This or the Apocalypse – Haunt What’s Left

A kissé demagóg bevezető mindjárt világossá válik, ha elárulom, hogy a cikkben szereplő This or the Apocalypse ugyancsak a pennsylvaniai Lancaster városából származik, s titkon ugyancsak arra a mesebeli történetre vágyik, mint amit az ABR átélt az elmúlt fél évtizedben. Lancaster amúgy is egy rendkívül túlterhelt hely a metalcore számára, hiszen ott van a szinte monopol szerepet betöltő August Burns Red, az idei év elején bemutatkozó Ace Augustin, az új albumával eléggé lebőgő Texas In July, valamint a friss húsnak számító Free The Fallen, hogy csak a fontosabbakat említsem a This or the Apocalypse mellett. Így mondhatni, hogy volt ki mellett fejlődni, hiszen a már második lemezüknél járó srácok egy eléggé kifogásolható „August Burns Red b-side” címkézést kaptak az elmúlt években, amelyet én mereven cáfolok, hiszen bármennyire is hasonló hangon szólalnak meg, én az August Burns Rednél valamivel dallamosabb és technikásabb zenekarként aposztrofálom a This or the Apocalypse gárdáját, kiváltképp a 2008-as Monuments folytatását meghallgatván.

A Haunt What’s Left felütéseként szolgáló Charmer valamelyest egy erőfitogtatásra szolgáló intróként kezdi meg a lemez gitárfutamokban megjelenített őrjöngését, s bármennyire is érezzük, hogy a dallamos metalcore hagyományok reneszánszukat fogják élni ezen a lemezen, az a meglepetés érhet bennünket, hogy technikai oldalról történt egy hangyányi – de semmiképpen sem progresszívnak mondható – előrelépés, amely máris egy másik oldalról tünteti fel az összképet. Így bármennyire is érezzük a füleink bizsergésében a Killswitch Engage, All That Remains stb. által bevezetett riffelési szabálykönyvet, a dallamok mögött tudatosan megbújik egy aránylag átlag feletti dalírási koncepció, így azért nem érezhetjük túl slendriánnak a formulákat. Hiszen a kemény kezdést követően tudatosan helyeződik el egy akusztikus témából építkező tétel, a Subverse a lemez folyamatában, mivel ezzel is kiépítenek egy ellentétezést, valamint egy falat, hogy innen egy kicsit másra veszik a figurát. Így a Charmer, a súlyos The Incoherent – amelyben furcsa mód visszatér a Charmer nyitóriffe, valamint az újabb kemény dalnak mondható Hellfish – amelyben a kezdést szolgáló, majd később visszatérő riff kísértetiesen hasonló az After The Burial – Cursing Akhenaten tételben hallottakra – körbezárják a köztük elhelyezkedő dallamosabb darabokat. A Lamnidae egy viszonylag átlagosnak mondható dallamos metalcore formulán alapszik, így szinte tudat alatt már valamelyik Unearth, All That Remains lemezen próbáljuk elhelyezni, s itt jön ki az, hogy ez a zenekar mennyire nem August Burns Red közegben mozog Parkway Drive kikacsintásokkal, mint ahogyan azt sokan gondolják. A Haunt What’s Left közepén található Toro a csapat technikai fejlettségét kívánja bemutatni, hiszen a görcsben loholó gitárfutamok dühvel töltik fel az amúgy sem dallamtalannak mondható atmoszférát, ugyanakkor megvannak benne azok a breakdown döngölések is, amelyek az ilyen túlzott loholások szaggatására szükségesek. A dalcsokor vége felé már romlik a dalok minősége, a Hayseedet körbefogó Backlit és Deadringer már a jóvalta monotonabb és unalmasabb dalok közé tartoznak, igaz a Backlitben még vannak ötletek, de kiszámíthatósága miatt annyira nem fogja meg az embert, hogy az akaratlanul is figyelmét vesztheti. A Deadringer már említett monotonnak mondható, teljesen kiszámítható, a korong nagy részéhez képest középtempóban utazó összképét törik meg a pár mondatra szenvelgős, majd ennek lefolyásaként kísérteties, szektaéneknek ható kórusbetétek. Talán így azért valamennyivel vállalhatóbb a dal szerkezete, s minősége is egyben. Mondhatnánk, hogy a This or the Apocalypse csapata ellőtte minden puskaporát az utolsó tételig, de nem így van. A Revenant egy rendkívül gyors, feszes lezárása a Haunt What’s Left dalcsokrának, annak minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt, egy tételben összefoglalva. Megvannak benne azok a riffek, amelyek a nyitótétel, a Charmer óta folyamatosan váltakoznak, s pontot tesznek a dallamos metalcore címkében nem található „i”-re, sajnos azért mondom így, mert pont emiatt válik kiszámíthatóvá az egész tétel a breakdownok vagdalózása ellenére is.  Azt pedig meg sem említem, hogy a lemez lezárása rendkívül hanyag, nem megfelelően átgondolt, hiszen a hirtelen lezárás, majd az utána következő kísértetiesnek ható instrumentális hangok inkább hatnak egy erősítőből kihúzott gitárok utózöngésének, mintsem egy korrekt végkifejletnek.

Szóval nekem személy szerint ambivalens érzéseim vannak a dalcsokorral kapcsolatban, de azt örömmel leszögezhetem, hogy a tavalyi év egyik üde színfoltja volt a Haunt What’s Left, főleg azok számára, akiknek már elfüstölt a lejátszójuk két metalcore anyag között. Mindenesetre az idei rendkívül gyengécske One Reality, valamint Leveler mellé állítva, azért elmondható, hogy ez egy jóval átgondoltabb produkció, így ha valaki csalódott a fenti két lancasteri metalcore akt idei próbálkozásában, akkor az tegyen próbát a színtér egy másik gárdájával, mert egy lejátszást mindenképpen megérdemelnek, de inkább többet.

7/10