The Tony Danza Tapdance Extravaganza – Danza IIII: The Alpha, The Omega

Ez annyit tesz, hogy a mára háromtagúra redukálódott együttes az őrült blastbeateket félretette, és kicserélte őket disszonáns középtempós és/vagy lassabb témákkal (igen, rengeteg a breakdown), illetve újabban egyre többet kísérleteznek atmoszférikus/experimentális elemekkel, ez néhol már a Danza III-on is érezhető volt, de itt rengeteg ilyen résszel találkozunk, és ez azért valamennyire fel is pörgeti az élményszámlálót. Viszont a matekos megoldások is inkább a háttérbe szorulnak ezen az albumon, legalábbis a négy Danza album közül messze ez a legkevésbé széttördelt, és sokkal inkább nevezhető szimplán deathcore-nak, mint mathcore-nak. Körülbelül egy Ion Dissonance lightként fogható fel a The Alpha, The Omega (főleg az utóbbi ID lemez fényében), azonban ettől függetlenül igen jó eresztés lett ez a lemez, főleg ha eltekintünk attól, hogy a lemez majd egy órás, ami a műfajban azért eléggé szokatlan (jó, az átkötők és az elszállós részek azért kitesznek jó sok időt). A keményebb részek jól meglettek írva (a You Won’t egészen kiváló, de a Hold the Line és a Canadian Bacon is a jobbak közé tartoznak), az elvontabb tételeknél azonban akadnak bökkenők. Kezdve onnan, hogy a két Disconnected rész gyakorlatilag totál felesleges (a két rész össz-vissz nincs másfél perc, és semmit nem tesznek hozzá az őket körülvevő dalokhoz), és a Death Eater is, hiába szól eszméletlenül disznón, ám eléggé töltelékként hat – ha pár riffet még hozzáírnak, nagy „túrásként” teljes értékű része lehetett volna a lemeznek. Aztán ott van a valószínűleg legmegosztóbb Some Things Are Better Left Unsaid aminek 6 percéből négy az erősítő ki-be kapcsolgatásával, és az alá adott háttérzajok egyvelegéből áll. Aki az ilyet nem szereti, az valószínűleg értékelhetetlennek tartja, viszont annak, aki hajlik az ilyen audioperverziókra, könnyen csúcspont lehet, akárcsak az instrumentális Paul Bunyan and the Blue Ox, ahol talán a legjobban oldják meg a „zúzdából ambientbe” átmenetet, ráadásul az elején kapunk egy remek régi Danzára hajazó agymenést is.

2012 végén egy ilyen lemeztől elvárás, hogy patentül szóljon, és ennek a hármas maximálisan meg is próbál eleget tenni. A gitárok dübörögnek is, ahogy kell, Josh Travis (akinek a másik zenekara, a Glass Cloud a héten szenvedett autóbalesetet, személyi sérülés nem történt, de úgy tűnik, ez már csak ilyen év lesz), bár nincs annyira nehéz dolga, mint eddig volt, azért hozza a kötelezőt, mint ahogy Jessie Freeland énekes is, akinek az elmebeteg üvöltései ezer közül is felismerhetőek (na jó, azért az Ion Dissonance-es  Kevin McCaughey-val könnyen összetéveszthető). És ha már tényleg mindenképpen elő kell hozakodni az Ion Dissonance párhuzammal, hát hajrá: ők 2010-ben hozták ki az alfájukat és omegájukat (emlékezhetünk, hogy a 2007-es Minus the Herd enyhén szólva nem sikerült túl fényesen), és átültették a mathcore-t a mostanában djentnek nevezett, a Meshuggah által kialakított hangzásvilágba, és a TDTE is követte őket. Ez mind szép és jó, de nem szerencsés ennyire az árral menni, mert akkor az ilyen kiadványok méltatlanul a feledés homályába merülnek. Bár valószínűleg az új Car Bombbal is ez fog történni, úgyhogy lényegében teljesen mindegy.

8/10