2011. október 28.
Tracklist:
1. Tranzit
2. Be Kind, Please Rewind!
3. BRO (This One's For Our Friend)
4. Forgive & Forget
5. Twenty-Two
6. A Sticky Situation
7. Introducing J. Pussy
8. Such A Blur
9. Young and Blind
10. It's Been A While
A Till We Dropot sokan szeretik. Kemény és vidám, dallamos és súlyos, ezek mostanság nem csak feltételei a sikernek, de garantálják is azt, márpedig a Till We Drop ilyen zenét játszik, így törvényszerű, hogy sokan szeretik is őket. Viszont a Till We Dropot sokan utálják is. Elsősorban azért, mert villámgyorsan értek el viszonylag nagy eredményeket, és csak másodsorban azért, mert egyáltalán nem eredeti az a zene, amit játszanak. Ami az egész jelenségben a legnagyobb csavar, hogy a több ezer rajongót és a több tucat utálót pár hónap alatt úgy érték el, hogy összesen három dalt hallhattunk tőlük az interneten. Akkor mi fog itt történni a Summer Triangle megjelenése után?
Nagyjából a fentiek egy viszonylag nagy szorzóval megsokszorozva. A Summer Triangle ugyanis egy olyan korong lett, ami minden eddigi rajongót meg fog tartani és rengeteg újat is szerez majd a zenekarnak, ugyanakkor egyik vádpontot se tudja megdönteni, így csupán azt nézhetjük meg, hogy mennyire igazak, és mennyire komolyak a fent említett szidalmak. A Till We Droppal kapcsolatban mindig az lesz a legnépszerűbb téma, hogy amit játszanak, azt egy az egyben az A Day to Remember találta ki. Nos, ez teljesen igaz, lehet akárhogy forgatni a dolgokat, Jeremy-ék ötlete volt anno a metalcore-ral kevert pop-punk, és gyakorlatilag ezt a hibridműfajt nem lehet úgy játszani, hogy ne merüljön fel a nevük – más kérdés, hogy ez mégis mit változtat az egészen? Az A Day to Remember egy jó zenekar, és bár másolni őket nem a legszebb dolog, viszont ők se tudnak havonta lemezeket kiadni, márpedig úgy tűnik, hogy egyre szűkebb az albumaik szavatossága, így szükség van trónkövetelőkre és új lemezekre azoknak, akik bírják azt, amiben a floridai csapat utazik.
És bizony ez a Summer Triangle nagy erőssége: hogy jól idézik meg az A Day to Remembert. Nyugodtan mondhatjuk, hogy klisés, sőt, távolról sem eredeti, viszont (és 2011-ben hadd legyen ezen a hangsúly) szórakoztat és jó, és ha visszaemlékszünk, már az And Their Name Was Reasonnál se azzal csaptunk a homlokunkra, hogy „mekkora ötlet!”, hanem hogy „de kurva jó ez a dal!”. Ha utóbbit nem is tudják még elérni a fiúk, viszont egy abszolút szerethető és megfelelő hosszú dalcsokrot írtak meg, amelyben helyén van a turnézós-hülyülős koncepció (lásd: borító, halld: Tranzit), a bemutatkozó EP három dala (mondjuk a Twenty Two autotune-ját én azért kivágtam volna), és a nagy kérdőjel, az új nóták is. Teljesen felesleges lenne egyenként végigmenni a hét új slágeren, hiszen mindegyik elég fogós és szerethető lett ahhoz, hogy bármelyik kiemelhető legyen, talán az A Sticky Situation lopja be magát még a többinél is jobban az ember fülébe. Elejétől a végéig jól játszanak az arányokkal, a legtöbb dalban egyensúlyban van a pirospoharas dalolászás és a guggoltatós metalcore, és ahogy az A Day to Rememberben, úgy itt is helyükön vannak a mostanság oly imádott/gyűlölt breakdownok. Szerencsére azért néha elviszik egyik-másik végletbe a dalokat (pl. Such A Blur, vagy Introducing J. Pussy), ami miatt nehezebben válik egysíkúvá, és tovább élvezhető a Summer Triangle, ezzel az év legjobb hazai bulilemezévé téve az anyagot: a 35 perc nagy részében nem csak Pete remek angolja tehet arról, hogy nem érződik hazainak az anyag. Ahogy azt már idén volt szerencsénk jónéhányszor elmondani, szaporodnak a nemzetköti színvonalú produkcióink, és a Till We Drop esetében ezt nem csak a rengeteg külföldi rajongó jelzi, hanem immár egy teljes album is. Külön öröm a pop-punk szívek számára, hogy mindez „egy” olyan műfajban történt, amelyből néhány éve még csak a legnaivabbak vártak jó dalokat a határainkon innen.
Van ugye az a vicc, hogy nálunk nem lesz világvége 2012-ben, csak 2042-ben, mert harminc évvel le vagyunk maradva. Nos, ha már az ADtR hatásokat dogmatizáltuk, akkor érdemes az érme másik oldalára is vetni egy pillantást, ugyanis a pontlevonással együtt ez magában hordozza azt is, hogy egy újabb olyan album látott napvilágot az országban, ami a nyugati trendek szempontjából teljesen friss, abszolút aktuális. Szerencsére azonban nem ez az egyetlen pozitívum, amit elmondhatunk a srácok lemezéről, hiszen egy jókedvű, energikus, fiatalos bulilemezről van szó, amely ha kisebb döccenőkkel is, de eljut kisbuszával az áhított célig, a szórakoztatásig. Az meg talán nem csak a Trianon-revizionisták számára öröm, hogy a Chunk! No, Captain Chunk! és a Can’t Bear This Party dalai alapján ebben a kategóriában csont nélkül lenyomtuk a franciákat.
7/10
