The Sorrow – Misery Escape

Rögtön az elején elmondható, hogy továbbra is kettős érzéseket kelt a muzsika egésze, hiszen ezúttal sem lehet maradéktalanul elégedetten hátradőlni az utolsó hangok elcsendesedését követően, mivel most sem sikerül egyenletesen fenntartani a hallgató figyelmét, hiszen helyenként (főleg a vége felé) meg-megfárad a Misery Escape, vele együtt pedig a hallgató is. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy továbbra sem kell nagyítóval kutakodni kiváló nóták, emlékezetes momentumok után. Szerencsére a self titled albumhoz képest sikerült a játékidőből is visszább venni, és tételesen nézve többségben vannak a valóban jó, emlékezetes számok. Tobias Schedler basszusgitáros és Dominik Immler dobos játéka kifejezetten üdítő és nagyon jót tesz a muzsikának, ahogy a hangzásba se lehet belekötni. A fel-felbukkanó szintiszőnyeg is a lehető legjobb érzékkel kerül bevetésre egyes dalokban, valódi pluszt adva azokhoz. Mathias Schlegel énekes/gitáros pedig továbbra is remekül váltogatja énekstílusait, aminek köszönhetően ismét sikerült jó pár nótához emlékezeteseket énekelnie, még ha nem is az összeshez.

Az elindítást követően berobbanó Retracing Memories és a The Escape is hamisítatlan ‘Sorrow slágerek, benne a zenekarra jellemző összes stílusjegy, de az igazat megvallva lényegében semmit sem tesznek hozzá az életműhöz, és ha csak ilyen dalok kaptak volna helyet az albumon, akkor nagyon hamar gyötrő unalomba fordult volna a Misery Escape. Viszont innentől kezdve egymást érik a nagyobbnál nagyobb dobások, kezdve rögtön a klippes Burial Bridge ellenállhatatlan nyitányával és elképesztő húzásával, ragadós refrénjével. A My Oblivion szintén a legerősebbek egyike ami leginkább a második felében hallottakkal és az epikus csordavokáljával válik markáns pontjává a lemeznek. A féltávon érkező Buried in the Deep újfent egy kiváló darab, egyszerre szívbemarkoló és lelkesítő. Ha pedig hatásokról kéne beszélni, akkor a KsE mellett a Shadows Fall is visszaköszön itt-ott, bár a The Sorrow esetében ez mindig is azt jelentette, hogy egy rendkívül könnyen befogadható, szerethető formát öltött, ahogy itt is. Ami viszont nagyon érdekes, hogy például az A Thin Red Line-ban még némi August Burns Red felhangok is mutatkoznak, de egy teljesen pozitív, üdítő formában. A legelsőként kihozott nóta, a Perspectives továbbra is a pozitív oldalt erősíti, innentől viszont egy kicsit tényleg összefolynak az események. Akinek pedig esetleg a 11 dal mégsem lenne elegendő, szerezze be a digipack verziót ahol egy kicsit túlóráznak még a srácok (Nails & Daggers, Hold on Hope), bár hozzá kell tenni, hogy nem véletlenül maradtak le a mezei verzióról. Végezetül pedig még a rendkívül szép borítóról is érdemes néhány szót szólni, hiszen Borbás Robi (Grindesign) munkáját dicséri, így aztán duplán nagyot dobban a szív az artwork láttán. Összegezve tehát ezúttal sem definiálta újra a metalcore-t a kvartett, ellenben egy teljes mértékben élvezhető és szerethető albumot tettek le az asztalra, ami az intelligens zúzda szerelmeseinek okozhat kellemes perceket úgy, hogy lényegében bármikor nyugodt szívvel újra és újra elő lehet azt venni.

6.5/10