The Southern Oracle – Hellwakening

Ugyanis ha a névelőd debütáló EP-je alapján egy olyan nagylemezt várnál, amely közvetett hatásokba ágyazva definiálja a magyarországi deathcore csúcsát, csalódást kell okoznunk, mivel a The Southern Oracle előzetes nyilatkozataival párhuzamosan valóban kilépett a deathcore műfaji kereteiből. Ez a megérés azonban nem a tendenciaszerű death metalosodásban teljesedik ki, hanem egy olyan páratlan és mind zeneileg, mind koncepcióját tekintve érett dalcsokorban, amely bátran és kellő határozottsággal nyúl úgy több műfaji zsánerhez, hogy mindeközben a dalokat következetes koncepció fogja össze és zárja keretbe. Ezekre már a múlt héten megjelent interjúnkban is kitértem a kérdéseimben, de valóban szükségesnek érzem hangsúlyozni, hogy a Hellwakening felépítése egy annyira egységesen magas minőségű és összefüggő láncolatokra felépülő dalcsokrot tükröz, amilyenre hazai szinten az Of Bitterness and Hope óta nem volt példa. Ez azonban csak a szerkezetiség szövevényes, oda- és visszautalásokból rendszerezett, valamint hangulatilag kiteljesedő egészére vonatkozik, ugyanis a Hellwakening címének jegyében is egy olyan örvénylésre csábítja hallgatóját, amely kizárólagosan egyirányú, és az is mélyen lefelé ível. Legyen szó közbeékelt intermezzókról, átvezetésekről vagy direkt dalkezdetekről, biztosak lehetünk benne, hogy zeneileg, dalszövegileg és a kísérő betétek szempontjából is kifogástalan egységet alkot a közel háromnegyed órás dalcsokor.

Az albumot nyitó Allnighters minden szempontból biztosítja az alaphangulatot, hiszen már itt nyilvánvalóvá válik a megszólalás súlya és a sokszínűség ténye is, hiszen az egyes breakdownok, groove-ok és riffek a lehető legerősebb formában váltják egymást a csordavokálok és a zeneileg is explicitté tett Rémálom az Elm utcában-utalások mellett. Ez főképp a dal második felében kap hangsúlyt mind a szövegekben, mind a zenében, ahol frappáns húzásként nem a legnyilvánvalóbb bernsteini téma lett bevonva a tételbe (amin a filmzene-rajongók igen sokat fognak örömködni), és emellett még a szintetizátor is megjelenik, még inkább hitelt és tartást biztosítva a dalnak. Azonos lendülettel, szünet nélkül robban be a Sineater, ami talán a legközelebbi viszonyt ápolja az EP riffjeivel és váltásaival, ám ahhoz képest is izgalmasabb, érettebb az összhatás, amin a tétel közepére beszúrt mantrázás is sokat segít a még mindig csak hangsúlyos helyzetekben megjelenő breakdownok mellett. A koncertekről már ismerős I Am Cerberus talán elsőként villantja meg a dalcsokron a meglévő csordákon túl, hogy a death metal és a deathcore mellett napjaink NYHC-revivalje is hatott a srácokra, amit csak tovább fokoznak azok a technikás metalcore és heavy metal-ihlette dallamok és tempóváltások, amik a kiadvány legfogósabb dalában, a koncerteken szintén elővett Monumentben teljesednek ki. A dalszövegének személyes tartalma miatt újabb lefelé vezető lépcsőt jelentő szerzemény lendülete és sodró fődallama elsőre megragad a fejben, hogy a katartikus lezárás feloldó jellegéről ne is beszéljünk.

