The Saddest Landscape – After the Lights

Ami  az általánosnak tűnő álláspontot illeti, a tavalyi évet egy másik Topshelf istállós banda vitte, és ugyan kétségtelen, hogy a Pianos Become the Teeth nevét egyszer majd a legjobbak közt fogjuk felsorolni, ám ahhoz még várunk némi változatosságra a dalírás terén, viszont mindenképp reményteli az, ahogyan nem csak tartani tudták a debüt színvonalát, hanem emeltek is rajta – a kulcs náluk talán az, hogy a komponolásáról meglehetősen gyakran tereli a figyelmüket a szenvedés, ami dicséret érdemlően őszinte, de hallgatásokat vesztően zavaró tud lenni. Az előző álláspont a Touché Amoré miatt nem tud megszilárdulni, hiszen Jeremy és zenekara még úgy is egy kiváló albumot írtak meg, hogy a 2009-ben elképesztő erővel berobbanó bemutatkozástól elmaradt a végeredmény: a Parting the Sea Between Brightness and Me sokadik hallgatásra sem marasztalja úgy az ember fülét, mint elődje, ám ha egészét tekintve nem is beszélhetünk egy egységesen erős albumról, azért kiváló daloknak nem maradunk híján. Nem csak az „újhullámos” kedvencek uralták az évet, hiszen a már-már kultikus Circle Takes the Square novemberben lepte meg rajongóit hét év után új hanganyaggal (más kérdés, hogy mennyi értelme van a „Vol 1. Chapter 1.”-nak az alcímben egy olyan banda esetében, akik 0.57 dalt hoznak össze évente): a Decompositions első fejezete nem is okozott csalódást azoknak, akik az As the Roots Undo után még többet akartak abból a zenei világból, ugyanakkor akik már akkor is hiányolták az átütő erőt a dalok többségéből, azoknak az EP alapján felesleges követniük a banda további munkásságát. Kicsit kitérve a „kisebb” nevekre meg kell említenünk a Beau Navire, a Loma Prieta és az Iselia nevét is: a Beau Navire a tavalyi év folyamán egy igen szép ígéretet tartott be nagylemezével, az Iselia összehozott egy olyan bemutatkozást, ami akár egy Topshelf szerződést is hozhat nekik, a Loma Prieta viszont sajnos ugyanolyan csalódást okozott, mint előző albumával, sajnos nem úgy tűnik, hogy valaha visszatérnek a Last City/Dark Mountain világaihoz és színvonalához, inkább marad a zajos sírás.

Ahogy a Touché Amoré és a Loma Prieta (meg számos más zenekar) esetében láttuk, nem könnyű felnőni egy egyéni csúcshoz, de a Saddest Landscape története van olyan sajátos, hogy ne a szintugrás legyen a cikk kérdése – ez a zenekar az előző albumával ugyanis nem egyszerűen megírta a magnum opusát, hanem már az is egy bizonyítás volt, hiszen 2003-ban a Sound of the Spectacle himnikus dalcsokrával már adtak egy klasszikust a világnak. A YWNS után így már egyértelmű volt, hogy sem maguknak, sem másoknak nem kell már semmit sem bizonyítaniuk, elvégre már „alapzenekar” voltak a pg.99 idejében is, és státuszuk állandó maradt a színtér üressé, majd divatossá válása során, miközben a dallamoknak, a slágereknek és a relatíve érthető szövegeknek köszönhetően sok embert „hoztak be” ebbe a világba. Az After the Lights így kvázi tét nélkül íródott, ugyanakkor ezt nem feltétlenül képzelheti bele az egyes dalokba még a legmakacsabb hallgató sem, ugyanis a screamo nem az a műfaj, ahol lenne lehetőség egy biztonsági albumra. Hangozzon ez bármilyen szentimentálisan, ez a zene tényleg szívvel íródik. Ez egyben legnagyobb erénye és hátulütője is, viszont így hiába hallani azt, hogy az új album dalai az előző lemez nyomvonalát követik, hiába vannak fülbeötlő hasonlóságok, a kritikus nyugodt szívvel bújtatja naivitását az őszinteségről szóló stílusmantrák mögé. A Saddest Landscape-ben ugyanis még mindig olyan elképesztő szenvedély van, hogy egyszerűen nem lehet róluk azt mondani, hogy túlságosan is tudatosan folytatták a ’Survive-ot, pedig ha némi furfanggal összekeverjük a két album dalait, nincs az a TSL-szűz, aki bármilyen szempont szerint is el tudna különíteni két halmazt. Az In Love With the Sound egy percnyi felvezetés után viszonylag gyorsan szállítja is azt a kántálós „slágerességet”, ami miatt olyan könnyen elkapta az embert a YWNS: Andy félig felrobbanva utalgat kollégáira a „we’ve got our old pride / and we’ve got our honest sleep” sorokkal és kellően ügyesen addig húzzák ezeket a feszült pillanatokat, amíg teljesen le nem törlik a hallgató „hangulati előzményeit”. Ez a 24 perc csak róluk szól, és a This Heals Nothinggal újabb sort vésnek az így is Andy gondolataival tele lévő szívfalakra. Ugyan csak hét dalos az album, de nem érzem szükségét annak, hogy minden dalt kitárgyaljak, kivéve a harmadikat, az Urge for Permanence címűt. A screamo rinyálás. A screamo szenvedély. Két teljesen ellentétes felhangokkal bíró kijelentés, mégis mindkettő igaz, és így természetes, hogy egy ilyen zenekarban iszonyatosan fontos tud lenni az énekes teljesítménye, Andy-re pedig eddig nem, hogy panasz nem lehetett, de bizonyos, hogy a hatásfokuknak több, mint az 50%-áért felel ő. Ellenben ebben a dalban a fent említett „mindjárt nagyon kiakadok” stílusa pont annyival haladja meg az optimális szintet, hogy túl közel kerüljön a tényleges síráshoz, és az egész iszonyatosan hisztérikussá váljon. Bár Die Hard filmeken nőttünk fel, és a schwarzis kultidézetek felét fejből fel tudnánk mondani, de azért minket sem Clint Eastwood gyúrt szőrből és tesztoszteronból – mégis, mikor Andrew túllépi azt a bizonyos határt, lehetetlen nem a stop gomb felé kacsintgatni. Ezután azonban szerencsére a lemez zökkenőmentesen halad tovább, egyformán érkeznek zenei érdekességek (The Comfort of Small Defeats, Desperate Vespers) és a levegőt is hatékonyan ritkítják lélekdaráló slágereik (az egész tracklist).

A végeredmény? Ahogy említettem, a műfajjal kapcsolatos elfogultság naivitás leárnyékolja azokat a gondolatokat, hogy túlságosan is hasonlít az előző lemezre az After the Lights, főleg úgy, hogy anno nem tudtam levonni pontot attól az albumtól – egy ilyen lemezre hasonlítani pedig igen nagy erény, főleg, ha nem csak a hangulatot és a stílusjegyeket idézik fel, de a színvonalat is. Ugyan a hármas dalban elszaladt velük a ló, de ahogy feljebb olvasható: ez a zene szívvel íródik, és néha a szív is tud hibázni.

9/10