2012. január 21.
Tracklist:
THURSDAY / ECHOES OF SILENCE:
1. Lonely Star / D.D.
2. Life of the Party / Montreal
3. Thursday / Outside
4. The Zone / XO/The Host
5. The Birds Pt. 1 / Initiation
6. The Birds Pt. 2 / Same Old Song
7. Rolling Stone / The Fall
8. Gone / Next
9. Heaven or Las Vegas / Echoes of Silence
Még ha erős is volt a tavalyi mezőny az általunk leginkább közvetített műfajokban, akkor is érdemes volt azért időről időre szétnézni a többi kategóriában is, ha pedig így döntöttünk, akkor leggyakrabban az előző évből egy bizonyos Weeknd nevével találkoztunk (Frank Ocean és Tyler még együtt is alulmaradtak a kiadványok számát illetően). Korábban már szenteltünk pár sort a fiatal kanadai srácnak, akinek első EP-je az év egyik legnagyobb dobása volt, és akiről akkor még nem tudhattuk, hogy nem csak lélekfájástól, de munkamániától is szenved: a House of Ballons-t még 2011-ben két, szintén albumértékű és szintén ingyen letölthető folytatás követte, melyekkel egy év alatt ki is kerekedett Abel „lufi” trilógiája. Az év talán legtöbbet emlegetett kiadványsorozata hatásvadász szlogenekre lefordítva nem más, mint összetört szívek és ágyrácsok története, egy olyan utazás a sötétbe, ahol csak a porcsíkok, az oroszok és a májak fehérek.
A drogok, szex és bulik ihlette témák egy 20-as éveit taposó srác számára főleg egy napot jelentenek a hétből: a csütörtököt. Az utóbbi években az egyetemisták jóvoltából „új péntek”-ként ismert nap az, amikor hétről hétre kiteljesednek Abel Tesfaye szövegei, és a Thursday dalai kiváló aláfestésként is szolgálhatnak egy görbülő este perceihez. Ahogyan a tematikus borítók is mutatják, a Thursday egy mixtape-széria második darabja volt, így nem a legmeglepőbb, hogy főbb vonásaiban egyértelműen követi a House of Balloons által felvázolt kontúrokat: lebegős hangulat, r&b ének, vibráló alapok, pikáns témák, mindent betakaró, füstszagú hangköd. Ezek már rögtön a nyitó Lonely Starban sorra felbukkannak, ahogy visszatér a gyönyörű hangon aljas dolgokról való éneklés kettőssége (itt hősünk épp egy fájdalmas csalódásokat egymásra halmozó lányt kíván kihasználni, és közben a csütörtök központi szerepe is árnyaltabb lesz), Eljátszhatta volna, hogy kiadja újra a House of Balloonst, mindenki bekajálta volna, de a Life of the Party ízléses (és a dalszövegben „kreditált”) Thieves Like Us hangmintája és kivételesen visszhangzó refrénje rögtön egy új színű tablettát dob a koktélba. Ez a dal ugyanis szövegeivel ellentétben nem merül ki abban, hogy homályos kefélések és vodkával felöntött bűnök háttérzenéje legyen. Ebben csúcspontok vannak. Ez sláger.
Aminek aztán azonnal hátat is fordít a lemez, és még intenzívebben folytatja azt a hedonista és destruktív zenei utazást, ami miatt szinte lelkifurdalást okozóan az emberhez nőtt a House of Balloons. A csúcs egyértelműen a Zone/Birds trió, semmi szeretni-, vagy azonosulnivaló nincs abban, amikről énekel, de ahogy teszi, az minden gramm tudatmódosítóért és minden perc személytelen szexért kárpótolja a hallgatót – jelen sorok írója például csak levegőt szokott szívni az orrával, és fél évtizede boldog párkapcsolatban van, mégis csak elvi szinten tudja taszítónak érezni a dalok tartalmát. Mert bizony kifejezetten utálatos és sekélyes az, amiről pl. a Zone szól (csitítgatja a lányt, hogy hadd szívhassa el szépen az adagját az aktus előtt, majd nem érez semmit, mert közben végig másra gondol), és igazából Drake vendégszereplése is csak hatásos sorok montázsa, de az, amit az első öt percben a hangjával és az alappal megteremt, legitimizál mindent, ami a dalban történik. A Birds első része ezek után olyan, mint egy ügyesebb átkötés egy mainstreamebb r&b albumon, és valóban csak megágyaz az egészen zseniális hangmintát mozgósító szakítódalnak: a lány a padlón könyörög, hogy hadd