The Used – Vulnerable

Ez fazont is adott nekik, skandálták a dalszövegeiket (The Taste of Ink, Buried Myself Alive stb.), Bert pedig amilyen ronda volt két szemkihúzás között, olyan jól tudta hozni az érzelmesebb témákat, hangulati csúcspontokat, hogy az több mint korrekt volt. Aztán ki tudja mi történt, lehet egy mesedélután alkalmával előkaptak néhány Tim Burton filmet, megirigyelték a Marc Hudson producerelte All’s Well That Ends Well hangzásvilágát, ténylegesen megsiratták Ollókezű Edwardot, majd egy közepesnél rosszabb próbálkozás után 2007-ben előjöttek egy teljesen experimentális katyvasszal, amely lehet, hogy slágeres volt, de legalább annyira barokkosan túlcsicsázott. Aztán tudjuk, hogy mi történt 2009-ben: jött Matt Squire és egymás kezét fogva összehozták 2009 egyik legrosszabb lemezét. Most pedig kétezer-tizenkettőt írunk.

Az Artwork dalaival nagy szarba léptek, ezt ők is tudták, ezért neki is támadtak a Warnernek, hogy az ő beleszólásuk miatt lett olyan amilyen, s tették ezt annak ellenére, hogy akkoriban úgy nyilatkoztak, hogy ez a banda csúcspontja, az eddigi legjobb anyag, amit készítettek, s köszönik a kiadónak a segítséget. A The Used kabaréját még az is súlyosbította, hogy Bert súlyos fájdalomcsillapító-függőségben kezdett el szenvedni, s ez erősen rá is nyomta a bélyeget az Artwork minőségére. A hallgatónak is gyógyszert kellett bevennie hallgatás után, annyira elcsépelt, elnyújtott, üres és érdektelen lett. A Vulnerable bizony ezeknek a problémáknak az elhagyása okozta pozitív kisugárzás, a megkönnyebbülés anyaga, amely John Feldmann segítségével újjáéleszti a pre-Artworknek is mondható Lies For The Liars stílusjegyeit, visszanyúl egy kicsit az In Love and Death néhol keményebb tónusaira, majd ezt az egészet a modern emocore címke alatt terjedő elektronikával önti fel ál-dubstep és ál-drum’n bass elemeket felhasználva. Kavargatja kicsit a szintetizátorok atmoszféráját, kekeckedik a kamu-dubstep/rock kollázzsal, lehetőleg biztonsági ritmusban, hogy az embert még véletlenül se érje meglepetés. Így pattogtat, ragadós kórusokat próbál meg használni refrénközpontúsággal, valamint egy olyan túlgépiesített hangzásvilággal, amely annyira steril, hogy nehéz vele azonosulni, s inkább pop-rock bugizik, mint sem, hogy elhiggyük: megpróbál valami jót adni a zenei hormonrendszerünknek. Ami túl van skálázva, jobban mondva „barokkozva” a diszítettség fellegvárán, azon az sem segít, hogy írtak néhány olyan slágert (I Come Alive, This Fire), amelyek a tisztes helytállás intézményét hivatottak táblaként a földbe verni, hiszen még ezek is könnyen felejtődnek. A kutya ott van elásva, hogy az experimentális – elektronikai – megközelítés létjogosultsága, mint zenei elbeszélő képesség már az elmúlt évtizedben is olyan förmedvényeket termelt ki, mint például a második Chiodos-lemez vagy a  The Venetia Fair, akik képesek voltak keverni minden rosszat, amelyet a modern emo-pop (Panic at The Disco, My Chemical Romance, The Used) el tudott hozni magával, így a gépszíj elkapása hiú ábránd volt csupán. A formula mindig ugyanaz: legyél hatásvadász, a zenei fúzió legyen kísérletezgetősként eladva miközben csak elektronikai utómunkálatok eredménye. Hozd vissza a közepesen elcsépelt ordítást ott, ahol kell (és még véletlenül se legyen ereje), írd meg a lemez felét balladának (s lehetőleg legyen az összes a lemez végén). Ahol tudsz, ott kapkodj, prüttyögj, lihegj, mint aki most futotta a Cooper-tesztet. A szilárd kiállás helyett vonatozz erre-arra a dalok hangulatvasútján, s az auto-tune-t ne csak csontvázként tartsd a szekrényben. Ha bármi jó ötleted van, ami végre a tényleges továbblépést szolgálná, akkor biztosítsd be magad, s használj Duster Set 3000 portörlő készletet, s legyen tele Tim Burton-poszterekkel a hálószobád. S végül mond azt, hogy ez egyedi, újszerű, hiszen a manapság eléggé tördelt pop-rock bohóc Nickelbackje megmaradt Nickelback és nem Nickelodeon, nehogy megtalálja zenei gyerekszobáját.

Ez így több, sokkal több, mint amit az Artwork nyújtani tudott, de valljuk be: ez még mindig nagyon kevés. A középszer sziklájának alján próbál kapaszkodni egy elég ronda tujába, pedig tudjuk, hogy minél alacsonyabban vagyunk, annál kevésbé fáj leesni. Őszintén szólva nem is igazán lenne kár értük, hiszen a The Used most valahol ott helyezkedik el, ahol a pop-rock sötétebb oldala elment fát vágni. A hanyag kitermelésből hanyag papír készült, arra pedig már nehéz költeni olyat, mint egy Self-Titled vagy akár egy In Love and Death, így legfőképpen azoknak tudom ajánlani a Vulnerable dalcsokrát, akik otthonosan mozognak a csapat elmúlt két anyagán, s ténylegesen bejön nekik a modern emo-pop slendrián vonala, akik a régi anyagaikat szeretik, azok messze kerüljék el.

4,5/10