The Word Alive – Life Cycles

Az arizonai metalcore kvintett így mindenképpen válaszúthoz érkezett, hogy ki mernek-e lépni egy magasabb szintre a tehetséges, de műfaji közege miatt kicsit lesajnált térből, amelyet elfoglaltak vagy meglépnek egy olyan vonalat, amely egy tökösebb, nyersebb irányt mutat. A Life Cycles mindenképpen egy pozitív fellépés, noha a The Word Alive mintha két szék közé esett volna Tyler „Telle” Smith (ex-Greeley Estates) továbbra is gyenge tiszta vokáltémái miatt, amelyek nem egészen úgy illeszkednek az új irányvonalú hangzás alapköveire, mint mondjuk a Deceiver valamivel „visszafogottabb”, a technikai gitármaszturbálást középpontba állító dalai esetében. Kétség sem férhet hozzá, hogy a banda rendkívül tehetséges dalszerzői képességgel megáldott zenészekből épül fel, Zack Hansen talán már-már túlságosan is kiemelkedik ebből a társaságból. A Life Cycles kompozíciójában nem igazán tér el attól, amelyet a Deceiver magára vállalt: progresszívnak nem mondható, de kellemesen technikás gitártémák, sablonos, de kellőképpen döngölős gitárfutamok, valamint elektronikai érzelempumpálás, pontosabban a dalok lebegtetése az akkordok között, mindezt teljesen szokványos énekdallamok mellett, amelyek a színtérhez hasonlóan kettős táncot járnak, bár Telle tisztái borzalmasak voltak, amelyek képesek is voltak megölni az élményt. Az új nagylemez nem mert elrugaszkodni ettől a recepttől (talán több lett a breakdown és kevesebb az izmosabb tempó a dobok mögött), mindössze egy sokkal brutálisabb, mélyenszántóbb hangzásra tértek át, amely elég sok dalban megkapta az elektronikai támogatást, Dusty Riach nélkül is nagyon kellemes, kifejezetten jó dallamokkal domináló szintidallamokat hallhatunk. Dalszövegileg végre megjelentek az értelemmel rendelkező dalok, a címadó felütése például kellően fajsúlyos: “I’d rather die for what I believe, than live a life without meaning.” A Dragon Spell című tétellel kvázi megírták a húzónóta, The Hounds Of Anubis folytatását, az Entirety képében Telle papírra vetette élete első szerelmes dalát, a nagyapának emléket állító Hidden Lakes pedig szövegileg a lemez egyik legmegrázóbb darabja. Ugyanakkor nagyon sok a lemezen a filler, az újrahasznosított ötlet, a Smoke Monster csak bónusz dal, miközben az egyik legjobb nóta, s talán a majdnem ötven perces játékidő sem egy életbiztosítás, ha egy metalcore lemezt vizslatunk. Összességében így is egy közepesen erős koronggal van dolgunk, amely pontosan azt nyújtja, amit elvárni tőle. Pár hallgatás erejéig biztosan jól fognak szórakozni a modern/hibrid műfaj szerelmesei.  6/10

A csapatot elcsíphetitek a Parkway Drive supportjaként november végén a Dürerben.
Az eseményt Facebookon itt jelölhetitek.