The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble – From the Stairwell

Nokedli és pörkölt. Szénsav és Traubi. Trollok és internet. Az előbbiek egyike sem élmény a másik nélkül, az utóbbiak mindegyike a másikkal az igazi. Ugyanez a helyzet a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble zenéjével és a vizuális élménnyel. A zene nem teljes, néha nem is értelmezhető álló- vagy mozgóképek nélkül, és könnyen találsz olyan álló- vagy mozgóképet, amit pont egy TKDE szám teljesítene ki. Kérdés az, hogy harmadik nekifutásra maradt-e még olyan kép, amihez nem szerepel még a korábbi lemezeken aláfestés, maradt-e még olyan hangulat, amihez nem láttad már a megfelelő képeket?

Maradt. A 2009-es Here Be Dragons óta nem sok minden változott a TKDE körül: a tagság is állandósult, a recept is maradt ugyanaz, mégis sikerült valamerre elmozdulni minden szempontból. Először is Köhnen-ék az előző lemez után úgy döntöttek, hogy a TKDE-vel odébb állnak az Ad Noiseam labeltől, és az új lemez munkálataira való keret teljes egészében adományokból került elő. Egy ideje már működik ez a módszer, a Pledge elég figyelemre méltó referenciát tudott összegyűjteni az elmúlt összesen 2 éve alatt (pl. Cornershop, iLiKETRAiNS, Funeral for a Friend), a zenekar is össze tudta gyűjteni a szükséges összeget a saját ütemterve szerint. Másodszor pedig nyilván maga a zenei anyag is változott némileg.

A TKDE baljós, sötét, néhol már hatásvadász módon „gonosz”, elektronikával kissé felkavart jazz-alapú zenéje a kezdetektől fogva élményfokozónak volt szánva valamilyen képi élmény mellé (eleinte egészen konkrétan némafilmek alá alternatív hangsávként). Akinek még nem szecskázta fel a képzelőerejét a készen arcba kapott multimédia, annak ehhez elég a behunyt szem, akinek már igen, annak maradnak kényelmetlen filmek, szürrealista képek vagy hallucinogén drogok (vagy mindegyik). Ettől a koncepciótól az új lemez sem távolodik el, jelen vannak a néhol noirokat/giallokat idéző hangulatképek, az időnként teljesen valószerűtlen vagy/és aberrált látomásokért kiáltó nyomasztások. Viszont a hangulati skála kicsit kijjebb nyílt. Akadnak egészen egyszerű számok is, mint a Cotard Delusion, a lemeznyitó All is One-t hallgatva akár Stealpot neve is beugorhat, és akad a jó kedélyt épp talán nem súroló, de azért távolról már látó tétel is (White Eyes). A kizárólag a hangulatfestésért létező számok aránya az első lemez óta mostanra szépen megfordult, a számként értelmezhetetlen néhány rövidebb elemből számként értelmezhetetlen néhány rettentő hosszú opusz lett: 2 merész, vizuális, de a hallgathatóság rovására nyújtott és minimalizált tétel szerepel, amik időben az album harmadát foglalják el. Ezt a hangulati sokoldalúságot próbálja a lépcsőház koncepciója összefogni. De nem sikerül. Maga a keret, hogy a lépcsőspirál végtelenített vonalán a lépcsőházból nyíló szobákba/világokba/hangulatokba nyit be a lemez az egyes számokkal, teljesen működőképes lehetne, ha meglenne valahogy magának a lépcsőháznak, vagy a lépcsőknek a zenei megfelelője. Ennek viszont nyoma sincs, a számok minden átvezetés, kötés vagy egymásra utalás nélkül, egymástól izoláltan helyezkednek el egymás mellett. Pontosan úgy, mint egy mezei albumon, amibe nincs semmilyen koncepció belemagyarázva. Talán a szokatlan változatosságra mentség gyanánt került elő a kalapból az egész elképzelés?

A Here Be Dragons az első, cím nélküli lemezhez képest egyrészt sokkal több énekes számot hozott, másrészt kicsit visszafogta az elektronikus sávokat. Kárára. A From The Stairwell-en szerencsére kevesebbet énekel – az egyébként hibától és karaktertől is mentes hangú – Charlotte, viszont az elektronikából még a 2009-es lemezhez képest is sokkal kevesebb jut, sokkal kisebb hangsúllyal. Az első lemez legérdekesebb ízét számomra pont az adta, hogy a legvisszafogottabb témák mellé is működőképesen tudott becsúszni egy-egy gabber betét, és nem próbálta játszani a konvencionális filmzene/jazz albumot.

Összességében a From the Stairwell kevésbé merész és kevésbé előremutató, mint a korábbi TKDE lemezek, viszont az apró hibák ellenére sem tud megmenekülni attól, hogy az év legjobb lemezei közé a márciusi megjelenés ellenére is garantáltan becsússzon. Legalábbis azoknál, akiknek ilyesmire áll a füle. Április 7-én pedig, a Hajón mindenki kipróbálhatja, hogy milyen az, amikor a zene mellé készen kapja a zenekar által legmegfelelőbbnek ítélt képeket is.

Pontszám: 8/10