Thrice – Major/Minor

A Vheissu-val 2005-ben ágyőt intettek a poszt-hardcore-nak, a kiabálásnak, a gyorsabb tempóknak és a metalnak, és ahogy később a Brand New, úgy ők is olyan vizekre eveztek, amelyekből talán egy még komolyabb, még szélesebb réteg oltja a szomját. Ez maradéktalanul sikerült is nekik, ám ezzel oda kerültek, ahol a Converge volt a You Fail Me után, a Cave In az új évezredben, vagy a Killswitch Engage 2003-ban: a létra látszólagos tetejére. A Thrice pedig maximalista volt. Túlságosan is. Kitalálták ugyanis azt, hogy mint a 2000-es években oly sokan, úgy ők is koncepciózus albummal jelentkeznek be a rajongóknál, nagyobbal, mint amilyennel tarolt a Boys Night Out, de kisebbel, mint amilyennel túllőtt a célon a The Early November. Ez volt a négy őselemhez Luc Besson filmjénél némileg komolyabban hozzáálló Alchemy Index, mely gyakorlatilag négy EP-ből állt, amelyeket kettessével adtak ki, ám nem a Bolygó Kapitánya intrójában ismertetett sorrendben: elsőként a Tűz és a Víz következett. Amilyen intenzíven indította az albumot a Firebreather, olyan lágyan oltotta el az első hat dalt a második felvonás kezdete, a Digital Sea, mindkettő egy olyan fejezetet nyitva, amellyel a banda minden rajongója jóllakhatott, hiszen amíg a Tűzön a Vheissunál nagyobb szerepet kapott az agresszió, a súly (miközben végig maradtak az új elemek, elektronika, kísérletezés, poszt-metal, stb.), addig a Víz egy minden addiginál elszállósabb, a Deftones legködösebb pillanatait idéző darab lett lefojtott énekkel, billentyűvel, visszafogott, de mégis nagyívű dallamokkal. A Szél határozottan kellemes a Víz után, hiszen ugyanazt a lebegős hangulatot hozza, csak most nem egy erőteljes óceán van az ember alatt, hanem csak valaki kikapcsolta a gravitációt, és a kicsit drogos kábaság helyett csak nyugalmat kapunk, csilingelést, a poszt-rock szebbik oldalát, és a végtelenség helyett a szabadság érzését. Sajnos a Föld nem valami sludge-os poszt-hardcore-ral lep meg minket, hanem egy kvázi Dustin Kensrue folk projekttel, ami valamennyire társítható a földdel, a természettel, de közel sem bír olyan átütő erővel a country-s és blues-os felhangoknak köszönhetően. Amíg korábban tényleg érezhettünk lángolást, ringatást és lebegést, addig most csak az az érzésünk, hogy Dustin beült a srácokkal egy szalonba, és húsz percen át kesergett nekik.

Beggars

Ugyan rendkívül eklektikus volt a négy Alchemy’ EP, de mégis elmondható valamennyire, hogy a Vheissuval együtt egy újabb kétlemezes korszakát alkották a Thrice-nak, így talán annyira nem is volt meglepő, hogy a Beggars-ra megint stílust váltottak, és egy blues-os, indie/alternatív rock egyvelegig jutottak el, ami már mindenképp közelebb állt a Pitchforkhoz, mint mondjuk az Absolutepunkhoz. Hogy mennyit jelent az, hogy milyen egy lemez nyitása, arról talán elmond valamennyit, hogy Thrice-rajongóként a mai napig nem tudom a lemezt teljes egészében élvezni az All the World Is Mad miatt, az első dalnak ugyanis annyira James Bond főcímzenés a dallama, hogy az mindent megalapoz, csak a folytatásra jellemző szomorkás, kiégett, az utolsó energiáiból pislákoló hangulatot. Szerencsére a The Weight visszalopja a srácok becsületetét, hiszen akár a Vheissura is felfért volna, ellenben utána elnyeli őket a hipsterbú, a megfáradt témák és a lehulló falavelek. Néha ugyan felvillantanak néhány erőteljesebb pillanatot, de amúgy véglegesen a lassabb témákból és Dustin kihunyóban lévő tábortűzön átszűrődő hangjából táplálkoznak. Kétségtelen, hogy bírt a Beggars egy sajátos bájjal (pl. mikor a Wood & Wire után felébresztik a hallgatót a Talking Through Glass kezdésével), hiszen zeneileg az egész mintha egy metafora lenne arra, hogy mindig fel lehet kelni, mindig jön tavasz a tél után, csak sajnos amíg a hangulat működik (bár egy-egy fülrobbantó hardcore/metal anyag után nem csak nyugodtnak, hanem néhol szenvedősnek tűnik a lemez), addig a dalokról ez nem minden esetben mondható el.

