The Kindred – Life In Lucidity

A The Kindred a Sumerian Records gondozásában „alakult újra”, korábban ugyanis a beszédes Today I Caught The Plague nevet viselte a kanadai progresszív alakulat. De miért is volt szükség erre a bonyodalomra a csapat nevét illetően, hiszen látszólag ez alkalommal is hasonló anyaggal jelentkeztek. A kulcsszó a látszólag, valójában a zenéjük vázát képző vaskos cölöpökről levakarták a feleslegesnek vélt elemeket, majd újakra cserélték azokat. A kanadai testvérzenekarukra jellemző technikázást – amit persze már alapjáraton sem sikerült ugyanolyan szintre fejleszteniük – inkább elhagyták, majd a hagyományos progresszív rock felé indultak el, egyfajta modern lencsén keresztül vizsgálódva. Ráadásul tényleg sikerült jól elkapniuk ezt a fajta progresszív szemléletet, az előző nagylemezhez képest óriási fejlődésen mentek keresztül a zenekar tagjai. Az Life In Lucidity, ugyan nem nevezhető nagy hirtelenjében tökéletesnek, de egy sokkal komolyabb, sokkal szerethetőbb képet fest elénk. Már a lemez első felében eszünkbe juthat, mondjuk a Pink Floyd neve, de amíg bizonytalanul merengünk ezen, érkezik az átvezetésnek szánt, instrumentális Millennia, és az előbbi bizonytalanság rögvest tovalibben.

Muszáj legalább még egyszer elővenni a Protest The Herot: úgy látszik Kanadában valamilyen titkos paktumot írtak alá a progresszív nagyágyuk, megegyezve abban, mindenki az énektémákkal fogja borzolni a maradi kedélyeket. Rody hangja egyszerre viszi el a hátán – ha erre szükség lenne, de nincs – az éppen aktuális nagylemezt, és taszítja is a zenekar környezetéből azokat, akik nem vevők az effajta magas, dallamos férfi hangszínekre. A The Kindred egyik legegyedibb tulajdonságát a mikrofont szorongató Dave Journeaux szolgáltatja. Az általa használt megoldások rendkívül sokszínűek, az energikus dallamoktól kezdve, a melankolikus merengéseken át, bizonyára akad valami kedvünkre való – ha sikerül utat találnia a hallgatókhoz, szinte biztos, hogy a korong egyik legerősebb mozaikdarabkájaként marad meg az emlékezetünkben. Ugyanakkor első hallgatásra helyenként még azokat is szemöldökráncolásra késztetheti, akik egyébként még az Art By Numbers nagylemezt is két másodperc alatt megszerették. Hiába, ez a fajta énekstílus nehezen megy le a reszelősebb megoldásokhoz szokott hallgatók torkán, viszont negatívumként még így is felesleges lenne elővenni, mivel mindezek ellenére elképesztő dolgokat hallhatunk.

Ha az énektémák részben el is vennék a kezdeti lelkesedést, itt van még egy adag remekül megírt, érdekes szerzemény. Igaz a technikai erőfitogtatásra valamivel kevesebb hely maradt, inkább a számokba csempészett lendület, a mozgékonyság az, ami egyből szembetűnő. Igaz, van még mit tanulniuk a dinamikát illetően, ám így is csak kisebb botlásokkal találkozhatunk, a hangulatot is csak addig ültetik le, ahonnan még viszonylag könnyű felállni. Az első hallgatás rengeteg különféle érzést szabadít az emberre, nehéz is mindent elsőre befogadni – tipikusan olyan lemez, amin többször keresztül kell rágni magunkat, hogy kellőképpen kiismerjük. Véletlenül sem a monotonitás lesz az, ami miatt kicsúszna a kezeink közül, ilyenről igazából szó sincs, inkább az említett, néhol túlzásba vitt ötletáradat lehet riasztó, kapkodva nyúlnánk a megfelelő kapaszkodók után, de van esély a zuhanásra. Ha viszont megvannak, garantáltan temérdek kellemes perccel gazdagítja a hallgatóját. A hangszeres játék olyan színvonalon mozog, amit ma már elvárunk egy ilyen lemeztől, az egyéb, kiegészítőként funkcionáló hangszerek jelenléte is tovább lendít minket a pozitív irányba. Forradalmi megoldásokat ugyan nem tartalmaz, de minden eleméből sugárzik az odafigyelés, a kreativitás. A fent említett újrakezdésnek tehát volt értelme, a végeredmény alapján pedig bőven sikeresnek tekinthető. 8/10