bár vannak felkavaró pillanatok (Cold Dark Eyes, vagy a Black Heaven eleje, ami viszont The Cure témának is elmenne, ha lassabb lenne), de sokkal inkább a monumentálisabb dalokon van a hangsúly. Előre megbeszéltem magammal, hogy itt a To Cross the Landet fogom említeni, mert ha valamelyik tételre rá lehet fogni, hogy mintaszerűen lett megírva, az ez, valamint talán ez a leginkább poszt-metalra hajazó pillanat a lemezen, legalábbis a lágy gitárok után berobbanó vészjósló darálás veszedelmes. Tényleg olyan, mintha egy hajón ülnél, amit elkap egy vihar.

Az i-re a pontot azonban Mike Hill teszi fel az énekesi teljesítményével. Öt számnyi üvöltés és hörgés – ami mellesleg ugyanúgy hibátlan –  után már azt hinné az ember (csak hogy visszatérjünk a skatulyákhoz), hogy itt már nem lesz túl nagy változás, de a Vermiliontól kezdve szinte minden dalban felcsendül a főleg My Dying Bride-ot idéző mély dallamos ének. Mellesleg, akinek a Silent Worldben elhangzó, hosszan kitartott dallamnál (amit viszont egyértelműen a Borknagar korai időszakából lestek el) nem áll föl a szőr a hátán, az ki is veheti a lemezt a lejátszóból. Mivel (többek között) az ő koncertjükön sem voltam ott tavaly augusztusban a Kultfesten, ezért kíváncsi lennék, hogy ez a zene hogy jön át élőben, mert bár skatulyázás vagy sem, én fenntartásokkal mennék el egy ilyen bulira. De majd valaki kommentben remélhetőleg rám cáfol. 9/10