szeressen ki belőle, mielőtt mással feküdne össze a srác, miközben az emlékezteti, hogy szólt, hogy ne zúgjon bele, mert ő senki számára nem az igazi. Életszerű? Egyáltalán nem. Működik? Elejétől a végéig. Pont úgy, ahogy a lemez is: a Rolling Stone akusztikus gitárpengetése egy egészen új oldalát mutatja meg, bebizonyítva, hogy hiába múlik a mítosza, a downtempo/dubstep-ihlette alapokat ledobva is tud varázsolni. Az egyetlen hibája a Thursday-nek a tökéletes Heaven or Las Vegas előtti, nyolc perc hosszú Gone, amelyben még az autotune is pofátlanul jól mutat, viszont elképesztően túl van nyújtva. Viszont ez még mindig nagyon kevés ahhoz az összhatáshoz képest, amit a Thursday egészként és darabokra szedve is produkálni képes. 9/10
Nagyjából a Thursday utáni hetek voltak azok, amikor elkezdte az ember félteni a Weekndet: már ekkor be lett jelentve ugyanis a folytatás, az Echoes of Silence, és hiába imádta mindenki az első két felvonást, azért nem lehetett kétségek nélkül belegondolni abba, hogy vajon mennyi van még ebben a hangzásban, és hogy vajon mennyi van még ebben a hangulatban. Sok. A harmadik darab azt tette, mint ami minden harmadik lemez dolga. Elültette a hosszútávú bizalmat a hallgatóban: meggyőzte a füleket, hogy lehet nagyjából három-négy különböző témakört rotálni, és lehet kb. kétféle hangulatot variálni, és ezekkel negyedévente albumokat megtölteni úgy, hogy az ne gyengüljön folyamatosan, ne legyen unalmas, és ne legyen rá immunis a közönség. Valamivel egységesebb a dalok tekintetében az EoS, mint elődje, de azért a D.D. így sem úszhatja meg, hogy ne kapjan áradozó sorokat, elvégre hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki feldolgozzon egy olyan MJ dalt, ami nem bömböl minden hétvégén a Class FM-en. A Dirty Diana sose volt és sose lesz egy Smooth Criminal, egy Thriller vagy egy Beat It, és pont ezért iszonyatosan nehéz hozzányúlni: mert ez nem nőtt túl (és ezzel kvázi nem kisebbítette magát) azon, hogy ez egy Michael Jackson dal, ez nem lett világsláger. Így pedig nem egy rádiókedvencet, hanem az egyik legjobb Michael Jackson szerzeményt énekelte el 2011 legvédjegyszerűbb hangja, az eredmény pedig egészen lenyűgöző: új dimenziókat, új perspektívákat kapott a dal, amiben egyszerre van jelen Tesfaye karaktere és egyszerre kezelhető egy ráncfelvarrásként, modernizálásként.
Ennél talán már csak az volt merészebb, hogy ez kezdőtételként került az albumra, de ahogy a High for This után nem sikkadt el a debüt, úgy a (végre már) félig francia Montreal, a szignót megéneklő, néhol szinte hipnotikus XO/The Host, és a hangzásában teljesen előretolt Initiation gondoskodnak arról, hogy a repülés ismét addig tartson, amíg a Weeknd akarja. A fent említett egységesség mellett azonban egy erőteljes váltás a lemez kulcsa, ugyanis kevésbé bágyadt, kevésbé lebegős, mint elődei (bár azért itt is vannak nagy „utazások”), az alapokra többször kerül nagyobb hangsúly, valamint maguk a dalok is könnyebben elkapják a hallgatót, és nincs olyan hullámzás a korong törzsét alkotó tételekben, mint amilyen a Thursday-en van. Kissé talán degradáló az első két fejezetre nézve, de hiába jelent meg az Echoes of Silence a legkésőbb, már pár héttel ezelőtt is több dalcímet tudtam róla, mint az amúgy teljesen pozitív hatást keltően összefolyó debütről. Viszont több, mint kétórányi hanganyag után annyi kijelenthető Abel Tesfayéről, hogy akár folyamatosan ömleng, akár a mélyben jár, akár kísérletezget, akár Drake sikerlemezén vendégszerepelget, valahogy mindig utat talál az emberhez, pedig elítélhető, azonosulhatatlan, sekélyes és önpusztító az, ami számára egyfajta ars poetica. Mégis az, ahogy ömleng, ahogy a mélyben jár, és ahogy kísérletezget, valami egészen különlegeset művel az ember hallóidegével. Valami Weekndre jellemzően bűnöset. 9.5/10
