Title Fight – Shed

Az igazi tudást, az underground fáklyáját ugyanis Walter Schreifels őrzi (aki ezt nem tudná, azt üdvözlöm új olvasóink közt), és nem sokan tudják ugyan, de a poszt-hardcore Paul McCartney-ja néha kölcsönad tapasztalatából, és beül a produceri székbe. Túlzás nélkül lehet azt állítani, hogy Schreifels legalább annyit tud a dalírásról, mint druszája, Dr. Bishop a kvantumfizikáról, így az évek során olyan zenekarok kérték ki a segítségét, mint a Hot Water Music, vagy a Sinch, és a Paper Arms tavalyi albuma után most a Title Fight segítségére sietett sokat késett lemezük kapcsán. Hogy a nyolc év alatt hogy nem tudtak megírni egy nagylemezt, azt igazából rajtuk kívül szerintem csak a No Trigger tudná megválaszolni, de a korábbi kiadványokat összegyűjtő, két évvel ezelőtti The Last Thing You Forget olyan jó nagylemez lett volna, hogy végül csak rávették magukat arra, hogy hivatalosan is bemutatkozzanak.

Ötletem sincs, hogy Walter hatása, netán az eltelt évek, vagy csak simán a pop-punk bélyeggel szembeni nemtetszés okozta-e, de a Shed nagyon más lett, mint az ennek tükrében egy korszakot lezáró TLTYF. A gyűjteményes kiadvány egy Transit-féle pop-punk bandát mutatott, tele nagyon fogós és könnyed dalokkal, akik ugyan „punkabbak” voltak a nagyoknál (Set Your Goals, Four Year Strong, A Day to Remember), de azért volt rajta rengeteg sláger, adva a korongnak egy „best of”-jelleget. Ezzel szemben a nagylemez már olyan, mintha egy megváltozott zenekart hallanánk: kezdjük azzal, hogy lassabb. Ha a kritika olvasása közben elindítottad az albumot, akkor joggal vonod fel a szemöldököd, hiszen a kezdő Coxton Yard épp, hogy a megszokott sebességen robog, ám később feltűnően sok a középtempó az albumon, ami a kettős vokálmegoldásokkal együtt már végképp valamiféle tudathasadásra utal. Egyfelől maradtak a szokásos, Lifetime által inspirált dallamos hardcore dalok (Flood of ’72, Your Screen Door, stb.), de közben megjelentek lassabb tételek is (Where Am I?, Society, stb.), amelyeket inkább a dallamos punkhoz kötne az ember. Ez magától értetődően okoz egy hangulati változást is, az album kevésbé tűnik jókedvűnek, frissnek (bár Rhoden hangja miatt talán sose hallatszott annak), jóval szomorkásabb az összhatás – ha a Crime in Stereo nem mozdul el az indie rock felé, hanem az utolsó két lemez hangulatát a „saját eszközeivel” akarta volna elérni, talán az hangzana így. Ellenben a szokásos Title Fight dalok sem vesztek el, és nem engedik ezt az új vonalat annyira dominálni, hogy az megfojtsa a bandában rejlő szenvedélyt és energiát, ami miatt annyira imádja őket a közönség, és amiért olyan remek koncerteket tudnak tartani.

Így pedig a négyes megtalálta az egyensúlyt (ez az, amit szemrebbenés nélkül írnék Walter számlájára), és nem esett két szék közé, sőt, úgy jött ki az egészből ezzel a lemezzel, hogy nem lehet őket azzal vádolni, hogy egy helyben állnának évek óta, ahogy azzal sem, hogy hátat fordítottak volna a régi énjüknek (lásd pl. Tigers Jaw). Sőt, a Shed változatossága, új ízei, és kísérletező hajlama alapján még azt az igen pozitív dolgot is megjegyezném, hogy a banda eddigi útja egyenes fejlődést mutat, és megérte ennyit várni az albumra. Tinédzserként kezdték még anno, de most már felnőttek, és vannak dolgok, amikkel érdemes megvárni a nagykorúságot – és akkor képzeljétek el, ahogy most nagyon csúnyán nézek a Texas in July-ra.

8/10