A következetesség jegyében ezt az érzelmi indíttatást ragadja meg a Scarlet & Gold, ami dallamos modern hardcore vázát tekintve tudja hasznosítani az előzményeket: a Bridge To Solace feloszlása óta még csak hasonlót sem hallhattunk itthon, amit Barni tiszta betétei is alátámasztanak (bár a lemez egészén igen változatosan használja orgánumát), hogy a lezáró téma szépségéről ne is beszéljünk. A hardcore alapvető húzása a Bring the Children Home-ban is megmarad, ezzel mintegy hármas alszerkezetet képezve az előző két dallal, ám itt érhető tetten a legnyilvánvalóbban az a mélységi átmenet, amit Mike vijjogó vendégszólóját és egy átvezető imát követően a korábban már megismert The Ghost Key örvénylése és nyílt dalszövege legitimál. A Scavengers zajos átvezetésnek indul, amely az Allnighters kruegeri témáját idézi meg egy kis füttyentéssel, ám a végére kikerekedő dal tökéletes alapot biztosít az élőben már szintén bemutatkozó Fear Comes In Waves számára, amely ismét magán hordoz épp annyi hardcore jegyet, amennyitől a tételt nem címkézhetnénk következmények nélkül deathcore-nak, bár erre a végső csordavokál és az azt megelőző susmorgás is rásegít. A záró Hellwakening pedig igen rövid idő alatt sűrít számtalan zenei műfajt és hangulatot, ám épp ez a tétel oldja fel mindazon utalási hálókat, amiket eddig csak sejthetett a hallható: nyilvánvalóvá válik az idő fontossága és keretezése a rémálmok mellett, ahogy a tétel többszörös összetettsége jellemző az albumra is, gondolva a fanfáros black metal-betétre, a kilencvenes évek hardcore-jából merített döngölésre, vagy a szerzemény meglepetését megelőző dallamívre, aminek hirtelen elharapódzása túl frappánsan van továbbvezetve ahhoz, hogy zavaró lehessen.

Nem tudom, hogy a kritika eddigi részéből nyilvánvalóvá vált-e, de számtalan kérdést vet fel a Hellwakening dalcsokra. Ez pedig nem is véletlen, hiszen Bodócsi Imi kétségkívül saját generációjának legjobb, legnyitottabb és legtehetségesebb dalszerzője, aki ezen a lemezen bármilyen műfaji keretekhez is nyúlt, mindenből a lehető leghatékonyabb eredményt hozta ki. És épp ezért merek hinni abban, hogy a The Southern Oracle, mint olyan, itthon végképp a mainstreambe emeli azt a hullámot, ami az utóbbi években indult hatalmas fejlődésnek, mert a zenekar úgy tudott kilépni korábbi szárnypróbálgató korlátjai közül, hogy tulajdon kiteljesedését a maradéktalan sokszínűségben lelte meg. Ez az arculat pedig betörhetetlen és megcsonkíthatatlan, hiszen a dalcsokor szerves kohéziója ad valós karaktert a The Southern Oracle-nek, és emiatt fogják a következő hónapokban nagyon sokan megismerni a srácokat. Titkon abban is bízom, hogy a banda jelenlegi színtérszervező funkciójában saját korának Newbornjaként fog sokakkal megismertetni egy olyan hangzást, ami tulajdon változatosságából adódóan lel majd befogadó fülpárokra, bárhová is jusson el. Persze az ellenlábasok nyilván jönnek majd a plagizálás gondolatával, de most megkönnyítem a dolgukat: Bring Me The Horizon, Attila, For The Fallen Dreams, The Ghost Inside, War From A Harlot’s Mouth, Upon A Burning Body, August Burns Red. Ezek a nevek fognak elhangzani az elégedetlenkedőktől referenciaként, ez azonban a The Ghost Key kezdőriffjén és váltásán, valamint a Monument hangolásán túl alaptalan, féltékeny és kicsinyes reakciókhoz fog vezetni. Ugyanis ahogy már a ‘Will You Marry Me esetében is hangsúlyoztam, egy olyan szalonképes produkcióval van dolgunk (mostanra pedig már végképp így van), amely azért fájhat itthon sokaknak, mert egyszerűen nem találni benne hibát sem a zenét, sem a tagok alázatosságát tekintve. Mert a Hellwakening egyszerűen mindenhonnan nézve is az év bemutatkozása, én pedig nem is szégyellem úgy magas pontszámmal honorálni ezt a teljesítményt, miközben bevallom, hogy hetek óta gyakorlatilag képtelen vagyok mást hallgatni:

9/10.