Ha követjük a felvázolt logikát a kétkiadványos korszakokról (Illusion of Safety/Artist in the Ambulance, Vheissu/Alchemy Index), akkor a Beggars-hoz közeli anyagot várhattunk a Major/Minortól, amire szinte maga a zenekar is utalt azzal a „meseszép” borítóval, amelyet közzétettek, így a prekoncepciókat kedvelő hallgatók részéről már csak az a kérdés maradt, hogy sikerül-e felülmúlniuk a Beggars-t? Az első dal után máris elégedettek lehettünk, hiszen bejött a tipp, és valóban a Beggars hangzásvilágában gyökerezik az új album, ellenben ezúttal nem vet egy szmokingos brit sziluettje árnyékot a nyitányra, hiszen az sokkal erőteljesebb, bátrabb és „kitárulkozóbb”, mint szinte bármi a szoba sarkába húzódó előd dalai közt. A játék neve ismét maradt „Thrice rock”, de a kvartett az első félidőhöz képest sokkal nyíltabban játszik, ha a Beggars-on még bátortalanul tapogatóztak viszonylag új korlátaik közt, most jóval természetesebben, lazábban születtek a dalok, Teppei témái ugyan már sosem lesznek olyan emlékezetesek, mint nyolc-kilenc évvel ezelőtt, de ő is jóval több döggel penget, ahogy Dustin is rántott egyet a tökein, és gitáros barátját követve jóval energikusabban énekel. Sokan mondják, hogy uralja az anyagot, de a Tűz óta most először ismét Teppei kormányoz, és az ő játéka vette rá az aranytorkú Kensrue-t arra, hogy ne kelljen szinte erőszakkal a középpontba állítania a daloknak, hanem ő maga kerüljön oda. Akik a Vheissunál már húzták a szájukat, azok most sem fognak sok szeretnivalót találni a néhol indie rockosan dúdolható, rádiópozitív Blindedban, a Brand New-ra emlékeztető énekkel kezdődő Call It in the Airben, a berobbanó Blurben, vagy épp a koncerteken nagy kedvencnek ígérkező Anthology-ban. Igazából azok se örülhetnek nagyon, akik a Beggars-t emelték minden korábbi album fölé, hiszen hiába követi zeneileg azt a korongot, szinte nyoma sincs a télnek az albumon, vagy a producer, vagy valami más egy igazán erős, élettel teli albumot sajtolt ki belőlük. Túltettük magunkat a poszt-hardcore és a metal elhagyásán, nem várhattuk el, hogy egy újabb Vheissut kapjunk, de nem öli meg az albumot egy koncepció, és nem csak a hangulatba tudunk kapaszkodni, és nincs nyoma szenvedésnek sem, így aztán teljesen nyugodtan könyvelhetjük el, hogy a Thrice-ban még van potenciál, és kíváncsian várjuk, hogy két év múlva mivel lepnek majd meg minket. Mi kibékülnénk ennek a (szín)vonalával is.

8/10