The Last Charge – Straight Outta Nowhere

A hat évvel ezelőtt megjelent Charge For Life ugyanis hiába lehetett hiánypótló beatdown lemez a közép–kelet-európai régióban, ha a hanganyag újdonságértéke egy olyan mentalitást sugallt – és vetített rá saját, ilyen értelemben még talán be nem érett közönségére –, amely magát a hardcore-t is megbélyegezte valahol a durva és zsigeri attitűddel. Nem véletlenül mondták a srácok az ősszel készített interjúban, hogy az új album keménykedés nélkül mutatja meg a ’Charge igazi erejét, és be is jött, amit ígértek, hiszen az N.W.A. kultikus bemutatkozása után elnevezett második nagylemez képes semmissé tenni az összes, mára kifakult „aki nem tud táncolni, az húzzon ki a teremből”-höz hasonló emlékfoszlányt. Ebben nyilván közrejátszanak az évek során bekövetkezett tagcserék is, aminek következtében a zenei arculat is egy sokkal inkább hagyományközvetítő attitűdöt öltött magára, ezáltal is egységbe rendezve a friss szerzeményeket. A ’Charge ugyanis a beatdownt már csak eszközként használja saját palettáján, amely jobbára a kilencvenes évek metalcore-jának súlyát (Meraudertől Earth Crisisen át a Sworn Enemyig) idézi meg egy sajátosan mai köntösben, minőségi megszólalással. A Straight Outta Nowhere-nek alapélménye a letisztulás, aminek köszönhetően eltűntek a felesleges manírok és paneles megoldások: ezek helyén pedig nem maradt más, csupán olyan aktuális üzenetekkel telített dalok, amelyeket szétszed az energia és a nyers düh. Az alig félórás kiadványt azonban még így is képes a változatosság mozgatni, ugyanis az egyes dalokon belül olyan riffek, breakdownok vagy épp kórusok csendülnek fel, amelyek nem csupán egységben, hanem szerzeményenként is kiemelkedő alkotássá avanzsálják a 300 intrójával induló felvételt. Ennek azonban így is a közönség örülhet a legjobban, hiszen 2012-ben felvenni egy The Last Charge-pólót vagy pulcsit már nem azt jelenti, hogy kőkemény vagy, hanem hogy támogatod az igényes hazai (metalos) hardcore-t, és hogy tisztában vagy azzal, hogy a Straight Outta Nowhere hozhatja meg igazán azt az elismerést a fővárosi zenekarnak, amit minden tekintetben kiérdemeltek, és amit a szubkultúra itthoni jelene is megérdemelt már. (8/10)